Fekete-Kovács Kornél (MAO): Szeretem, amit csinálunk – és ennyi

Sok remek emlék fűz ehhez a Modern Art Orchestrához. Ott lehettem a tizennégy évvel ezelőtti megalakuláskor, dolgozhattunk együtt; láttam a kezdeti, lelkes időszakot, amikor jobb híján a Kuplung nevű romkocsmában próbáltak délelőttönként. A tagságon felváltva vett erőt a Bartók és Sztravinszkij iránti lelkesedés, és a kezdeti nehézségek ellenére mindenkiben ott dolgozott az akarat, hogy létrehozzanak egy korszerű, saját műveket játszó, kísérletező zenekart. Az idén Az év könnyűzenei produkciója kategóriában Artisjus-díjas zenekar vezetőjével, Fekete-Kovács Kornéllal beszélgettünk az azóta megtett útról.

D+SZ: Álnaiv újságíróskodás lenne megkérdezni ezt, úgyhogy inkább csak kijelentem: sikerült kitartani az eredeti célok mellett.
Fekete-Kovács Kornél: Igen, ez azóta is így van. Kicsit ápolgatjuk a tradíciókat, de az inkább ilyen mellékútvonal. Az utóbbi időben pedig egyre inkább azt látom, hogy csak ennek van létjogosultsága. Egy bigband előtt alapvetően két út van: az egyik a hagyományos, „moonlighting orchestra” felfogás, amikor a zenekar az ismert örökzöldeket játssza, mondjuk egy szépen felöltözött énekesnővel – a másik pedig az artisztikus vonal, amikor mindenki azon töri a fejét, hogy a zenekar mitől lehetne más, mint a többiek.

D+SZ: A MAO alakulása idején arról írt a szaksajtó (már nem először és nem is utoljára), hogy a „jazz halott”; és „már nincs meg benne a korábbi évtizedek invenciózus szemléletmódja”. Miközben azért folyamatos volt a kísérletezés világszerte, és a kommersz jazz merev elutasítása néha elég befordult, nehezebben élvezhető produkciókat is szült. Ti ezt hogy kerültétek el?
FKK: Szerintem ezt én tök jól csinálom! (nevet) Van egy állandó kontroll afelett, hogy mit játszunk, kinek játszunk és milyen apropóból. És ezekhez képest úgy állítom össze a koncert programját, hogy az aktuális közönség átlag befogadóképességéhez viszonyítva mindig valamennyire „fölé lövünk”. Egy szabadtéri, ingyenes, bárki által látogatható koncertre nem vihetünk csupa nehéz, kortárs darabot, ezért ilyenkor teszek a programba olyanokat is, amiket már ismerhetnek. Azokban persze szintén érvényesül a zenekari alapelv, de ha például Dés László Nagy utazásának átdolgozását játsszuk, akkor ott megkapják azt az „aha!” élményt is, hogy felismerik a fő motívumot, és a körítés már ahhoz képest nem riasztja el őket.

D+SZ: Egy bigbandet élőben hallgatni eleve döbbenetesen hatásos. Ez akár önmagában is elegendő lehetne mindenféle „aha!” élmény nélkül is.
FKK: Szerintem ezt a két dolgot külön kell választani. Az egyik az érzelmi rész, a másik a racionális. A közönség a legtöbbször úgy ül be egy koncertre, hogy alapvetően a racionális felfogóképessége van előtérben. Mert odafelé menet útközben mondjuk a piros lámpáknál meg kell állnia, aztán parkolnia kell, ruhatárba mennie és megtalálnia a helyét a nézőtéren. Ez mind racionális figyelmet kíván. Kell valamennyi idő, hogy az emocionális felfogóképessége már nagyobb szeletet tegyen ki a figyelméből – és ez megint csak a program összeállításának kérdése. Ezen múlik, hogy finoman be tudod-e húzni, vagy mindjárt az elején adsz neki egy nagy pofont, amitől aztán lehet, hogy képtelenné válik arra, hogy érzelmileg ráhangolódjon.

D+SZ: A MAO kezdeti célkitűzései közt is szerepelt, hogy a tagok szerzőként is meg tudjanak mutatkozni. Többeknek ez volt az első lehetőség, hogy kipróbálják magukat ezen a téren. Ma a tagok közül hányan számítanak rendszeres szerzőnek?
FKK: Hatan. Van, akit inkább az foglalkoztat, hogy átdolgozásokat, hangszereléseket készítsen, de sok a saját, önálló mű is. És ez nem csak a zenekaron belül érvényes, folyamatosan voltak és vannak olyan külső szerzők, akik bejelentkeznek, hogy a MAO-val szeretnének dolgozni. Mi is támogatjuk ezt, épp most szervezünk egy masterclasst, ahová olyan szerzőket várunk, akik bigbanddel szeretnének foglalkozni. Ez persze nem teljesen kezdőknek szól, a jelentkezőknek tudniuk kell bizonyos alapokat, amik mentén egy nyelvet tudunk beszélni – például ismerniük és érteniük kell a bigband lehetőségeit, tudniuk kell rá partitúrát írni, és hasonlók. A következő évadban az a terv, hogy lesz kilenc BMC nagytermes koncertünk, amely mindegyikén egy-egy új szerzőt mutatunk be. És ez nem csak egyszerűen bemutatkozás, hanem előtte egy hónapig minden szerző részt vesz abban a folyamatban, ahogy befogadjuk a darabját. Megbeszélhetik a hangszeresekkel és a szólamvezetőkkel, hogy mit és hogyan lehet és érdemes megvalósítani, konzultálhatnak velem struktúrákról, hangszerelésről és zenekarvezetésről. A folyamat végén, a koncert előtt pedig lesz három-négy olyan próba, ahol az ő darabjaikat is próbáljuk – a legvégén ott az előadás, ahol a közös munka eredményét értő közönségnek mutatjuk be.

D+SZ: Mennyi bemutatkozásra éhes szerzőre számítasz?
FKK: Sokra! Kapásból tudnék mondani négy-öt olyat, akit szeretnék, ha ott is lenne ebben a sorozatban.

D+SZ: A közönségszervezés szempontjából a MAO dolga nyilván nehezebb, mint a moonlighting zenekaroké. Mennyire ismeri fel és becsüli meg a nép a befektetett temérdek energiátokat?
FKK: Ezt nagyon nehéz belülről megmondani. Nagyon vegyes az, hogy milyen nézőszámok mellett játszunk. Ha elhívunk egy ismert magyar vagy külföldi szólistát, akkor akár mindegy is lehet, hogy ki a zenekar, mert azonnal telt ház van. Ha viszont az előadás a zenekar kevésbé közismert szerzőinek az estje, akkor nagyon nagy erőfeszítéseket kell tegyünk a promóció tekintetében ahhoz, hogy egy látványos ház legyen. Amikor a Legendás albumok sorozatot játsszuk, akár két teltházra is elég érdeklődő van a BMC-ben, ennek egyszerű oka, hogy például a Miles Davis neve van kiírva. Az átlagos érdeklődő nem is olvas tovább: „hú, a Miles Davist ismerem, az jó!”. Előfordult, hogy valaki visszakérte a jegy árát, mert a plakáton azt olvasta, hogy Cannonball Adderley és Nancy Wilson közös lemezét mutatjuk be, és ő hiányolta a két színesbőrű előadót. (röhögünk) Az emberek ilyenek.

D+SZ: Pedig egy régi tanárom mondása szerint a művészeket valójában a sznobok tartják el.
FKK: Nálunk a sznobok lakodalmas zenét hallgatnak. Bocsánat, hogy ezt mondom, de ez úgy működik, hogy ha az a lakodalmas zene egy „alternatív” lepellel le van takarva, arra már azt hiszik, hogy valamilyen intellektuális teljesítményről van szó. Nagyjából ezzel meg is elégszenek. Barcza Horváth József kollégánk találó mondása, hogy ha ebben az országban bárminek köze van a lakodalmas zenéhez, az tuti siker – aminek pedig nincs, az biztos halálra van ítélve. (nevet)

D+SZ: Akkor nincs más menekvés, mint a külföld. A MAO alakulásakor nagy reményekkel tekintett a külföldi lehetőségek felé.
FKK: Ezeket a reményeket egyelőre nem tudtuk maradéktalanul beváltani. Vannak elképzeléseim, hogy miért alakult így, de az biztos, hogy nincs szó arról, hogy a „termék” ne lenne elég jó. Akárhol játszottunk, Európában, Amerikában vagy Ázsiában, mindenhol az volt a visszajelzés, hogy abszolút „top class”, amit csinálunk. Viszont az is kiderült, hogy minden valamire való helynek megvan a saját, rezidens zenekara. És ugye a bigbandet nagyon nehéz utaztatni, mert hatalmas apparátusról van szó.
A hazai szimfonikus zenekarok talán a Fesztiválzenekar kivételével mindannyian saját vagy részben saját finanszírozásból utazhatnak külföldre. Nekünk erre sajnos csak ritkán, kiemelt esetekben telik.
Annyira érdeklődő nagyközönség pedig sehol sincs, hogy például az egyelőre csak itthon ismert és népszerű Cseke Gábor szerzői estjére akkora tömeget tudjunk bevonzani, hogy megérje ez az egész. És óriási a zaj is: minden komolyabb városban hatalmas a programkínálat, és akkora erőket kellene ráfordítanunk, hogy maga a MAO kellő promóciót kapjon, amire nem vagyunk képesek. De vannak azért bőven pozitív fejlemények is: a Bartók műsorunk minden alkalommal, mindenhol telt ház, és fantasztikusak a visszajelzések, az emberek imádják külföldön és itthon egyaránt. Van olyan hazai rajongó, aki minden alkalommal ott van, akárhányszor játsszuk az albumot. Ez persze elég speciális anyag: benne van a világhírű nemzeti szerzőnk és benne van a népzenei kincsünk is.
A Tizenöt parasztdal magában a bartóki életműben is attól különleges, hogy nem népzenei ihletettségű műzene, hanem valódi népdalokat hallunk. Így amikor elhangzik a Meg kell a búzának érni című dal, akkor a magyar közönség felsóhajt, hogy „hát ezt ismerem!”.

D+SZ: Bartók szerencsére világhírű. Ha ismert név kell a külföldi sikerhez is, akkor ez máris adott irány.
FKK: Igen, ezen a vonalon el is indultunk. A külföldi fesztivál- és koncertszervezők elég világos igényeket fogalmaznak meg: legyen a program azonosíthatóan és jellegzetesen eredeti és magyar – és legyen egy nagynevű szólista. Bartók és a magyarság adott, a lemezen pedig ott van David Liebmann. De azért az átfutás ezen a téren is lassú. Van mozgás és érdeklődés, de valamivel kisebb, mint amire számítottam. Ráadásul ezt a lemezt két éve vettük fel, és azóta én már teljesen máshol járok fejben. Persze, rendszeresen játsszuk ezt a műsort, jól kézben is van, mégis: engem már egész másfajta dolgok foglalkoztatnak.

D+SZ: Például?
FKK: Azon gondolkodom, hogy sorozattá lehetne ezt bővíteni, Dohnányival, Ligetivel, Kodállyal.

D+SZ: Ez szinte egy „magyar zenei kincstár”. Azt gondolná az ember, hogy ilyesmire van nemzetközi kereslet, és talán akadhat hazai mecenatúra is.
FKK: Biztos így van, bár amíg az OTP Bank arculatának a Halott Pénz zenekar támogatása tesz jót, addig maradok inkább realista. Én úgy látom, hogy az ilyen helyzetekben mindig van valamilyen kompromisszum. Mostanra a zenekar tagsága és felfogása is úgy alakult, hogy sokkal jobban érezzük magunkat attól, hogy azt csináljuk, amit szeretünk és inspirál bennünket, semmint hogy kompromisszumokat kössünk azért, hogy komolyabb pénzt vagy nagyobb közönséget mozgassunk meg. És ugye (somolyog) én, amikor kiállok a zenekar elé vezényelni, akkor háttal állok a közönségnek. Úgyhogy én csak odaállok, és szeretem, amit csinálunk – és ennyi.

INTERJÚ: Hegyi György
FOTÓ: Nagyillés Szilárd (D+SZ)

🛈  MODERN ART ORCHESTRA
15 MAGYAR PARASZTDAL
Bartók Béla születésnapján, 2018. március 25-én mutatta be a zenekar a 15 magyar parasztdal című lemezét a BMC-ben. A lemez négy kitűnő hangszerelő muzsikus, Bacsó Kristóf, Ávéd János, Fekete-Kovács Kornél és Subitz Gábor munkája, akik mindvégig gondosan ügyeltek a dalok eredeti formájának és szólamainak megőrzésére.
Első hallásra a magyar parasztdal és a big band kombinációja jelentős zenei és földrajzi távolságot jelent: más kultúra, más gyökerek, különböző formai és tartalmi megnyilvánulások. Ám az eredményt hallgatva a kétely feloldódik, egyben a zenei értékek magas szintű találkozójává válik az elkészült anyag, köszönhetően a kiváló szólistáknak, akik improvizációikkal hidat vernek a folkzene dallamvilága és a big band hangzás közé. Érdekessége az előadásnak, hogy maguk a hangszerelők is szólistái a műnek, belülről téve még hitelesebbé a hangzást, amelyben – és ezt nagyon jó leírni – végig tetten érhető korszakos zsenink, Bartók Béla kezenyoma.
Rendkívül sikeresnek érzem a vállalkozást, a hozzáadott érték olyan magas szintet ér el, hogy önálló darabokként is megállják helyüket, egyben őszintén hiszek abban, hogy a 15 magyar parasztdal feldolgozásaival sikerrel lehet szerepelni a világ színpadain!
Malek Miklós

Az interjú eredetileg a Dal+Szerző magazin 2019/02. számában jelent meg.



Categories: Dalszerzőkről

Tags: , , , ,

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .