Ritkán akad mikrofonvégre hívő popsztár. Felfogás, életmód, de még az alapkövetelmények tekintetében is teljesen összeegyeztethetetlennek tűnik egyszerre kereszténynek lenni, és helyt állni a popszakmában. Molnár Ferenc Caramelnek valahogy mégis sikerül.
Dal+Szerző: A popsztárkodás csupa magamutogatás, ego-olimpia és bálványimádtatás. Hogy fér ez össze a keresztény hittel?
Molnár Ferenc Caramel: Úgy, hogy ezeket nem csinálom! (nevet) De ennek a személyiségemhez van inkább köze, mert az ilyesmi már azelőtt is idegen volt tőlem, hogy hinni kezdtem volna. Tudom, hogy a mainstream popkultúrában ez ma elengedhetetlen – sőt, egy része már csak ebből áll –, de nekem a popsztárkodás mindig is nehezemre esett. Ki is derült, hogy nem vagyok például zsűritagnak való, mert nem tudok, és nem is akarok kibújni a bőrömből. Én tudom, hogy ehhez a szakmához én nem vagyok elég harsány, elég botrányos, elég rokkendroll. (nevet)
D+SZ.: A tévészereplés egy másik szakma. Az is érdekes tévhit, hogy egy zenésznek a médiaszerepléshez is értenie kell. Miközben dalokat ír, stúdióban dolgozik, fellépni jár és elműködtetgeti valahogy a saját kis zenebizniszét. Ez már így is többféle szakma.
MFC: És ennyi a dalok szempontjából elég is lenne. De a baj oka szerintem a társadalmunkban van. Ha az életünk felszínes, akkor a popzenénk pláne olyan lesz. Ha az emberek csak a teljesen lényegtelen külsőségekre figyelnek fel, akkor a popzenében is azok fognak eluralkodni. Mondom ezt úgy, hogy szeretem és művelem a popzenét, abban élek.
D+SZ: De hiszen keresztény szemszögből épp a popkultúrát szokás elbutítással és erkölcsi züllesztéssel vádolni.
MFC: Jogosan, mert ez a negatív folyamat a popkultúra és a társadalom kölcsönös egymásra hatásának eredménye. De a popkultúra csak a társadalmunk egyik része, és a popzene még azon belül is egy kisebb halmaz. Én az egész világunkon ugyanezt a felszínességet látom, már szinte minden a külsőségekről szól.
D+SZ: Ezzel a hozzáállással nem lesz belőled influencer sem! De a digitális minimumot azért teljesíted? Posztok, pár turnéfotó az Instagramra? Amiket elvárnak a rajongók?
MFC: Nem szeretnék megbántani senkit, de az emberek egy óriási része azt szereti, aki nyomul. Magát a nyomulást szeretik nagyon. Én nem nyomulok, ráadásul a posztolásban is rossz vagyok. Van, hogy hetekig nem rakok ki semmit. Egyszerűen nem jut eszembe, pedig ott vagyunk a stúdióban, lőhetnék egy szelfit, de nem. Annyira megélem az életemet, annyira jelen szoktam lenni a pillanatokban, hogy fel sem vetődik bennem, hogy le kellene fényképeznem. Amikor pedig posztolok, akkor is nagyon próbálom megválogatni, hogy mivel vagyok jelen a közösségi médiában.
D+SZ: Tényleg reménytelenül alkalmatlan vagy celebnek. De hogy maradsz így talpon a poppiacon?
MFC: Az úgynevezett celebekkel elhitették, hogy a közösségi média nélkül nem létezhetnek, és aki ott nincs jelen hiperaktívan, az eltűnik. Így aztán én is sokak szemében el vagyok tűnve, mert nem szerepelek annyit. De nem bánom ezt, mert egy olyan környezetből vagyok eltűnve, ahol nem érzem jól magam.
D+SZ.: És te amúgy is más utakon jársz az ego tekintetében.
MFC: Igen. Én azt gondolom, hogy nem is tesz jót, és Isten sem szereti, ha valaki egyfolytában fényezi önmagát. A hitben az egyik legnagyobb feladat saját magunkat háttérbe szorítani. Kissé kamikaze-akciónak tűnik így érvényesülni a popszakmában. (nevet) Még az sem kizárt, hogy ez káros hatással lesz a karrieremre, de akkor is így csinálom.
D+SZ: Újra a hithez lyukadtunk ki. A dalszerzésben mennyi az Isten?
MFC: Sok. Sok. Vannak olyan dalaim – bár tudom, hogy ez erős kijelentés –, amiket úgy érzem, Tőle kaptam. Én abban hiszek, hogy a tehetséget és a hitet is Istentől kapjuk, és minden ilyen ajándék nagy kiváltság. Egy barátom azt szokta mondani, hogy a kiváltságokat csak alázattal lehet kezelni. A dalaimban már nagyon régóta „elrejtek” olyan sorokat, gondolatokat, amik hétköznapi popdalszövegként is működnek, de ha egy hívő hallgatja, akkor számára sokkal többet mondanak, és Isten erejéről, szeretetéről és a világának a csodájáról is szólnak.
D+SZ: Ez egy küldetés?
MFC: Küldetés is, de leginkább ösztönös. Nem szoktam küldetésként megélni, ha írok egy dalt. Én ilyen dalokat írok. Inkább a gondolatébresztés és a pop arányaira kell nagyon kényesen ügyelni. De ezt sem misztifikálom túl. Csak csinálom, és kész.
D+SZ.: Megkaptad már, hogy a dalaid „túl istenesek”?
MFC: Érdekes módon még nem. Valószínűleg jól sikerült eltalálni az arányokat. És persze azért a dalokat nem valamiféle áhítatba esve írom. A legtöbbször elég csak körülnézni, és egy kicsit megfigyelni a dolgokat és az embereket. Vagy még jobb, ha önmagunkat figyeljük. Én mindig abban hittem, hogy ha ismerem magam, és tényleg őszinte vagyok magamhoz, akkor egy kicsit megismerek mindenki mást is. Azt tapasztalom az életemben, hogy az emberi érzelmeink annyira egyetemesek, hogy ez az út a járható. Én eleve nagyon szemlélődő típus vagyok, és megint nemcsak a hit miatt, hanem amúgy is. És ami nagy öröm: lényegében minden inspirál. A környezetem, az emberek, a város, az emlékeim, a történelem… Tényleg bármi.
D+SZ.: A popzene szereti kiszolgálni a közönséget.
MFC: Én is szeretem kiszolgálni a közönséget! Fontos, hogy örömet tudjak okozni a zenémmel. Ha pedig találnak maguknak benne gondolatokat is, akkor még jobb. Tény, hogy én nem szeretem a túl nagy volumenű kijelentéseket sem. Tőlem hiába várna bárki is küldetéstudatos, óriási megmondásokat. Nem vagyok filozófus. Meg azért ez mégiscsak popzene! A popba pici kis mondások kellenek, és ilyeneket viszont tudok.
D+SZ: A poppiaci termékek nagyon divatfüggőek: stílusok, soundok jönnek és avulnak el. Ha már megszületett a dalkezdemény, hogyan állsz neki, hogy összerakd?
MFC: Nagyon változó módon. Más-más attól függően is, hogy zongorán írtam-e meg vagy gitáron. Van, hogy csak szöveget írok, és van, hogy a hangszereléssel együtt készül az egész dal. Előfordul, hogy fejben már összeáll valami – viszont be kell látnom, hogy egyedül nem tudom megvalósítani. Ilyenkor már az elejétől bevonok zenei producereket a hangszerelésbe. Általában otthon demózom, van egy kis stúdióm, ahol elkezdhetem a dalokat összerakni. Nálam nagyon sokat változik egy dal az első ötlettől a masterelésig. Ahogy elkezd épülni, máris hirtelen nagyon elkezd átalakulni, mert inspirálnak a hangszínek, az atmoszférák, új ötleteim támadnak. Mivel ez pop, mindig azon igyekszem, hogy a szöveg és a harmóniamenet, azaz a dal hangulatát erősítse a hangszerelés – és csak azt. Nem számít, hogy mi a divatos hangkép, fontosabb maga a dal.
D+SZ: Szintén popkövetelmény eleve mozgóképben is gondolkodni egy dal kapcsán.
MFC: Én nagyon vizuális típus vagyok. Amikor írom a dalokat, akkor vizionálok hozzájuk képeket is természetesen. Azonban ezekből túlnyomórészt nem lesz klip, mert képtelenek lennénk megvalósítani. Ez sokszor nem is csak pénz kérdése: van, hogy a képre kényesebb is vagyok, mint a zenére. Bizonyos értelemben ezt tudom szembeállítani azzal, hogy nem nyomulok a Facebookon és az Instagramon. Annyira vizuális világban élünk, hogy ha egy dalhoz nem elég jó a klip, az nagyon el tudja rontani. A tavalyi évben három vagy négy videoklipet dobtam vissza, amik aztán egyáltalán nem is jöttek ki úgymond a fényre. Úgy éreztem, hogy nem elég jók. Ez persze nagyon sok pénzbe is került, de nem teszek ki rossz klipet YouTube-ra csak azért, hogy kirakhassak „valamit”. Csak azt rakom ki, ami minőségben is megfelel a víziómnak. Persze, örülök a rendezők, stábok javaslatainak, és ahogy öregszem, egyre jobban be is fogadom őket. (nevet) De tényleg: régen megvolt bennem az, hogy mindent jobban tudok, másoknál, de hála Istennek, már jó ideje elmúlt ez az érzés. Most már várom az ötleteket, különösen azokat, amiket nemcsak profin elmesélnek, hanem le is tudnak forgatni. A magyar klipkészítés egyik nagy problémája, hogy amikor elkészült a mű, és először megnézed, akkor a rendező ott áll melletted, és a füledbe sutyorogva elmeséli, hogy mit kellene látnod. De közben nem azt látod! (nevet)
D+SZ: Ha a karriered állomásait nézzük, szerintem sok magyar zenész elfogadna egy ilyen pályafutást – még a visszahúzódásod okozta nehézségekkel együtt is. Kívülről nézve fent vagy egyfajta fennsíkon, az ismertségedet és az elfogadottságodat tekintve is. És ide szó szerint villámgyorsan jutottál fel. Amennyire én látom, a közönség úgy könyvelt el téged, mint aki meg is érdemelte ezt a sikert – és meg is tudja becsülni.
MFC: Biztos a származásom is benne van abban, hogy meg tudom becsülni, amit elértem. És amúgy is alapvetően fontos szerintem, hogy az emberben legyen megelégedettség. Én őszintén hálás vagyok azért, hogy az lehet a munkám, amibe gyerekkorom óta szerelmes vagyok. És bár igyekszem racionálisan észben tartani, hogy hol tartok szakmailag, és mennyit ér az úgynevezett „Caramel-márkanév”, de végső soron számomra ez mégiscsak egy csoda. Az idevezető út, és a jelen is. Hogy vagyok, amilyen vagyok, és ezzel együtt, és ennek ellenére megtalál a közönségem. Akiket amúgy képtelenség lenne életkor, státusz vagy más társadalomtudományos kategóriák szerint elemezni, mert valami más köti össze őket.
D+SZ: A gyors karrier buktatóit hogyan kerülted el?
MFC: Amikor az összes fok kihagyásával egy csapásra feljutottam a létrán, akkor azonnal éreztem, hogy ez egészségtelen. Túl sok minden maradt ki, és tudtam, hogy a tapasztalatlanságom miatt rá is fázhatok erre. Úgyhogy szépen visszaereszkedtem jó pár fokot, és gyakoroltam a mászást. De annyira felfokozott volt a hangulat akkoriban, hogy a közönség ebből szerintem semmit nem vett észre. Közben én azért tanultam, igyekeztem pótolni a kimaradt dolgokat, hogy jobban átlássam az egészet. Tehetségkutatóból ismertté válni szerencsés-szerencsétlen helyzet. Egy show-műsor keretében az embert szó szerint feldobják a csúcsra, és azt kommunikálja az egész popvilág a közönség felé, hogy méltán jutottunk oda fel. Pedig hát nem. Egyáltalán nem. És épp az benne az egészségtelen és veszélyes, hogy nincs mögötte arányos teljesítmény – mert a siker sokkal inkább a Megasztár brandnek köszönhető. Ezért én megpróbáltam tudatosan újra felmászni a kihagyott létrafokokon. És csak mikor az első Sportaréna-koncert megvalósult, kezdtem el úgy érezni, hogy ebben már személyesen én is benne vagyok, és nem elsősorban a tévés ismertség miatt jönnek. A Megasztárt követő kis visszaereszkedés idején jelent meg a Lélekdonor is. Odáig is éreztem, hogy kedvel a közönség, de onnantól szerintem sokkal jobban értettek is, és sokkal jobban meg is ismertek. És úgy döntöttek, hogy megszeretnek! Amiért nagyon hálás vagyok, hogy a komplett csomaggal együtt szerettek meg: a dalaimmal, a fura attitűdömmel, mindennel együtt. Nagy dolog volt ez, mert korábban nem éreztem így. Mindig hasonlítgattak a többi megasztároshoz: „Miért nem csinálsz olyan zenét, mint Emilio, vagy Gáspár Laci, vagy a Fekete Vonat?” A Lélekdonor volt a fordulópont, ahonnan minden más lett. Ekkortól tudtam sokkal bátrabban és még tudatosabban dolgozni: amikor már éreztem, hogy elfogadnak olyannak, amilyen vagyok.
INTERJÚ: HEGYI GYÖRGY
FOTÓ: NAGYILLÉS SZILÁRD (Dal+Szerző)
ℹ
MOLNÁR FERENC CARAMEL
Az 1982-ben, Szolnokon született Molnár Ferenc Caramel Törökszentmiklóson élt édesanyjával, nevelőapjával és testvéreivel, meglehetősen viszontagságos körülmények között. A Caramel becenevet egyik barátja adta neki, viccesen-ironikusan. Már ezen a néven indult a 2004-es Megasztár második televíziós szériájában, melyet meg is nyert. Első lemeze 2005-ben jelent meg A döntőkben elhangzott dalok címmel, melyen Caramel a Megasztár döntőiben énekelt legjobb dalai hallhatók, de ugyanebben az évben már elkészült első „valódi” albuma Nyugalomterápia címmel, amelyen már több dallal szerzőként is bemutatkozott. Caramel az egyik azon kevesek közül, aki tudott profitálni a tévés tehetségkutató show-k adta népszerűségből, és önálló jogon énekes-dalszerzői karriert épített fel, rengeteg slágerrel.DALOK (2005)
NYUGALOMTERÁPIA (2005)
ÚJRAHANGOLVA (2006)
LÉLEKDONOR (2010)
VÍZIÓ (2011)
EPICENTRUM (2014)
7 (2017)
Az interjú eredetileg a Dal+Szerző magazin 2018/02. számában jelent meg.
Categories: Dalszerzőkről
Leave a Reply