„Zenerajongóként és zeneipari dolgozóként – állítólag a kettő egyszerre is lehetséges – sem arra vagyunk beállítva, hogy komolyan vegyük a zenészeket, akik úgy döntenek, hogy befejezik” – írja Peter Robinson, a befolyásos Popjustice blog szerkesztője a Music Business Worldwide-on megjelent cikkében. Annyira, hogy a téma „szinte tabunak számít”. Ha egy zenekar feloszlik, nem sokkal később már az újraegyesülést követeljük. A pályának hátat fordító szólózenészek „őrültnek vagy fura remetének számítanak”.
Nem fogadjuk el, ha kreatív okok vezetnek a döntéshez, mondjuk az, hogy valaki mindent elmondott, amit (zenében) el akart mondani. Ehelyett „talán anélkül, hogy tudatában lennénk, az elnyújtott hanyatló korszakot követeljük meg” a művésztől.
A kreatív okok mellett ott van az, hogy a zenészi pályát „a család, a változó prioritások vagy akár saját lelki épségük” miatt is sokan elhagyják – és Peter Robinson azt írja, hogy a mai körülmények között ez egyre érthetőbb. Egyfelől az, hogy a koncertezés lett a bevételek legfőbb forrása, egyre hosszabb és kimerítőbb turnékat kényszerít azokra, akik a zenélésből szeretnének élni.
ásfelől „a kétezres évek elején megjelent egy negyedik promóciós kötelezettség a tévé, rádió és a nyomtatott sajtó mellett, és a közösségi média néhány év alatt a korábbiaknál jóval kimerítőbb, a kreatív energiákat felemésztő kihívássá lett. Új, eredeti tartalmakat kell gyártani a Facebookra, a YouTube-ra, a Twitterre, aztán az Instagramra, Snapchatre meg az összes többire. Ezek az új kötelezettségek egyes művészek számára alkalmat nyújtottak arra, hogy teljesebbé tegyék a művészi üzenetüket, de a túlnyomó többség számára az elkészítendő tartalmak robbanása kimerítő mind személyesen, mind a kreativitásukat tekintve.”
Mint Robinson írja, vannak, akiknek jót tesz a nyomás, de sokaknak szüksége lenne arra, hogy kikapcsolhassanak, vagy kiléphessenek az egészből, „vagy legalábbis tudják, hogy ki lehet lépni. De mindig van még két album, amit le kell szállítani a szerződés szerint, egy már lekötött fesztiválfellépés; és mindig ott van a hónapok óta első szabadnapjuk, amit aztán mégis munkával kell tölteniük, mert le kell forgatni azt a platform-specifikus vertikális videót az aktuális single akusztikus verziójához, aminek muszáj nagyot szólnia.”
A szerző szerint a zeneiparban dolgozók mindegyike találkozott már kimerült művészekkel, mindenkinek mondták már, hogy „ezt nem bírom tovább csinálnI” – mégsincs meg az általánosan elfogadott, bevett módja annak, hogy mit kezdjünk azokkal a sztárokkal, akik már nem akarnak azok lenni.
A zeneipar egyik nagy pályaelhagyója a Peter Robinson által is említett, idén februárban elhunyt Mark Hollis
Categories: Hírek
Leave a Reply