A zene homogenizálásához vezető, öngerjesztő folyamatot indít be az adatfetisizmus

A blogunkon már sokszor idézett Mark Mulligan (Midia Research) rendkívül izgalmas írást közölt blogján az A&R válságáról. A téma, hogy az adatok mennyiségének megugrása, minőségének megváltozása mélyen érinti – pesszimista olvasatban fölöslegessé teszi – A&R-t, legalábbis az új előadók felfedezését, már évek óta elég gyakran előkerül. Mulligan azonban új jelenségekre hívja fel a figyelmet.

A nemrég blogunkon itt ismertetett, a Music Ally által készített jelentés az adatok zeneipari felhasználásáról azt írta, hogy mára kialakult az egyensúly az adatelemzésen és a zenei tapasztalaton alapuló megközelítések között. Mulligan azonban – aki zeneipari háttérbeszélgetésekre alapoz – úgy látja, hogy a nagy kiadóknál egyfajta adatfetisizmus alakult ki. A korábbi “stratégiai” adatgyűjtések (pl. a közönség szegmentációjáról) helyett most rövid távú, “taktikai” adatokra támaszkodnak, és ezeket is gyakran kontextus nélkül elemzik. (Éppen ellenkező ez a folyamat azzal, ami a korábban a nézettségek bűvöletében élő tévéknél lejátszódott: itt a stream megjelenése jóval sokrétűbbé tette a gyűjtött adatokat.)

Mulligan leírja például egy major kiadó esetét: bár minden arra mutatott, hogy egy bizonyos művészük nem fog átütő sikert elérni, a Spotify Today’s Top Hits playlistjére felkerült egy dala, és ott komoly hallgatottságot ért el. Így a korábbi döntéseket felülírva komoly pénzt költöttek a következő dal marketingjére, azonban az elbukott. Az adatokat jobban megnézve kiderült, hogy a sikerdal lejátszásainak túlnyomó többsége “passzív” volt, vagyis a Spotify vezető playlistjének hallgatói egyszerűen csak nem ugratták át a dalt, de ezen túl különösebb benyomást nem tett rájuk. Mulligan azt is írja, hogy paradox módon az adatfetisizmus olykor ahhoz vezet, hogy az adatok a kelleténél kisebb szerepet játszanak a döntésekben, mert a kiadóknál mindenki megkap minden elemzést (jellemzően dashboardokon), és azt feltételezik, hogy akkor már tudják is, hogy ezek mit tartalmaznak.

Az igazán fontos meglátás azonban az, hogy a statisztikai megszállottság több, egymást erősítő öngerjesztő folyamatot indít be. “A kommerciális irányultságú kiadók – nem csak a majorök – azokat a zenészeket szerződtetik le, akik a playlisteken legjobban futó műfajokban alkotnak. Így ezt a műfajt aztán még jobban nyomják a playlisteken, ami ennek a további terjedéséhez vezet.” Ahogy a műfaj mindent meghódítani látszik, a kiadók A&R részlegei ugyanazokra a zenészekre mozdulnak rá, és licitháború alakul ki. Mivel manapság jóval több a rendelkezésre álló pénz, mint akár csak néhány éve, egyre magasabb előlegeket tudnak ajánlani. A befektetést aztán nem szabad elbukni, úgyhogy következő lépésben egyre komolyabb összegeket kell fordítani az egyre drágábban leszerződtetett zenészek befuttatására.

Másfelől a stream platformok sem semlegesek, hanem köztük is komoly harc dúl az előfizetőkért és a piaci részesedésért. Ennek eredménye az, hogy a playlistek egyre inkább biztosra mennek. Mark Mulligan így értelmezi azt a mára elterjedtté vált gyakorlatot, hogy a legnagyobb sztárok dalait leszámítva először kisebb playlisteken próbálják ki a számokat, és ha a mutatók megfelelők, akkor mehetnek egyre több és több követővel bíró playlistekre. (Mint arról részletesen itt írtunk, olyasmik számítanak, mint hogy hányan mentik el a számot, rakják fel a saját playlistjeikre, térnek vissza hozzá stb. Vagyis nem pusztán a meghallgatások száma dönt.) Így a stream szolgáltatók “biztonsági játéka” a másik oldalról is csökkenti a “meglepetés slágerek” befutását.

Mindennek az eredménye a popzene homogenizálása, a szerencsés véletlenek esélyének csökkenése – aminek amúgy a hallgatók is részesei, akik “ahhoz is lusták, hogy átugorják a számokat.”



Kategóriák:Hírek

Címkék:, , , ,

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

%d blogger ezt szereti: