Mark Ronson hamarosan megjelenő Late Night Feelings című albuma apropóján adott nagyinterjút a Guardiannek. Az Angliában született, Amerikában felnőtt zenész az utóbbi bő évtized egyik meghatározó szerző-producere. Csak a legfontosabb eredményei: Amy Winehouse 2006-os Back To Black lemeze (amin társproducer volt) meghatározó hatást gyakorolt a popzenére; az Uptown Funk (aminek fő előadójaként ő szerepel, Bruno Mars vendégzenész) minden idők egyik legsikeresebb slágere; Lady Gaga Joanne című 2016-os albuma (társ- és executive producer) több sztár hasonló „vissza a gyökerekhez” lemezét inspirálta Justin Timberlake-től Kylie Minogue-ig; a Csillag születik filmzenében hallható Shallow (társszerző) két Grammy- és egy Oscar-díjat nyert. 2003 és 2015 között négy albumot adott ki, sok-sok közreműködővel.
Ehhez képest az interjú nagy része Mark Ronson angolos önostorozásával van tele. A legszórakoztatóbb talán az, amikor elmeséli, hogy nevelőapja, Mick Jones (Foreigner) meghallgatta az Uptown Funkot, majd megkérdezte, hogy Nile Rodgers gitározik-e rajta. „Végre csináltam egy számot, ami van olyan jó, hogy az emberek azt hiszik, nem is az enyém” – kommentálja a történetet. A Guardian szerzője szerint nagy sikereinél mindig azt meséli el, hogy a többiek mit hoztak a dalba, „mintha ő csak ott állt volna, és nézte, ahogy a többiek dolgoznak”.
Érdekes az a megfigyelés, hogy Mark Ronson legnagyobb sikerei mind egyfajta anomáliának voltak tekinthetők az adott korszak popzenéjében, Amy Winehouse valószerűtlen sikerétől az Uptown Funkig. Éppen ezért nem érzett nyomást ez utóbbi után: „ez nyilvánvalóan olyasmi volt, ami egy életben egyszer történik meg”. Ezek után nem meglepő, hogy a legsikeresebb slágergyárosok közé tartozó Ronson nagyon elégedetlen a kortárs popzenével. Úgy látja, hogy a stream központúság miatt „nem szabad 3 perc 15 másodpercnél hosszabb számot írni, mert nem hallgatják meg az emberek, és a végig nem hallgatott számokat számok aránya rontja az értékelésedet a Spotify algoritmusa szerint.” (A dolog valójában nem ilyen egyszerű – lásd e cikkünket.)
Szintén a Spotify, illetve a telefonos zenehallgatás hatásának tartja, hogy „mindennek a lehető leghangosabban kell szólnia, a producernek úgy kell dolgoznia, hogy a lábdob és a gitár az egész rohadt számon keresztül pont ugyanolyan hangos legyen, pont ugyanannyira előtérben legyen, vagy különben nincs esélyed.” Szerinte Amy Winehouse például biztos nem ment volna bele ezekbe az őrültségekbe, és lehet, hogy ma nem lenne akkora sikere, mint 13 éve volt.
Az is zavarja, hogy mindenki azzal dicsekszik, hogy milyen gyorsan tud zenét írni. „Azt mondják: hé, ezt a számot 30 perc alatt írtam; én meg azt gondolom: pontosan olyan is, mint amit 30 perc alatt írsz.” Persze a rövid idő nem megy mindig a minőség rovására, „Amy kábé tíz perc alatt írta a Back To Blacket – de gyakran úgy érzem, hogy a minőség annyira leromlott, hogy az épp hogy oké számok is már jónak számítanak”:
Az új lemez írásánál úgy érezte, hogy a sok kollaboráció között elvész az, ami ő maga. „Úgy éreztem, hogy már csak azt csinálom, hogy az emberek válla fölött nézem, mit csinálnak, és utasításokat adok”. Ezért mindent kidobott, és visszatért a korábbi munkamódszeréhez: „mindennek ott kell kezdődnie, hogy én egyedül dolgozom a stúdióban.”
A módszeréről annyit árult el, hogy általában „a groove és egy érdekes basszusmenet” a kiindulópont; ezúttal azonban ha megvolt az alap, de „nem volt meg egy bizonyos fajta szomorúság”, akkor elvetette a dalt. Ugyanis a Joséphine de La Baume-mal kötött házasságának vége inspirálta. a „szomorú partibombákkal” teli Late Night Feelings albumot. Véletlenül vagy tudattalanul, de csupa olyan együttműködővel dolgozott együtt, akik szintén akkoriban szakítottak. Most úgy érzi, hogy mindent beleadott a lemezbe, és talán nem is lesz következő.
Categories: Hírek
Leave a Reply