A szórakoztatóipar a nagyon rövid és a nagyon hosszú tartalmak irányába megy

Izgalmas írás jelent meg a Music Business Worldwide-on az egyik legjobb elemzőtől, Cherie Hutól. Arra az érdekes jelenségre hívja fel a figyelmet, hogy a neten a figyelemért folytatott harcban egyre inkább két szélsőség kerül előtérbe: a nagyon rövid és a nagyon hosszú tartalmak. Az előbbiek hatékonyak a figyelem megragadásában, az utóbbiak pedig – ha jók – a megtartásában.

Ez főleg a mozgóképes világban feltűnő: egyfelől ott vannak a hosszú oldalon a sorozatok (amikből sokan egyszerre darálnak le sok részt), a podcastok stb. – a rövid oldalon pedig a gifek, a zeneiparban különösen fontos TikTok-videók stb.

Cheri Hu idézi a Giphy vezérigazgatója, Alex Chung előadását, aki tavaly az SXSW konferencián arról beszélt, hogy az on-demand videók világában a leginkább tőkeerős cégek (Netflix, Hulu, Amazon stb.) egyre többet fognak a tartalmakba fektetni, és ha nem is reménytelen, de igen nehéz versenyre kelni velük, legalábbis hozzájuk mérhető pénzügyi háttér nélkül. Ezért Chung szerint logikus, hogy „mi többiek viszont az egyre rövidebb tartalmak irányába menjünk”. Idézett olyan statisztikákat is, amelyek szerint egy mozifilmben átlag négy másodpercenként van vágás, és hogy egy Facebook-videót átlag 10 másodpercig néznek.

A zene egyfelől könnyen beilleszkedik a rövidülés folyamatába, hiszen a kortárs popzene amúgy is a pár másodperces hookok halmozására épül, így ezeket könnyen ki lehet vágni és virális(nak szánt) tartalmakba beilleszteni. Ugyanakkor pusztán az ilyen pár másodperces tartalmak – amiket az iparágban sokan a snackekhez, egyetlen harapással elfogyasztható falatkákhoz hasonlítanak – fogyasztása nem kielégítő, így a másik oldalon a hosszú tartalmak ellenpontozzák ezeket. Nem véletlen, hogy rengeteg dokumentum- és életrajzi film készül. (Cherie Hu nem említi, de jó példa az, hogy idén augusztusban a Netflix bemutatta a Travis Scottról készült Look Mom I Can Fly című filmet. Igaz, hogy a rapper tavaly végképp betört az első vonalba, de három albummal és egyetlen no. 1 slágerrel azért korábban nem számított volna tipikus alanynak egy másfél órás dokumentumfilmhez.) De a major kiadók által szponzorált, egy-egy életművet vagy klasszikus lemezt alaposan körbejáró podcastok, vagy éppen a sztárok életművére épülő, sorra készülő Broadway musicalek is jó példák.

A hosszú tartalmak a rajongóknak a kedvencükhöz való mélyebb kapcsolódást ígérik, az alkotóknak és/vagy kiadóknak pedig a kreatív kontrollt, ami a közösségi médiában terjedő, önálló életre kelő tartalmaknál nincs meg. Ezt nem is titkolják: az előadói vízióban való elmerülésként éppen hogy a hosszú tartalmak egyik lényeges vonzerejeként tálalják. (Jó példa erre Beyoncé Homecomingja, szintén a Netflixen.)

Másfelől viszont a dalok megszokott hosszúsága ugye három perc körül van. Kérdés, hogy a két szélsőség közötti, „normális” (vagy korábban normálisnak számító) terjedelemmel mi történik. Az ilyen tartalmak nem számítanak éppenséggel „értéktelennek”, de gyakran azt a kérdést teszik fel velük kapcsolatban, hogy „oké, de hogyan lesz ebből virális siker?”, vagy azt, hogy „oké, de mi a nagyobb sztori?”, vagyis a szélsőséges hosszúságokhoz vezető „csaliként” tekintenek rájuk – írja Cherie Hu.

Az elemző szerint a zeneipar a „közepes” terjedelmet az okostelefonok által uralt, a figyelemért folytatott harc által meghatározott világban olyan eszközökkel próbálta meg sikeressé tenni, mint a vertikális videók, illetve a jellemzően negyedóra körüli, kisfilmszerű klipek, azonban egyik formátum sem ért el igazán nagy sikert. Talán szükségszerű, hogy így van: amíg a médiavilágban a figyelem megszerzését „zéró összegű játékként” kezelik, addig elkerülhetetlenül a szélsőségeket fogják „fetisizálni” – írja Cherie Hu.

Érdemes ehhez hozzátenni egy másik elemző, a blogunkon gyakran idézett Mark Mulligan írásának egy megállapítását. Mulligan szerint az interneten továbbra is a fizikai hangrögzítés korában kialakult formátumok a meghatározók, de ennek nem kellene így lennie. Egyik javaslata az, hogy már az alkotási folyamatban is figyelembe kellene venni a megcélzott médium sajátosságait.

„Miért várjuk el, hogy egy dal ugyanolyan jól teljesítsen minden platformon?” A TikTok, a YouTube, az Instagram, a Snapchat és a Spotify mind „drámaian különböző” platformok, különböző felhasználói viselkedésekkel. A mozgóképes világ példáját követve – hiszen milyen videós lenne az, aki a Netflix számára akarna egy mémet, vagy a Snapchatre egy kétórás filmet készíteni?” – ezt az alkotási folyamat kezdetétől fogva figyelembe kellene venni. Mulligan szerint akár a „rögzített hosszúságú dalok” elgondolását is el lehetne vetni.



Categories: Hírek

Tags: , ,

Leave a Reply

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.