Katalizátor szeretnék lenni, nem igazgató bácsi – Interjú Ligeti Gyurival

Ligeti Gyuri számára a zene az első számú kommunikációs csatorna, és kapcsolat a világgal. Nem csoda hát, hogy neve a magyar zeneipar valamennyi kreatív szegletéből ránk kacsinthat; legyen szó szóló vagy zenekari munkásságról – Žagar, We Are Rockstars, The Puzzle –, vagy épp (zene)tanári hivatásáról, de hangja a Stockholm Syndrome rádióból is ismerősen csenghet. Dacára annak, hogy „nem is szándékosan” vált producerré, tengernyi magyar zenekar foglalhatja imába szinte telepatikus, empátiában és ösztönösségben gazdag „tanításait”.

D+SZ: Honnan ez a színpompás, hippi öltözet? Netán kapcsolatban van az új zenekaroddal?
LGY: Nagyjából egy éve megváltoztattam az öltözködésemet; visszatértem a sok évvel ezelőtti önmagamhoz. A csőgatyák után vissza a trapézhoz. Most próbálom konzekvensen ezt a stílust képviselni, és az új zenekarom is ilyen lesz.

D+SZ: És miért pont ide szerettél volna visszatérni?
LGY: Akkor voltam utoljára önmagam. A 90-es évek közepén, amikor még tudtam, hogy mit akarok.

D+SZ: Költői túlzással szinte nincs is olyan zenekar Magyarországon, akihez zenészileg vagy producerileg ne kötődne a Ligeti Gyuri név. Hogy lehet, hogy a szólóanyagok elkészítésével ennyi időt vártál?
LGY: Mindig volt másik zenekar. Én soha nem voltam az az egoista barom, aki a saját cuccát akarta nyomni. Nem akartam „ligetigyurizni”. De ettől függetlenül mindig csináltam magamnak zenét, mivel nagyjából arról szól az életem, hogy írom a dalokat. Napokat lehetne eltölteni azokkal a zenéimmel, amiket nem adtam ki soha. Tudod, mindig az áll az emberhez a legközelebb, ami a legújabb. A lényeg, hogy ott alakultak a háttérben, csak nem fértek bele a képbe. Mindig voltam valaki, akinek néztek, és például ez a zene, ami a Return to Alexandria című szólólemezemen helyet kapott, teljesen más. Egyszerűen ki kellett jönnie belőlem. A Žagarnál a Balázs a főnök, a We Are Rockstars pedig alvóállapotban szendereg, úgyhogy gondoltam, itt az idő: most nem zavar senkit, végre megcsinálhatom.

D+SZ: Nagyon tetszik, hogy neked olyan a dalszerzés kicsit, mint a naplóírás, vagy egy gyógykezelés. Nyilatkoztad is egyszer, hogy a világ minden ingerére automatikusan zenével válaszolsz.
LGY: Igen, ez az én születési hibám. Nagyon sok zenekarral és zenésszel dolgozom együtt, de a legjobban fiatalokkal szeretek munkálkodni, mert őket még lehet alakítani olyan irányba, hogy fontos legyen nekik a zene. De nem találkoztam még olyan emberrel, akinek „annyira” fontos lett volna, mint nekem. Ezért mondtam ezt a „születési hibát” is. Így fogalmazta meg a pszichológus, amikor a kisfiam miatt nála jártunk, és kiderült, hogy én is autista vagyok.

D+SZ: Az autista emberek nagyon gyakran rendelkeznek másfajta, erősebb művészi szenzorokkal…
LGY: Állítólag… De nekem az volt valószínűleg az óriási mákom, hogy nagyon korán érkezett az életembe ez az egész zene­dolog, ami egy kommunikációs csatornát nyitott számomra ebből a bezártságból, és ezért nem látszik rajtam. Konkrétan a fizikai világgal való kapcsolatommá vált.

D+SZ: Hogyan történt, mire emlékszel?
LGY: Kivágtak a bölcsiből, mert nem voltam hajlandó semmivel és senkivel foglalkozni. Az óvodában az volt a szerencsém, hogy az óvónő Kaposváron egy vegyeskar karnagya volt. Nagyon belém ivódott a pillanat, hogy bent ülök a sarokban a lemezjátszó alatt, és megszólalt a néni, hogy „na, gyertek, gyerekek! Énekeljünk egy dalt a Gyurikának!” Leült a pianínóhoz, és elkezdett játszani. Na, akkor Gyurika kijött a sarokból, és beült a zongora alá. Rövid úton kiderült, hogy van érzékem hozzá.

D+SZ: És az új zenekar mikortól indult be? Miként alakult ki a szólóprojekt után?
LGY: A szólóprojekt az egy szükséges valami volt. Ha azokat a számokat nem írom meg és nem adom ki, akkor nem tudok kommunikálni azzal, aki miatt születtek. Egy másik szinten ez jelentette magát a visszatérést is ehhez a fajta önmagamhoz, akinek a zene a minden az életében, vagy legalábbis azon keresztül lát mindent. A zenekar pedig egy közösségi ügy, ami teljesen más.

D+SZ: Lehet már tudni a nevét?
LGY: Igen, az lesz a neve, hogy Ligeti Gyuri Álomgyára, és két csodálatos zenészlány van benne rajtam kívül, illetve egy meglepetésember.

D+SZ: Ki a két csodálatos zenészlány?
LGY: A dobost Mikolai Petrának hívják, a basszusgitáros pedig Lahucsky Krisztina, aki a HolyChicks-ben gitáros. Ezeket a dalokat négy nap alatt írtam, ugyanabban az időszakban, mint mikor az előző anyagot felvettem, de sokkal felszabadultabb szerzemények lettek. Ez rockzene, míg a Return to Alexandria anyaga inkább szentimentális art pop. Abból rengeteg van. Meg tudnék ríkatni egy egész évnyi közönséget velük.

D+SZ: És mikor lehet belehallgatni Ligeti Gyuri Álomgyárába?
LGY: Júniusban jelenik meg a lemez. Én játszottam itt is minden hangszeren, és a legnagyobb részét az Abbey Roadon vehettem fel – Szabó Balázs Zalánnak hála.

D+SZ: Nemcsak a technikai része miatt lehetett fantasztikus, hanem a tudat miatt is, hogy kik fordultak meg ott.
LGY: Persze, ez olyan, mint mikor egy padról tudod, hogy az volt Kosztolányi Dezső kedvenc padja. Vagy Weöres Sándor háza a Törökvészi úton, ami mellett nem tudok elmenni anélkül, hogy meg ne nézzem, mert akkor mindig megdobban a szívem. Ott ugyanez az érzés kerített hatalmába, csak épp a Beatles, a Pink Floyd vagy Syd Barrett okán. Amikor felvettünk, pont Nick Mason dobossal futottunk össze a lépcsőházban, de egyik nap Paul McCartney vett fel a fölöttünk levő stúdióban.

D+SZ: Szerinted hogy lehet, hogy megvolt az az éned, aki a zongora alá bújt, most pedig – ugye producerként is – megtalálod a hangot szinte mindenkivel? Ez is a zene miatt alakult így?
LGY: Igen. A zene nekem az alap bizalom. Nincs olyan ismerősöm, akivel ne a zenén keresztül kerültünk volna valamilyen viszonyba. A fiatal zenekarok felé pedig van egyfajta törlesztési vágyam is. Azt, ami nekem nem adatott meg, nagyon szeretném nekik megadni. Emlékszem például, hogy a Puzzle első lemezét négy évig parkoltatta a Universal. Vagy hogy kijelöltek nekünk egy producert, ő pedig lenyúlt egy csomó pénzt. Persze már nem ez a kiadói világ van, de nem akarom, hogy a mostani, tapasztalatlanabb bandák ilyen helyzetbe kerüljenek. Lehet, hogy idősebb vagyok ezeknél a srácoknál 15-20 évvel, de mivel ugyanazt a nyelvet beszéljük, a zenét, megértjük egymást. És mivel elég jó a memóriám, egyszerre élem a régebbi énjeimet is. Ezért folyamatosan jelen van minden korú Gyuri, így rögtön tudom, mire gondolnak. Megérzem, hogy mit akarnak, különben nem is vállalom el az adott felkérést.

D+SZ: Általában ők keresnek fel téged, vagy előfordul, hogy neked tetszik meg nagyon egy bizonyos zenekar?
LGY: Ők szoktak felkeresni, de kétszer történt olyan, hogy én ajánlkoztam be. Az egyik a 30Y: megmondtam, hogy nekem fáj, hogy Magyarország első számú rockzenekara ilyen botrányosan szóljon. Beck Zolival ismerjük egymást 20 éves korunk óta, tehát nem vette sértésnek. Először úgy volt, hogy egy dalt bíznak rám, az Ahogy elképzeltem-et, de aztán annyira tetszett nekik a végeredmény, hogy az egész albumot rám hagyták, és azóta is „ott ragadtam” náluk.

D+SZ: És melyik a másik zenekar?
LGY: A Klusters. Két olyan zenekar van ma Magyarországon, amelyre tényleg azt gondolom, hogy bárhol a világon megállnák a helyüket, mert annyira egyediek és jók. Az egyik a Klusters, a másik pedig a Törzs: nincs olyan daluk, ami ne tetszene. Értük az életemet is feláldoznám, mert annyira jók.

D+SZ: Olyan jó ezt hallani. Producere vagy az anyagnak, de olyan, mintha az apukája is lennél az egész zenekarnak.
LGY: Igen, mert ismerem őket körülbelül 2010 óta, amikor még Carbovarisként zenéltek. Még tökik voltak, és azóta nagyon jóban vagyunk. Akkor még tényleg nagybácsi szinten működtem, mostanra már barátok vagyunk. Tűzbe tenném értük a kezem – és nemcsak a zenéjükért, hanem mint emberekért is. Nagyon aranyosak és emberek. Igazi Emberek.

D+SZ: És olyan a zenéjük, mint egy terápia. Rendbe hoz…
LGY: Normál esetben a zene pontosan erről szól. Az a zene, ami nem öncélú, nem buta pop, vagy valami hatásvadászat, sport. Az a lényege, hogy kiemeljen abból a szarból, amiben vagy, és beleemeljen abba a világba, amibe valójában tartozol. Nem fizikailag, hanem lelkileg. Mert az a valóság, az az Igazság. Ez most nagyon sarkított, de van a fizikain kívül egy lelki és egy isteni részünk is. Az isteni rész tulajdonképpen egy Duracell elem, ami miatt emberek vagyunk, és a lélek az, ami rendeltetett arra, hogy valamit elvégezzünk ebben az életben. Embernek maradni, ez a lélek. És ez kisugárzik kívülre. A Törzs zenéjében például benne van. A zenében, ami – a fény mellett – a legfinomabb fizikai rezgés az anyagban, ily módon a legközelebb áll ehhez az anyagtalan „lelki” Valósághoz. És az a jó náluk, hogy ez nem tudatos, hanem ösztönös. Olyan zenekarral például nem is dolgozom, amely jó, de nincs benne meg ennek a szikrája. Mert ha ezt a szikrát meg tudom gyújtani, akkor megérzik rögtön, hogy mi az út. Például a Blahalouisianával is nagyon könnyű dolgom van ezen a téren. Egymásra nézünk, és tudjuk, amit épp tudni kell.

D+SZ: Amikor beleköltözöl egy dalba mint producer, mennyire engedik át neked? Mennyit szoktál bennük változtatni?
LGY: Változó. Vannak olyan bandák, ahol nem igazán kell, mert nagyon érzik. Náluk csak szakmai dolgokba szólok bele.
A vokálokkal viszont mindenhol gond van. Például a Bagossy Brothers Company-nál fordult elő régebben, hogy túl sok mindent akartak egyszerre. Nekem ilyenkor megjelenik a fejemben a kotta, és látom, ha nem adja ki a harmóniát, mert üti az egyik vokál a főszólamot, a másik a zongorát… Ehhez kell egy vizuális látás/hallás. De már nagyon szépen belejöttek.

D+SZ: Nem nehéz ezt a tudást átadni egy olyan zenésznek, aki másképp gondolkodik, működik?
LGY: Tudást át lehet adni, de ez nem az. Ez érzék, ami kialakulhat. Ezek a zenekarok, hála Istennek, mind nagyon megbíznak bennem, és magában a munkafolyamatban is, amit megbeszélünk. Így van, hogy kigondolják, hogy a dal egy adott részére mégis valami kéne, nekem meg már meg is van a fejemben, mert pont ezt akartam tanácsolni. De nem szeretem előre ellőni ezeket, jobb, ha a zenekar találja ki, és olyan lesz, amilyenek ők. Csak amikor látom, hogy tanácstalanság van, akkor szólok bele, és van, hogy pont ez még tovább inspirálja őket. „Na jó, Gyuri megmondja, hogy mit csináljunk.” De én nem akarom, hogy a Gyuri mondja meg! „Mi lenne, ha inkább így lenne?” Én végső soron egy katalizátor vagyok, vagy legalábbis az szeretnék lenni leginkább, nem igazgató bácsi.

D+SZ: Emlékszel arra, mikor megjött az ihleted ahhoz, hogy producer is legyél?
LGY: Ehhez nem jött ihlet, soha nem akartam ezt csinálni. A mi angliai The Puzzle-lemezünket George Shilling producer készítette, és mindannak az alapja, amit tudok, nagyjából tőle származik. Mikor hazaköltöztünk, az Amber Smith zenekar frontembere, Poniklo Imre megtudta, hogy mennyit tanultam tőle. Ők is neki küldték ki a lemezük dalait, de az utolsó számra már nem volt pénz, és Imre kitalálta, hogy tesz egy próbát velem. Végül teljesen odavolt, mert megtévesztésig hasonló lett a keverés stílusa. A mi zenénket illetően pedig senki nem tudta megcsinálni azt a hangzást, amire vágytam. Akkoriban itthon ismeretlen volt a britpop gitárhangzás, mostani nevén indie. Megvettem pár felszerelést, és elkezdtem csinálni magam. Akkor még nem lehetett így segítségül hívni az internetet, hanem egymástól tanulták az emberek – a figyelem és a tapasztalat volt a kulcs. Aztán sorban megtaláltak a zenekarok, hogy „hú, hallottam az Amber Smith-t vagy a Carbovarist, senki nem szól ilyen angolosan!” Így lettem producer: látták, hogy ha én ott voltam, akkor jobban szólt a végeredmény, mert eleve úgy vettem fel, hogy tudtam, hogy mit akarok én, és mit akarnak ők hallani. Szóval, csak belecsöppentem, soha nem akartam csinálni. Ha rajtam múlna, csak ülnék valahol, gitároznék, és csak rögzíteném a számokat, amik épp eszembe jutnak.

D+SZ: De közben nagyon megszeretted.
LGY: Végül is pedagógus vagyok, vagy mi. Szeretek emberekkel találkozni. és szeretem átadni az információt, az ismeretanyagot, amivel rendelkezem. Az mindig olyan érzést nyújt, hogy van értelme annak, hogy létezem.

D+SZ: Mikor mutatkozik be élőben az Álomgyár?
LGY: A nyár végére biztosan összehozzuk. Messze én vagyok a legbénább egyébként, a lányok elképesztően jók, és zseniális érzés velük játszani. Ahhoz, hogy jól lehessen zenélni valakivel, az kell, hogy ugyanabban a világban éljetek, és egy rezgésszinten legyetek. Ránézel valakire és ő tudja, hogy mit gondolsz – ez egy zenekarban alapvető. Legtöbbször az egók egymásnak feszülése a legnagyobb probléma. A zene és az ego összeegyeztethetetlen. Ha a zenésznek nem jut el a tudatáig az, hogy az információ, amit meg akar osztani az emberekkel, nem az övé, hanem csak ajándékba kapta, hogy szétossza, vissza azoknak, akiktől az energiákat kapja, akkor be fog fulladni. Nekem valójában egy létszükséglet, hogy zenét írjak, előadjam, és meghallgassák az emberek. De azt hiszem, hogy tudok olyat mondani, nyújtani nekik, ami segíti az életüket, mert amit mondok, nem én mondom, nem egy egó. Így a zenéd által bizonyosságot kaphat más is, hogy „igen, én is ezt gondolom! Jó irányba gondolkozom”. Én úgy akartam mindig is zenélni, mint amikor gyerekként meghallgattam valamit és tudtam, hogy ez nekem szól, átvisz az aktuális jó/rossz perióduson, amiben vagyok. Megnyugtat, és ad egy olyan morált, ami az életre vonatkozik.

D+SZ: Ezért nem is értem azokat az embereket, akik nem hallgatnak zenét…
LGY: Aki nem hallgat zenét, annak nagy lelki sérülése lehet. De velük nincs is dolgunk. Mindig azokkal van, akiket bevonzunk. Ez a fajta kapcsolódás is rohadtul fontos. Ettől akar minket a világ elválasztani, de dolgoznunk kell ellene. Ez az én hivatásom is, amihez a szólólemezzel visszatértem: hirdetni, hogy egy kapcsolat nem lehet sekélyes. De előtte is előjött ez koncerteken, vagy ha tanítottam. Mert nem azzal tanítok, amit mondok, hanem ahogy élek. Konkrét tanítással egy éve nem foglalkozom, mióta visszaköltöztem Sopronba.

D+SZ: De tanítasz mint producer.
LGY: Persze, most ez vette át a küldetés fonalát. Semmi nem vész el, csak átalakul az energia. Most ebben van benne. Kevesebb emberrel, de sokkal intenzívebben.

INTERJÚ: Steszkó Zsanett
FOTÓ: NAGYILLÉS SZILÁRD (D+SZ)


LIGETI GYURI
Az eredetileg kaposvári, 1972-ben született Ligeti György a munka és a tudomány világában tett egyéb kalandozások és teniszkarrier után a zeneipar végtelenül segítőkész figurájává vált. A Žagar énekes-gitárosa, a We Are Rockstars énekese. The Puzzle nevű formációjával termékenyen részt vett az angolszász gitárzene magyarországi meghonosításában. Producerként számtalan produkció köthető a nevéhez, például a 30Y, a Kaukázus, a Blahalouisiana, a Bagossy Brothers Company, a Twentees, a Poster Boy, a Törzs, a Kéknyúl, a Luckies felvételei. 2017 novemberében adta ki Return To Alexandria című szólólemezét, vadonatúj zenekara, a Ligeti Gyuri Álomgyára pedig 2018 júniusában debütál.

THE PUZZLE:
DREAM YOUR LIFE (2000)
CSAK JÁTÉK (2003)
REVOLUTION (2004)
YOU’RE SO CRUEL (2007)
HAZATÉRÉS (2009)
MÁS BOLYGÓRÓL (2011)
ŽAGAR:
LOCAL BROADCAST (2002)
EASTERN SUGAR (2004)
CANNOT WALK FLY INSTEAD (2007)
LIGHT LEAKS (2013)
WE ARE ROCKSTARS:
LET IT BEAT (2011)
SECOND (2015)
SZÓLÓALBUM:
RETURN TO ALEXANDRIA (2017)

Az interjú eredetileg a Dal+Szerző magazin 2018/02. számában jelent meg.



Kategóriák:Dalszerzőkről

Címkék:, , , , ,

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

%d blogger ezt szereti: