Magyar lapok is beszámoltak arról, mekkora botrány lett abból, hogy a Taylor Swiftet 15 éves korában szerződtető Big Machine Label Groupot megvásárolta Scooter Braun Ithaca Holdings nevű médiaholdingja. Braun az egyik legnevesebb zeneipari guru: ő fedezte fel Justin Biebert, benne volt a keze a Gangnam Style világsikerében, és ami miatt feltehetően Taylor Swift nagyon haragszik rá: ő volt Kanye West menedzsere is.
Swift Braunra a “manipulatív bully” kifejezést használta, és azt állította, hogy a Big Machine vezetője, Scott Borchetta tudott arról, mennyire nem bírja őt. Ezért az, hogy első hat lemezének master jogai Braunhoz kerültek, “a legrosszabb, ami történhetett”. Borschetta és Swift mást és mást állít arról, hogy volt-e lehetősége az énekesnőnek visszavásárolni vagy másként megszerezni a jogokat (Swift szerint az volt az ajánlat, hogy minden új lemezzel egy-egy régi album jogai kerülnek vissza hozzá, Borschetta szerint megkaphatta volna mindet, ha neki ír alá), és hogy egyáltalán szólt-e neki előre.
Miközben a média nagy része azzal van elfoglalva, hogy beszámoljon arról, melyik popsztár áll ki Swift, és melyik Borschetta mellett, a zenepari sajtóban több érdekes elemzés is megjelent arról, hogy mit jelent mindez, mi van a háttérben. A legtöbb szó arról esik, hogy a botrány kiadójuk ellen (és az általuk birtokolt master jogok miatt) lázadó zenészek sorába illeszkedik – lásd például Prince híres csatáját a Warnerrel. De ennél is többről van szó.
Mit tehet a kiadó, ha a zenész nem működik együtt?
A Billboard felmérte, hogy mit tehet a – legalábbis egyelőre – változatlanul tovább működő Big Machine Taylor Swift lemezeivel, ha egyszer az előadó nem akar együttműködni a céggel. “Persze jobb, ha van együttműködés, de enélkül is van lehetőség marketingre, promócióra – mint ahogy egy halott művész zenéje esetén is” – mondta egy zeneipari forrás a lapnak. Valószínű, hogy egy új album például ráirányítja a figyelmet a régebbi katalógusra is. Válogatásalbumot is összerakhat a kiadó, bár az ezekre szokás szerint felkerülő új, vagy legalábbis kiadatlan dal már problémásabb, de nem kizárt, hogy van ilyen a Big Machine-nél.
Ugyanakkor, mint a Hollywood Reporter cikkében olvasható, bizonyos felhasználásokhoz, mint például a dalok filmekbe való licenceléséhez a szerzők hozzájárulása is szükséges, és Taylor Swift számos dalának egyedüli, másoknak pedig társszerzője. Arról nem is beszélve, hogy a jogszerű felhasználások esetén is megírhatja az énekes-dalszerző hatalmas és elkötelezett rajongótáborának, hogy pl. “ne vegyétek meg a válogatáslemezemet”, ami igazi PR katasztrófa lenne a kiadó számára. A legtöbb, a Billboard és a Hollywood Reporter cikkében megszólaló szakértő azt mondja, hogy annyival előnyösebb üzletileg is, ha együttműködik a kiadó és az előadó, hogy Scott Borschetta jobban tette volna, ha nem kezd el válaszolgatni Swiftnek, hanem (akár egy közvetítő segítségével) megpróbálja elsimítani az ellentéteket.
Önkéntelen reklám a kiadói szolgáltatásoknak
Mark Mulligan blogján arról ír, hogy az egész ügy a kiadói szolgáltatások előnyeire hívja fel a zenészek figyelmét. Nagyjából ilyen az is, amit Taylor Swift a Universalhoz tartozó Republic kiadóval írt alá (ez is nagy figyelmet keltett tavaly, részletesen itt írtunk róla). Mint a jónevű elemző írja, a mai helyzet radikálisan más, mint amikor a korábbi, a master jogok miatt lázadozó zenészek botrányai kitörtek. Ma a zenészek egyrészt erősebb alkupozícióban vannak, másrészt sokkal jobban ismerik a lehetőségeiket. Szabadon dönthetnek, hogy egy hagyományos szerződésben több jogról mondanak le, cserébe nagyobb előleget és komolyabb marketing támogatást kapnak, vagy kisebb előleggel, marketingköltéssel járó szerződést írnak alá, viszont több jogot tartanak meg maguknak. “Ma már nincs sztenderd megközelítés”, mindenki kiválaszthatja a neki leginkább megfelelő opciót.
A zeneiparba ömlő befektetésekből alakul egy negyedik major?
Ugyan hivatalosan szokás szerint nem hozták nyilvánosságra a Big Machine árát, a sajtóban általában tényként kezelik, hogy az 300 millió dollár körül volt. Ennek jelentősége egyrészt az, hogy Nashville-t, ahol a kiadó székhelye van, eddig elkerülték az ilyen mértékű befektetések; másrészt a Billboard szerint ez jóval magasabb ár, mint amekkorát korábban lemezkiadók el tudtak érni. Az EBITDA (kamatok, adózás és értékcsökkenési leírás előtti eredmény) 15-szöröse volt nagyjából ez az ár – a kilencvenes években szokásos 3-4-szeres szorzó helyett, vagy a mai szokásos 12-szeres helyett – írja a Billboard. Ez is mutatja a befektetői bizalom jelentős megnövekedését. Mint a lap írja, főleg a katalógusok növekvő értékére spekulálnak a befektetők, bár több szakértő arra figyelmeztet, hogy eltúlzottak a várakozások. “Attól még, hogy az egész iparág növekedése 5%-os, egyáltalán nem biztos, hogy mondjuk a Pink Floyd-katalógus bevétele is 5%-kal fog nőni” – mondta egy nagyobb cég vezetője a Billboardnak; például azért, mert közben egyre fragmentáltabb a piac és elképesztő mennyiségű új zene jelenik meg. (Mint nemrég írtuk, a Spotify-ra napi átlag 40 ezer új dal kerül fel.)
Továbbá arról is ír a Billboard izgalmas elemzése, hogy a befektetői tőke beáramlása főleg olyan cégekhez megy, amelyek már közel vannak ahhoz, hogy a három major kiadóhoz közelítő, vagy legalábbis a “minimajor” szóval leírható befolyásuk legyen a piacon. Az Ithaca Holdings is bekerült most ezek közé, és ott van még a BMG, a Concord, a Kobalt és még több más, hasonló méretű cég is “gravitációs központként” működik a piacon.
Categories: Hírek
Leave a Reply