Érdekes, provokatív írást közölt az Economist A zenei sikerlisták értelmetlensége címmel (ami egy kissé azért túlzó módon foglalja össze a mondanivalót). A szerző a profi box világához hasonlítja a zenei világot: ahogy ott is több különböző szervezet – és ezeken belül akár több divízió – osztogatja súlycsoportonként a világbajnoki címeket, úgy a zenében is elszaporodtak a különféle sláger- és sikerlisták. Ott vannak a hagyományos, hivatalos single- és albumlisták, de mellettük minden szolgáltató különféle saját listákat állít össze, egyfelől globálisakat, másfelől egyes országokra is külön-külön; van, amelyik hetente és naponta is összegez. Ami még fontosabb: a különféle listák különféle dolgokat, rajongói tevékenységeket mérnek: a Shazamé azt, hogy egy dalt hányszor azonosítanak az app segítségével; a YouTube nemcsak a nézettségek, hanem a feliratkozók száma alapján is készít listákat stb.
Viszont „minél több lista van, annál kevesebb az értelmük, és annál kevésbé lehet arra használni őket, ami elvileg a céljuk lenne: hogy megtudjuk, hogy melyik zenész mennyire sikeres. Ha valaki vezeti a YouTube listáját, de a Spotify heti listáján csak a 20. helyen áll, akkor az inkább vagy kevésbé népszerű, mint az, aki mindkét listán a 8.? És mi van, ha valaki egészen más áll a brit hivatalos lista első helyén? Vagy ha valaki egyáltalán nem szerepel egyetlen listán sem, viszont nagyobb koncerthelyszíneket tölt meg, mint a stream sztárok?” A szerző láthatóan nem sokra tartja az olyan hivatalos listákat, amelyek megpróbálják a siker különféle mutatóit súlyozva egyetlen listán összegezni, mint amilyen a Billboard vagy éppen a Rolling Stone / Alpha Data nemrég elindult listája.
Lehetne azt mondani, hogy ez másodlagos kérdés, a cikk azonban úgy érvel, hogy mindennek tágabb kulturális jelentősége van. A filmek világával hasonlítja össze a zenét: azt mindenki tudja – „a tinédzserek és a nyugdíjasok egyaránt” -, hogy kik a legnagyobb filmsztárok, mert a box office adatok könnyen érthető képet nyújtanak erről, és ez a generációkon átívelő közös tudás amolyan „kulturális közös nevezőt” teremt. A zenében is így volt korábban: „az átlagos szülő és az átlagos tini egyaránt tudta, kik a legnagyobb slágergyárosok: egy lista volt, és mivel csak ez az egy volt, ezért az számított is. Ma viszont még a zenei világot követő szülőknek sincs fogalmuk arról, ki most a number one – és valószínűleg a gyerekeiknek sem.” Ez pedig azt jelenti, hogy nincs meg a közös tudás, így a zene „kulturális és generációs silókba van zárva.”
Előfordul persze azért ma is, hogy egy dal a legkülönfélébb listákon kerül első helyre, mint például pont most a brit hivatalos listát, az iTunes, a Spotify, a YouTube, az Apple Music, a Shazam és a Deezer listáját is a Tones And I Dance Monkey című dala vezeti. „De ettől még sokak számára valószínűleg könnyebb felidézni egy number one dalt azokból az időkből, amikor még csak egy lista volt, mint ebből a számból egyetlen ütemnyit elénekelni” – fejeződik be az írás.
Categories: Hírek
Leave a Reply