„Mindenki, aki zenével foglalkozik, érzelmileg elkötelezett és hatalmas rajta a nyomás” – Sally Anne Gross-interjú

Sok cikket írtunk már arról, hogy a lelki egészség témaköre hogyan került előtérbe a zeneiparban; milyen adatok mutatják azt, hogy a zeneiparban dolgozókat – zenészeket és szakembereket egyaránt – milyen különleges veszélyek fenyegetik; valamint arról, milyen válaszreakciók születtek. Az úttörő kutatás, ami helyenként egészen megrázó adatokkal mutatott rá a probléma nagyságára, 2016-ban jelent meg Can Music Make You Sick? (Megbetegíthet a zene?) címmel, a University of Westminster két oktatója, Sally Anne Gross és Dr. George Musgrave írta. (Itt ismertettünk belőle részleteket.)

Közülük Sally Anne Gross volt az idei Budapest Showcase Hub (BuSH) vendége. Egyetemi munkája mellett többféle munkakörben is dolgozik-dolgozott a zeneiparban: jogászként, menedzserként, A&R menedzserként (Mercury Records); jelenleg a francia Ya Basta Records munkatársa (Gotan Project, Philippe Cohen Solal). A BuSH-on egy workshopot (kb. beszélgetős előadást) tartott; néhány itt elhangzott gondolatát beépítettük az alábbi interjúszövegbe. Ezen elmesélte azt is, hogy a gondolat, hogy ezzel a témával fog foglalkozni, azután fogant meg benne, hogy 2015-ben öngyilkosságot követett el egy fiatal zenész, akit ismert.

Fotó: Sinco

Lát változásokat a lelki egészség kezelésével kapcsolatban a zeneiparban?

Először is meg kell jegyezni, hogy ez egy nagyon új téma, ami komoly kihívást jelent ezeknek az iparágaknak – merthogy a zeneipar valójában több különböző iparág, amiket egy gyűjtőfogalom alá sorolunk, hiszen mindegyiknek köze van a zenéhez. Az igaz, hogy a lemezkiadók, a zeneműkiadók, az élőzene stb. területén egyaránt látunk olyan közös gyakorlatokat, amik nem éppen az egészséges életet segítik elő. Különösen az élőzenében, azon belül is a turnézás közben különösen nagy nyomás nehezedik mind a zenészekre, mind a velük utazó zenei szakemberekre. Ezen a területen komoly próbálkozások vannak arra, hogy kedvező változásokat érjenek el. Persze ez nem olyasmi, ahol egyik napról a másikra komoly eredményeket lehet elérni. De van már több segélyvonal, például a Help Musicians UK is működtet egy ilyet; ez a nonprofit szervezet finanszírozta a kutatásunkat is. Emellett az összes major kiadó foglalkozik a kérdéssel, például a HR osztályok dolgoznak megelőzési stratégiák kialakításán és azon, hogy a segítségre szorulók kezelést kapjanak. Ez komoly változás, mert mielőtt ez a problémát elkezdtük volna megvitatni, mielőtt megjelent a kutatásunk, az emberek nem érezték úgy, hogy nyilvánosan beszélhetnek a lelki egészségükről, a szorongásaikról stb. Ma már ezt megtehetik, és ez komoly változás.

A probléma nyilvánvalóan nem új, évtizedekre visszamenően tudunk esetekről. Csak mintha sokáig ezt csak egyéni problémának látták volna.

Igen, korábban sokkal inkább hajlamosak voltunk úgy gondolkodni, hogy az egyént helyeztük a középpontba: „ennek a bzonyos embernek komoly alkohol- vagy drogproblémái vannak stb.” – de nem gondoltuk, hogy az egész iparágat érintő kérdésről van szó. Nem tettük fel azt a kérdést, ami a kutatásunk középpontjában állt: hogyan élik meg az emberek azt, hogy a zeneiparban dolgoznak? Rengeteg életrajzi könyv, kutatás szól a zenészekről és a zenei ökoszisztémáról, de nagyon kevés arról, hogy milyenek a munkakörülményeik. Nekem ez nagyon furcsa volt. Arra gondoltam, talán azért, mert az emberek nem akarnak erről beszélni – de bizonyára megvan annak az oka, hogy miért nem. Én éppen ezért akartam ezt a kérdést feltenni a zenészeknek és a zenei szakembereknek – hiszen én magam is az vagyok, vannak személyes tapasztalataim, és a barátaim túlnyomó többsége is a zenében vagy a kreatív szférában dolgozik. A digitális kor hatalmas változásokat hozott minden kreatív területen, és már az ezredforduló óta mondhatjuk, hogy ez teljesen áthatja az életünket – ami azt jelenti, hogy eltelt annyi idő, hogy feltehetünk ezzel kapcsolatban kérdéseket. Amikor éppen megélünk egy nagy változást, akkor nagyon nehéz reflektálni arra, hogy mit jelent mindez, de most már elkezdtek kirajzolódni a mintázatok.

A zenészek és a zeneiparban dolgozó, nem zenélő szakemberek hasonló problémákkal küzdenek?

Nagyon hasonlók, igen; mint ahogy egyébként a különféle zenei műfajokból érkező válaszadók is nagyon hasonló dolgokról számoltak be a kutatásunkban. Persze sokat számít az is, hogy ki milyen munkakörben dolgozik, de általában elmondható, hogy aki a zene közelében vannak, azoknak a munkája szorosan összefonódik a zenével, és érzelmileg nagyon elkötelezettek – szemben azzal, amit az emberek általában gondolnak. Nagyon sok mítosz van a „kegyetlen menedzserekről”, a „gonosz kiadóvezetőkről”. Nekem nem ez a tapasztalatom. Persze mindenhol vannak gonosz emberek, de én nem sokkal találkoztam a zeneiparban (nevet). Nemrég láttam egy dokumentumfilmet Amy Winehouse-ról, ahol meglehetősen negatív színben tüntették fel a menedzsereit, a kiadóját; például mert hiába volt már nagyon rosszul, ők újabb és újabb koncerteket kötöttek le neki. Beszéltem egy volt zenésztársával, tőle tudom, hogy ő és mások is éppen hogy úgy gondolták, hogy ha színpadra állhatna, énekelhetne, az kifejezetten jót tenne neki, vagyis éppen ellenkező volt a helyzet. Sőt, általában szerintem kevés az igazán gonosz ember, egyszerűen az emberek többségében nincs annyi szenvedély, nem érdekli őket semmi annyira, hogy igazán gonoszak tudnának lenni. Ezért aztán a „középszerűség tengerében” azok, akik a művészi önkifejezést választják, szükségszerűen úgy gondolnak magukra, hogy ők mások, mint az átlag – nem feltétlenül hiszik magukat jobbnak másoknál, de azt gondolják magukról, hogy másként gondolkodnak.

Szóval a zeneipari szakemberek túlnyomó többsége nagyon elkötelezett, nagyon akarják, hogy a produkció, amin dolgoznak – akár menedzserként, turnémenedzserként, marketingesként stb. – sikert érjen el. Mindezt egy olyan közegben, amit én úgy hívok, hogy a hiperversengés közege, ahol semmi más nem számít, csak a győzelem. Ráadásul egy új zene ma már nemcsak más új zenékkel kell, hogy versenyezzen, hanem minden korábbi, már sikeres, ismert zenével. Egy új dal Madonnával, a Beatlesszel stb. kell, hogy megküzdjön a hallgatókért, mert minden elérhető. Ha annyira hiszel a zenészben, a produkcióban, hogy öt évet rááldoztál az életedből, és nagyszerű munkát végeztél, és végre a világ elé kerül az eredmény, és nem arat sikert – akkor mindez értelmét veszíti. Pszichológiailag nagyon megterhelő egy ilyen közegben dolgozni.

A kis, a példányszám helyett a művészi értéket előtérbe helyező kiadóknál sincs ez másként?

Mindenhol megvan a nyomás, és ezen belül a kis kiadókra a digitális piacon kifejezetten nagy nyomás nehezedik. Pontosabban nehéz is ma piacról beszélni – én inkább a zenei ökoszféra kifejezést szoktam használni -, hiszen egy „egység” gazdasági értéke olyan radikálisan lecsökkent, hogy tulajdonképpen abban a megszokott értelemben már nem is beszélhetünk gazdasági értékről, mint ahogy mondjuk egy almának, amit megtermesztettem, leszedtem, elvittem a piacra, van valamilyen értéke. De közben a zenének persze még mindig megvan az értéke azok számára, akik készítik, akik ebben élnek. És ha valami, amit értékesnek tartasz, elértéktelenedik, vagy a piacon nem ismerik el az értékét, az olyan csalódáshoz vezet az egész közegben, ami fenntarthatatlan.

Sally Anne Gross workshopja a BuSH-on (fotó: Sinco)

A sajtóban kétféle megközelítéssel lehet találkozni a lelki egészséggel kapcsolatban. Vannak, akik szerint olyan válság van, hogy azonnal cselekedni kell; vannak, akik szerint pedig további kutatásokra van szükség, hogy tudjuk, milyen pontokon kell beavatkozni a rendszerbe, hogy valóban hatékonyan tudjuk fellépni. Ön melyik megközelítés mellett van? Tudunk eleget a hatékony beavatkozáshoz?

Mivel én is kutató vagyok, ez a munkám, nyilván azt mondom, hogy több kutatásra van szükség (nevet). De valójában tudunk már eleget. Mindenképpen érdemes további kutatásokat is folytatni, de most az a kérdés érdekel, hogy az, ahogyan megváltozott a zenéhez való hozzáállásunk, mit jelent a kultúra egészére nézve. Az északi féltekén ugyanis teljesen átalakult ez a hozzáállás. Korábban a vallási és a közösségi élethez kötődött a zene, a szekuláris, modern világban viszont egyre inkább a privát szféra része, széttöredezett a zenei mező – fülhallgatón hallgatjuk, elbújunk a zenében mondjuk utazás közben. Ez teljes megfordítása annak, amit korábban a zene lényegének tartottak: a társadalmi, szociális szerepnek. A zene kifejező művészet, vagyis lényegéhez tartozik a kommunikáció – aminek pedig része az, hogy aki kommunikál, az választ kap. Ma ez egészen másképpen néz ki: a zene a közvetlen kommunikáció helyett „bekerül a folyamba” (streambe). Arra használjuk eszközként, hogy kivonuljunk a világból, hogy védelmező komfortzónát alakítsunk ki magunk körül, és ez mind a zenére mint műalkotásra, mind a zenészekre rendkívül nagy hatással van. Nem mondom, hogy ez feltétlenül rossz dolog, de az biztos, hogy radikális átalakulás, a legnagyobb, ami a hangrögzítés feltalálása óta történt a zenében. Ez érdekel engem most.



Categories: Hírek

Tags: , , ,

Leave a Reply

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.