Rajongókat vásárolt, elővételes jegyeket hazudott, sajtót csinált magának – aztán senki nem ment el a koncertjére

A MetalSucks híradása nyomán rengeteg zenei és nem zenei lapban megjelent a Threatin nevű Los Angeles-i “zenekar” elképesztő története. Azon túl, hogy rendkívül bizarr, feltehetően az is ott van a történet sikere mögött, hogy egy, a közösségi média sikerével nagyjából egyidős bölcsességet illusztrál: az online “rajongók” megvásárolhatók, élőben viszont kiderül, hogy ki az igazi és ki nem. Legalábbis első látásra; részletesebben elolvasva a történetet sokkal meglepőbb, hogy ez a bizonyos Jered Threatin milyen elképesztő mennyiségű energiát, időt és pénzt ölt abba, hogy valódinak látszódjon, miközben tudhatta volna, hogy az online térből kilépve ennek semmi eredménye nem lesz.

A hat országra kiterjedő, tíz állomásos európai turnét egy kitalált promóter nevében ő maga kötötte le a zenekara számára, és az első néhány, brit koncert meg is valósult, bizonyos értelemben. Az álpromóter a klubtulajdonosoknak azt írta, hogy 291, illetve 180 jegyet eladtak elővételben. Maguk a klubok egyetlen jegyet sem tudtak eladni, aztán a koncert napján kiderült, hogy az elővételes jegyek nem léteztek, és senki nem jött el a koncertekre. Pontosabban az egyiken volt három vendég, egy másikon egy, egy harmadikon pedig kicsit több – nevezetesen azok, akik a (valóban létező) előzenekarok vendéglistáján szerepeltek. Az NME-nek az egyik előzenekar tagja azt mondta, hogy ő is látta a koncertet, ugyanis akkor még azt hitte, hogy a promóter verte át a Los Angeles-i zenekart, és sajnálatból megnézte őket, és a felbérelt session zenészek jók voltak.

Az egyik klub a történteket látva kicsit utánanézett a számoknak, és kiderült, hogy a Facebook eseményre bejelentkezett látogatók mindegyiket brazil volt. Hogy miért nem ellenőrizték ezt korábban? Két klubtól is írtak kommentet a MetalSucks cikke alá, és ezekből kiderül, hogy a terembérletet mindkét esetben előre kifizették, ezért aztán nem ellenőrizték, hogy valódi-e a zenekar. A “turné” egy későbbi állomása volt az Asylum klub, ahonnan azt kommentelték, hogy a korábbi átvert klubok szóltak nekik, de egyrészt az előzenekarok kedvéért megtartották a koncertet, másrészt pedig “volt bennük egy kis morbid kíváncsiság is, hogy mi ez az egész”.

Egy másik klubtól pedig azt írták, hogy “megnéztünk egy videót a YouTube-on, és sokkolt minket, hogy bárki ennek a kedvéért legfoglalja a helyszínt, de eltettük a pénzt, és azt gondoltuk, hogy ez egy egyszerű munkanap lesz a személyzetnek.” Egy későbbi cikkben a MetalSucks külön elmagyarázta, hogy itt rendkívül fontos a kívülállók számára gyakran homályos különbség a promóter és az ügynökség között: az előbbi maga vállalja a pénzügyi kockázatot a helyszín kibérlésével. Valamennyit azért a klubok is buktak: egy rendes estén nyilván lett volna fogyasztás a bárban, az 1-3 emberen viszont nem tudtak keresni.

Az ügy kirobbanása után a felbérelt gitáros és dobos – akik minderről semmit sem tudtak – kiléptek és hazamentek, a “turnét” pedig lemondták, Jered Threatin pedig online jelenlétének jó részét törölte.

Az igazán tanulságos (és voltaképpen bíztató) az, hogy ezt a rövid és teljes kudarccal végződő történetet milyen gondos előkészületek előzték meg; továbbá az, hogy ez a sok idő és pénz befektetésével járó hamisítás csak úgy meggyőző, ha az ember csak messziről néz rá az online jelenlét bármelyik elemére stb., viszont nagyon lelepleződik, mihelyt minimálisan megvizsgáljuk a tartalmukat.

A Threatin zenekarnak nemcsak klipjei vannak (a majdnem egymilliós “nézettségű” a cikk alján látható), hanem “élő videói” is. Ezeken a részben törölt videókon látszik a lelkes, nagy számú közönség és a zenekar is – de soha nem egyszerre. Egy másik csatornára feltöltött, nem törölt videón pedig csak a közönség; a leírás szerint a készítő többször majdnem leejtette a telefonját, annyira vad volt a tömeg…

A MetalSucks egy másik cikkben a Threatin köré felépített webes jelenlét egyéb részeit vizsgálta meg. Készült egyrészt egy honlap a promóternek, ami tele van az általuk képviselt zenekarok neveivel – igaz, egy részük nem létezik; egy részük létezett, de már feloszlott; egy részük pedig valódi zenekarok nevének megváltoztatásával jött létre. Messziről nézve azonban mindegyik lehetséges zenekarnévnek látszik (vagy személynév). A kiadónak is van weboldala, az ő “művészeik” szintén e három típusba tartoznak. A kiadó történetéből két verziói is létezik: az egyik szerint a Superlative Music Recordings 1964-ben indult, és a rock and rolltól a diszkón át grunge-ig minden sikeres stílusban otthon volt. (A történetben még egy rebranding is szerepel: egy ideig SMR néven működött.) A másik változat szerint 2006-ban alapították a kiadót, és azóta több mint 200 albumot adtak ki több mint 10 milliós példányszámot elérve. A kiadónak van egy meglehetősen gyér Facebook-profilja is, amin még 2011-es posztok is szerepelnek.

Ha pedig a sajtó nem írt Threatin művészetéről – egészen mostanáig -, akkor sajtót is kellett csinálni. A Top Rock Press szintén egy működő, bár utoljára 2016-ban frissített rockzenei lapnak tűnik messziről, azonban a cikkek lopottak, vagy éppen a linkek más, létező lapokra mutatnak. Jó hír azonban, hogy a Top Rock Press 2017-ben nem mást választott az év zenészének, mint Threatint – amivel az azóta kiüresített hivatalos oldal is eldicsekedett a MetalSucks szerint. Azért nem sikerült minden felületen létezik zenekarnak feltüntetni a Threatint: a Spotify-on néhány tucat hallgatója volt csak.

Mint több kommentelő megjegyezte: ha már ennyi munkát fektetett Jered Threatin a zenekarába, akkor megpróbálhatta volna azt az utat is, hogy valódi rajongókat gyűjt.



Kategóriák:Hírek

Címkék:

Hozzászólás

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

%d blogger ezt szereti: