“Ha hű vagy magadhoz, olyat tudsz alkotni, mint senki más” – Valerie Simpson dalszerzői pályájáról

A Music Business Worldwide A világ legnagyobb dalszerzői című mélyinterjú-sorozatát többször szemléztük már a blogon – a Benny Anderssonnal (ABBA) és James Fauntleroy II-val készült interjúkat -, és a legújabb cikk is megérdemli a figyelmet. Az interjúalany ezúttal Valerie Simpson, aki 2011-ben elhunyt férjével, Nick Ashforddal közösen hét évig a Motown kiadónál dolgozott, többek között Diana Ross szólókarrierjének elindításán; írtak dalokat Ray Charlesnak, Aretha Franklinnek, Marvin Gaye-nek és Tammi Terrellnek. Legismertebb szerzeményeik: az Ain’t No Mountain High Enough, az Ain’t Nothing Like the Real Thing és az I’m Every Woman. Ashford & Simpson néven elismert előadók is voltak.

Valerie Simpson a templomi kórusban ismerkedett meg Nick Ashforddal, aki egyszer csak megjelent a templomban (később tudta meg, hogy akkoriban hajléktalan volt, és igazából ételt keresett ott). A kórusnak szüksége volt valakire, aki gospel dalokat ír, és Nick ebben jó volt, Valerie pedig tudott zongorázni, így egymásra találtak. Egyelőre csak szerzőpárosként – szerelem “hét-nyolc év múlva” lett ebből. (Mint Valerie mondja, addigra már sok mindenen keresztülmentek, látták egymást legrosszabb állapotukban, így szerelmükben nem volt helye a titoknak és a “legjobb arcomat akarom mutatni” típusú viselkedésnek.)

Sok hasonló életútinterjúhoz hasonlóan itt is kiderül, hogy eleinte fel sem merült bennük, hogy a dalírással pénzt lehetne keresni. Aztán egy harmadik szerzővel megpróbáltak a kor “slágergyárában”, a Brill Buildingben érvényesülni. De még ekkor is inkább az volt a céljuk, hogy előleget kapjanak, és az némi anyagi biztonságot hozzon neki; “az, hogy slágerünk legyen, teljesen idegen gondolat volt tőlünk”. Aztán Let’s Go Get Stoned című dalukat Ray Charles elénekelte, és a szám az R&B lista első helyére került, és “ekkor egy új világgal ismerkedtünk meg: tehát tényleg vannak emberek, akik abból élnek, hogy minden nap leülnek és dalokat írnak”.

Több más dal (köztük még egy, amit Ray Charles énekelt fel) után a Motown hívta meg őket. Valerie Simpson utólag belátta, hogy nem volt túl előnyös számukra a szerződés, amit aláírtak, mégpedig anélkül, hogy egy jogásszal megnézették volna, de mint mondja, “ez volt minden dalszerző álma, úgyhogy akár még arra is hajlandóak lettünk volna, hogy mi fizessünk nekik”.

A Motown legendás korszakát az iskolához hasonlítja, abban az értelemben, hogy komoly versengés volt a szerzők között, és “mindenkitudta, hogy min dolgozik a másik”, akár úgy is, hogy az áthallatszott a szomszéd szobából, mert a kiadóvezető Berry Gordy “közel tartott minket egymáshoz”. Ez nagyon ösztönözte a szerzőket: “ha hallottad, hogy a te munkád nem olyan erős, mint a másiké, akkor visszamentél, és még dolgoztál rajta”. A kiadónál rendszeresen tartottak összejöveteleket Quality Control néven: megmutatták egymásnak a készülő szerzeményeket, szavaztak róluk, javaslatokat tettek egymásnak. Valerie Simpson bevallja, hogy számukra talán azért is nem tűnt ez a módszer túl keménynek, mert New Yorkban éltek, és a detroiti Motownnál inkább “családi látogatásokat” tettek.

A kiadóvezető nagyra tartotta őket, amit az is mutatott, hogy a Supremesből távozó Diana Rosst ők indították el a szólóénekesi pályáján, a bemutatkozó albumát és egy későbbit is teljes egészében ők írták, pedig a kiadó általános gyakorlata az volt, hogy egy-egy lemezre legfeljebb egy-két dal kerül fel ugyanattól a szerzőtől vagy párostól.

Már ekkoriban is többen kérdezték őket, hogy miért nem éneklik el a saját dalaikat, Simpson szerint egy szerző “mindig azt akarja, hogy a dala megkapja a lehető legjobb lehetőséget, és ennek fontos része az, hogy megválaszolja: ki lenne a legjobb arra, hogy előadja?” És “ha a Supremes, a Temptations, a Four Tops veszi fel a dalaidat”, akkor fel sem merült bennük, hogy saját maguk énekeljék őket.

A hétéves szerződés lejárta után viszont az előadói karrierjük beindítása volt az egyik okuk arra, hogy ne maradjanak a Motownnál, még akkor is, ha sok esetben a kiadótól távozó művészek utólag megbánták ezt a lépésüket. Berry Gordy felajánlotta, hogy felvehetik nála a lemezüket, de úgy érezték, hogy inkább arra van szükségük, hogy valaki új szemmel nézzen rájuk. Bár a demókat mindig ők énekelték fel, Valerie szerint azért volt még tanulni valójuk az énekesi pályán, és Ashford & Simpson néven kiadott duettlemezeik közül az 1977-es Send It című harmadik albumra állt igazán össze minden. Híresek lettek, de “azért nem üldöztek minket a rajongók”, vagyis a kiélvezhető fajta hírnév jutott nekik.

Az interjúban Valerie Simpson több híres daluk születéséről is mesél, bár elsősorban a Nick Ashforddal írt szövegre koncentrálva. (Férje halála után ő is írt szövegeket, és utólag azt mondja, lehet, hogy jó lett volna ezzel korábban is megpróbálkoznia, és ezzel Nicket is még jobb teljesítményre ösztönözhette volna.) Az Ain’t No Mountain High Enough ötlete New Yorkban fogant meg: a hatalmas épületek hegyeknek tűntek Ashfordnak, de ő elhatározta, hogy New York “nem fogja őt legyőzni”. Vagyis a dal eredetileg nem a szerelemről szólt, hanem a kihívások legyőzéséről, és Valerie Simpson szerint ez a titka: “az emberek megérzik, hogy ez több mint egy szerelmes dal, és hogy egy mélyen személyes történet, utazás áll mögötte”.

Az I’m Every Womant pedig Chaka Khannak akkor írták, amikor szólópályára lépett a Rufus nevű zenekarból kilépve. “Én írtam a dallamot, és Nick jött elő ezzel a kifejezéssel, hogy ‘I’m Every Woman’, mert ő tényleg az volt, ez az ő személyére volt szabva.” Ezért erről érezték, hogy sláger lesz (ez nem minden sikeres szerzeménynél volt így), mert “nemcsak egy dal volt, hanem több annál: a megfelelő érzést és gondolatot közvetítette egy új helyzetbe lépő nőről.”

Érdekes módon Valerie Simpson ma többet keres, “mint amikor a dalaim slágerek voltak”. Ezt Berry Gordy nagy ötletéből vezeti le: a Motown vezetője azt szerette volna, hogy a dalok sztenderdekké váljanak, és ezt úgy érte el, hogy a szerzeményeket újra meg újra felénekeltette. “Az olyanoktól, mint Gershwin, azt tanulta meg, hogy az embereknek egy dalt újra meg újra hallaniuk kell, hogy megmaradjon a tudatukban, beépüljön az életükbe. Úgyhogy ha volt egy slágere, akkor két hónap múlva a kiadónál valaki más újra felvette, új értelmezést adott neki, és meghosszabbította az élettartamát. Részben ennek köszönhető, hogy a katalógus ma ilyen erős”, hogy a korábbinál is több pénzt hoz a szerzőnek.

Végül a mai fiatal szerzőknek azt tanácsolja, hogy “védd meg és tápláld” a tehetségedet, mert amit “Istentől kaptál, azt neked adta, és nem másnak. Ha igazán hű vagy magadhoz, akkor olyasmit tudsz alkotni, amit rajtad kívül senki más.” De ezért keményen meg kell dolgozni, még akkor is, ha nem mindig látszik, hogy ennek mi lesz az eredménye.



Kategóriák:Hírek

Címkék:, ,

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

%d blogger ezt szereti: