A payola a zeneipar egyik hírhedt gyakorlata, a rádiós játszás megvásárlása (szokás úgy is nevezni, hogy pay-for-play). Az Egyesült Államokban 1960-ban tartották az első kongresszusi meghallgatásokat ezzel kapcsolatban, ezek eredménye a payola betiltása lett – ami ettől még, bár megváltozott formában, de tovább élt. 2004-ben a New York-i főügyész, Eliot Spitzer vizsgálta meg alaposan az akkori gyakorlatot. Ennek eredményeképpen több nagy rádiós céget megbüntettek, a major kiadók pedig peren kívüli megállapodás keretében több millió dollárt fizettek, és vállalták azt is, hogy megváltoztatják üzleti gyakorlatukat.
A Rolling Stone által közölt nagy cikk szerint azonban a payola máig él. Elias Leight újságíró több mint harminc iparági forrással beszélgetve tárta fel a mai gyakorlatot. (Túlnyomó többségük név nélkül nyilatkozott.) Eszerint lényegében ugyanazokban a formákban fizetnek a rádiós játszásokért a kiadók, mint amiket már Spitzer vizsgálata is feltárt. Egyrészt független promóterek közvetítésével, akik a rádiós programigazgatókkal tartják a kapcsolatot, nem egyszer exkluzív módon, vagyis csak rajtuk keresztül lehet bejutni az adott rádióba. Másrészt pedig reklámidő vagy mondjuk óriásplakátok vásárlásával.
A cikkben többen összegeket is mondanak. Az urban stílusokban valóban látható rádiós sikert 100-125 ezer dollárral lehet vásárolni (29-36 millió forint), a poprádiók megdolgozásához még több kell, hiszen ezekből több van. A top 40 formátumban akár tíz független promótert is meg kell bízni. „Az egyiknek kapcsolata van az egyik rádióhoz, ahova be akarsz jutni, a másiknak 12-vel van szerződése” – mondja egy forrás, hozzátéve: „nem hiszem, hogy enélkül volna mód arra, hogy valakinek rádiós slágere legyen”.
Ennél kevesebbet is lehet költeni; egy név nélkül nyilatkozó 50 ezer dollárt (14,5 millió forint) költött egy dalra, amiért összesen 800 lejátszást szerzett; egy független előadó menedzsere pedig 10 ezret (2,9 millió), ami már eredményezett olyan láthatóságot, hogy az előadó kapott egy lemezszerződést, és így a befektetés megtérült. Ennél is kevesebb, néhány száz vagy ezer dollár elköltése jobbára éjszakai lejátszásokra elég.
A másik oldalon pedig ott az a történet, hogy valaki nem akarta megfizetni a „vámot”, és az adott rádió csak akkor kezdte el játszani a szóban forgó dalt, amikor már kénytelen volt, hiszen az a slágerlista élére jutott.
Mindez persze papíron támadhatatlan? sem a kiadók compliance részlegei, sem az amerikai médiahatóság, az FCC nem tud belekötni abba, ami a szerződésekben szerepel. Az FCC egy munkatársa ezt mondta a Rolling Stone-nak: „az az érzésem, hogy nagyon gyakori, hogy valamiféle pénzügyi tranzakcióra sor kerül a rádió és a kiadó között. De ezt be tudják csomagolni olyan módon, hogy megfeleljen a szabályozásnak.”
A teljes képet azért sok minden árnyalja. Egyrészt az, hogy több, sok adót működtető óriáscég, például az iHeartMedia és a Cumulus nem vagy csak nagyon ritkán dolgozik független promóterekkel (ezt tőlük független források is elismerték a lapnak). Másrészt a gyanús gyakorlatok olykor tényleg nem többek, mint aminek látszanak. A független promóterek olykor tényleg csak tanácsadó szerepet vállalnak, vagyis olyan szakemberek, akik jó viszont alakítottak ki egy vagy több programigazgatóval – hiszen ez utóbbiak munkáját megkönnyíti, ha valaki végez egy előszűrést a rengeteg, a rádióba eljutni akaró zene között. Annak is lehet teljesen legitim oka, hogy egy kiadó reklámidőt vásárol egy rádióban, mondjuk ha az adott művész éppen az adó vételkörzetében turnézik.
Szintén fontos változás, hogy manapság a rádiós játszás közvetlenül kimutathaó haszna egyre alacsonyabb. (Az Egyesült Államokban közismert módon csak a szerzők kapnak jogdíjat a rádiós elhangzások után.) Mivel a bevételek túlnyomó része már a streamből jön, a kiadók azt remélik, hogy a megvásárolt rádiós siker segít abban, hogy a Spotify-on vagy az Apple Musicon felkerüljön a dal egy népszerű playlistre. Ráadásul ennek a fucsa kerülőnek kétséges a haszna. A cikk a következő példát hozza: ha egyetlen piacon 3500 dollárért vásárolnak lejátszásokat, akkor nagyjából egymillió streamet kell elérnie a dalnak, hogy a kiadó nullán legyen.
„Nehéz olyan embert találni a teljes rendszerben, akinek egyetlen jó szava is akadna a payoláról” – írja Elias Leight. Ezzel együtt a rendszer, a fenti módosulásokkal együtt, de tovább él. Van, aki a major kiadókat hibáztatja ezért, mások szerint amíg a rádiók a jelenlegihez hasonlóan nagy szerepet játszanak a dalok befuttatásában, addig elkerülhetetlen, hogy ezért a korlátozott forrásért (hiszen limitált a műsoridő) nagy legyen a verseny. Vagyis az is, hogy legyenek olyan szereplők, akik mindent megtesznek a bekerülésért – például fizetnek érte.
Categories: Hírek
Leave a Reply