Vannak lemezek, amikhez inkább a fotel, másokhoz viszont egy magányos séta illik. Számomra ez utóbbiak közé tartozik a Hontalan című album is, Hrutka Róbert legújabb lemeze. Van pár remek helyszín a magányos sétákra, de az őszi Római-part kifejezetten illik ehhez a zenéhez.
Dal+Szerző: Végignézve a pályádon, egy olyan szerzőt látunk, aki a divathullámok ellenére nagyon hisz abban, hogy a rock valójában lírai műfaj. Az új lemezed különösen megerősíti ezt a benyomást. Honnan ered ez a hozzáállás?
Hrutka Róbert: Nem tudom, hiszen mégiscsak punkzenészként indultam! (nevet) De aztán azt gondoltam, hogy az nem teljesen az én közegem, és sok minden mást is szeretnék csinálni. Elég fiatalon, már tizenhat évesen elkezdtem tágítani az ismereteimet. Sok minden érdekelt, hiszen láttam, hogy nemcsak a punkzene létezik, hanem például a jazz, a country és sok-sok más is. Nagyon sokat gyakoroltam akkoriban, ráadásul jött a többi hangszer is a gitár mellé: más pengetős hangszerek, a zongora és pár fafúvós hangszer is. Nagyon érdekelt az, hogy hogyan jönnek létre a hangok, hogyan alakul ki a zene maga. Később, amikor nagy szerencsémre már komoly, összetett zenei feladatokkal is foglalkozhattam, az is fontos lett, hogyan tudok más zenészeket instruálni úgy, hogy közben hiteles és szakszerű maradjak. De a líra mindig ott volt bennem, már punkzenészként is. Eleve intellektuális punknak kategorizáltak bennünket a szövegek miatt (Róbert a Kretens gitárosa volt, a szerk.), és én egyre inkább az érzelmeket kerestem a zenében is. Talán a líra kifejezést az én esetemben érdemes is lenne inkább érzelmekre cserélni. Ilyen szempontból később a filmzenék hatalmas kiteljesedést jelentettek, mert észrevétlenül nagyon sok érzelmet tudtam becsempészni ezekbe a zenékbe.
D+SZ: A generációd sok képviselőjéhez hasonlóan te is afféle “self-made man” vagy a zenei életben. A pályád kezdete óta hatalmasat változott a világ, és egy véget nem érő tanulási-alkalmazkodási folyamatként is felfogható. Te mennyire vagy tudatos ebben?
HR: Az elején nagyon tudatos voltam, rengeteget tanultam, és nagyon élveztem is ezt az egészet. De volt olyan időszak is, amikor csak haladtam az eseményekkel, ami szintén sok tanulsággal járt. Például amikor nagyon beindult az életem, a Jamie-zenekarral turnézva heti három-négy koncertet is játszottunk, és egy csomó más megbízásom is volt mellette: filmzenék, lemezek és mindenféle más. Akkor muszáj volt a konkrét feladatokra koncentrálni, mert másra nem volt idő. El is jött az a helyzet, hogy megbeszéltük, hogy abbahagyjuk a koncertezést. Akkor úgy éreztem, hogy az lesz a jó, ha egész nap a stúdióban vagyok, zenéket írok – és ez egy ideig tényleg így is volt. Végül aztán rájöttem, hogy igazából a koncerten kapom meg azt, amiért valaha zenész akartam lenni – és ez nem a hírnév, hiszen nem vagyok egy kimondott lájkvadász (nevet). De csak koncerten kaphatok közvetlen visszajelzést a közönségtől arról, hogy amit a zenéről vagy a világról gondolok, az klappol-e. Elég alaposan beleástam magam abba a kérdésbe, hogy a zene mire jó, mit és hogyan lehet átadni vele. A csoda határát súrolja, hogy az általunk keltett hanghullámokat valahogy az érzelmek kódolják ki: valami megfoghatatlan, de mégis nagyon konkrét változást érünk el a hallgatóban a zenével. Ettől aztán izgatni kezdett az a kérdés, hogy van-e olyan univerzális hatású zene, amivel mindenkit elérhetek, de rá kellett jönnöm, hogy nincs. (nevet) Azt tapasztalom, hogy ezek a hangrezgések mindenkinél kicsit másképp kódolódnak ki. Emiatt viszont mindenféle zenének van létjogosultsága, nemcsak a klasszikus muzsikának, de a metálnak is. Sokat foglalkoztam a zene- és hangszertörténettel is, és azt látom, hogy nagyon sok hasonlóság van az afrikai, törzsi zenék és a mai techno és trance világa között. Ha elindulunk egy adott BPM-számtól, és azt a pumpáljuk egyre feljebb és feljebb, lényegében ugyanazt a hatást fogjuk elérni az embereknél, mint a törzsi sámánzenékben.
D+SZ: Sokszor említed a zene hatását, ez nagyon befolyásolja a szemléletedet?
HR: Igen! Amikor elkezdtem filmzenékkel foglalkozni, akkor is az érdekelt, hogyan tudnék még erősebb hatásokat elérni – a filmnél ez különösen fontos szempont. Sokat tanultam a minimalista megoldásokról, a szünet, a csend szerepéről is. Bár nem volt tanárom ezekben a témákban, de kiemelt figyelemmel követtem a nagy filmzene-szerző klasszikusok munkásságát. Ha beülök egy nagy hollywoodi filmet megnézni a moziba, mindig felteszem magamnak a kérdést, hogy meg tudnám-e csinálni így, vagy jobban a zenéjét. A válasz sokszor igen. Az önképzés nagyon jó iskola volt, és ahogy az egykori punkzenészi énemet is szívesen vállalom ma is, úgy ezt a mai napig bejárt utat is. Végső soron én magam nem tudom pontosan megítélni, hogy mit sikerült kihozni magamból, de azt érzem, hogy lett egy egyéni rálátásom a zenére, van valami egyedi abban, ahogy a témákhoz nyúlok.
D+SZ: Nem fenyeget az a veszély, hogy ez az egyediség egyben csapdába is ejt, és elvakítja az önkritikai érzékedet? Láttunk már ilyet, nem is egyszer. Hogyan védekezel ez ellen?
HR: Sokat dolgozom egyedül, és ez azzal is jár, hogy megtanultam elengedni a saját dolgaimat. Tudni kell azonnal felülbírálni önmagunkat. Régebben, ha sokat és elmélyülten dolgoztam valamin, akkor utána kellett pár nap szünet, hogy tisztább fejjel, reálisan meg tudjam ítélni, amit létrehoztam. Ma már elég egy kávészünet, aztán vissza a gép elé – meghallgatom, amit írtam, aztán delete! (nevet) De ehhez kell a rálátás, a tapasztalat és a rutin. Furcsa módon ez hozta el azt az önbizalmat is, hogy ma már nem szerénykedem túl magam. Eleinte – főleg, amikor komoly, nagy tudású, zenészekkel, előadókkal dolgoztam –, nagyon szerényre fogtam magam. De aztán rájöttem, hogy ez értelmetlen: nincsenek nagy csodák, mindenkiben ugyanaz a zene dolgozik, a különbség csak annyi, hogy ki hová jutott el ezzel, milyen utakat járt be – és e téren nincs semmi szégyellnivalóm nekem sem. Az önkritikát viszont tényleg edzeni kell. Ez egyrészt egyéni feladat, másrészt kellenek hozzá elfogulatlan társak is. A keverési folyamatba például mindig bevonok másokat, akiknek hallgatok a szavára. Vannak zenész barátaim is, akiktől kérek és el is fogadok kritikát. És sok esetben nem is kell egyedül dönteni. Nagyszerű zenészekkel dolgozhatok együtt, akikkel tényleg egy hullámhosszon vagyunk.
D+SZ: A te zenészgenerációdnak az is alapvető élménye, hogy a béna kazettás magnóktól eljutottunk odáig, hogy akár egy szimfonikus zenekart is meg tudunk szólaltatni egyedül egy szobában. Vannak, akik lépést tudtak tartani ezzel a technikai fejlődéssel, és vannak, akik végül lemaradtak ebben. Mennyire tudatosan igyekszel naprakész maradni?
HR: Először nem akartam. Úgy voltam vele, hogy én zenész vagyok, és az is akarok lenni. De szerzőként aztán végül rákattantam a hangzásokra. (nevet) Ez részben előny is, részben nehézség is. Egyszerű hangszeres szerzőként csak ülsz, jön a dallam és tudod, hogy merre, hogyan viszed tovább. De ha összetett kompozíciókban és hangzásokban gondolkodsz, akkor már azt is tudnod kell, hogy ezt hogyan valósítsd meg a stúdióban. Szeretem a változatos hangszíneket, rendszeresen követem, hogy milyen új eszközök, pluginek jelennek meg. Mindent meghallgatok, bár végül ezeknek a kb. háromnegyede számomra teljesen haszontalan. Meghallgatom azt is, amit mások mondanak, és végül ezek alapján tudom kiválasztani a nekem hasznos eszközöket, amiket megveszek. Néha azt is szégyellem, hogy sokszor már nem hívok zenészeket egy-egy feladatra. Viszont a teljes képhez hozzátartozik, hogy nem is mindig lenne rá költségvetés. Hiába írtam zenét az elmúlt évtizedek legnézettebb magyar filmjeihez, a büdzsé kevés alkalommal tette lehetővé, hogy mindent élő zenekarral valósítsunk meg. Amikor pedig kisebb költségvetésű, művészfilmek zenéjén dolgozom, akkor végképp nincs más megoldás – ilyenkor viszont épphogy jól jönnek ezek a megoldások. Volt már, hogy megkérdezték: ezt tényleg eljátszattad egy nagyzenekarral? Be kellett vallanom, hogy nem. (nevet)
D+SZ: Azt is tapasztaljuk, hogy a végtelen editálási lehetőségek trehányabbá teszik a stúdiómunkát: “jó lesz ez a take, mert a feelingje megvolt, a hibákat meg kijavítjuk.”
HR: Igen, ezt én is észrevettem. Amikor Jamie-vel abbahagytuk a koncertezést, és engem hegyekben vártak a megírandó zenék a stúdióban, nálam is megjelent ez a hatás. Amikor újra elkezdtem koncertezni, külön gyakorolnom kellett ezt a koncentrált játékot, de éppen ez adja a legnagyobb örömet: amikor sikerül élőben jól, és harmóniában együtt muzsikálni. De az felülmúlhatatlan, hogy a zenekar kiáll, és akár egy élő koncertfelvételt is bevállalhatunk – mert tudjuk, hogy tudunk úgy játszani. És ez mindenféle hangszeres játékra és stílusra igaz: nekem külön a rockba is újra bele kellett rázódnom a sok csendes, kimunkált akusztikus gitározás után. Újra vissza kellett hoznom azt az érzést, hogy a hátam mögött ott van két nagy erősítő. Amikor először megszólalt, meg is hökkentem: ajaj, tényleg ennyire hangos vagyok?! (nevet)
D+SZ: A könnyűzenében sokan találják meg a számításukat a hiúság, a pénz és hasonlók tekintetében. Mondhatjuk azt, hogy téged ebben is a zene érdekel elősorban?
HR: Mindig is ez érdekelt. Még punkzenészként egy olyan korban alapítottunk zenekart, amikor sorra alakultak körülöttünk a bandák, és minden csak erről szólt. Nemcsak a zenéről, de az élő fellépésekről, a közönségre gyakorolt hatásról. Eljártunk egymás koncertjeire, élveztük és tanultunk is belőle. Annyira nem számított más, hogy amikor először megtöltöttük a Petőfi Csarnokot, egy láda sört kaptunk gázsi gyanánt. Én ugyan már akkor sem szerettem a sört, de jó érzés volt, hogy egyáltalán kaptunk valamit a zenénkért. (nevet) Amikor elkezdtem alkalmazott zenészként-zeneszerzőként dolgozni, akkor már persze jobban számított, hogy legyen valamennyi bevétel, hiszen ez volt a munkám. Szerencsés időben kezdtünk el reklámzenékkel foglalkozni Szentmihályi Gábor – Michel – barátommal. Később, amikor különváltunk, még tizen-akárhány évig csináltam reklámzenéket, ami végül annyira sok lett, hogy már nem éreztem a kihívást benne. Hiába fizetett jól, rájöttem, hogy elveszi az életemet és az időmet, és akkor azt is inkább abbahagytam. Nagyon jó döntés volt, mert megéreztem, hogy milyen, amikor senki nem mondja meg, hogy mit csináljak, hanem haladhatok a saját magam útján. Tolcsvay Laci mondta nekem egyszer: “Az a fontos, hogy olyan zenéket, dalokat írj és játssz, amiket életed végéig fel tudsz vállalni. Úgy érzem, hogy jó úton vagy, de vigyázz, mert könnyű erről az útról letérni.” Ez a tanács valahogy nagyon betalált nekem. Azóta is nagyon hálás vagyok érte, és tartom is magam hozzá: azt csinálom, amit szeretek.
D+SZ: A dal mint kifejezőeszköz erre nagyon alkalmas is.
HR: Igen, és lassan énekes is lettem emiatt. Bár szívesen írok másoknak dalokat szinte bármiről, de van egy csomó olyan dalom, ami csak az enyém, amiket magamnak írok, és amikben egy kicsit mindig ugyanazt írom. Ezek más szájából nem szólnának hitelesen, mert ezek az én életemről szólnak, arról, hogy hiszek a csodákban, és hogy hálás vagyok ezekért. Időbe telt, amíg felvállaltam ezeket, de vannak barátaim, akiknek megmutattam őket, és csodálkoztak: te ennyi dalt, ennyi verset írtál? Miért nem mutatod meg mindenkinek? És hát addigra tényleg volt ötven-hatvan saját dalom. (nevet) És bár volt egy csomó olyan zenei produkció, ahol az én nevem is szerepelt mint szerző, producer satöbbi, de sosem én álltam elöl. Végül aztán eljött az is, hogy ezeket a saját magamnak írt dalokat is megmutassam, és nagyon jól érzem magam ebben.
D+SZ: Nem volt benned semmi félsz az “előreállással” kapcsolatban?
HR: Őszintén szólva: nem. Persze azért nem volt ez előzmény nélküli, dolgoztam rajta, adtam magamnak kisebb-nagyobb szóló-feladatokat is. Ma már legfeljebb azon izgulok, hogy a koncerten minden rendben menjen, ne kavarjon be semmi kívülről. A többiek miatt sem aggódom, mert tudom, hogy számíthatok rájuk, és minden rendben lesz. Talán most, a nagy-nagy lemezbemutató koncerten izgultam egy icipicit – de az első három dal végére az is elmúlt.
D+SZ: És milyenek a visszajelzések az új album kapcsán?
HR: Nagyon jók! Kellemesen meglepett, hogy a letöltési listákon milyen jól kezdett a lemez, pedig nekem nincsenek kifejezett rajongóim. De úgy tűnik, hogy elegen vannak, akik követik már, hogy miket csinálok – ez nagyon jól esik, mert ezekhez a dalokhoz talán érdemes odafordulni.
INTERJÚ: Hegyi György
Fotó: NAGYILLÉS SZILÁRD (D+SZ)
🛈 HRUTKA RÓBERT
Az Artisjus-díjas gitáros, zeneszerző, producer, zenei rendező tiniként jelen volt a magyar punk hőskorszakának egyik kulcszenekarában, a Kretensben, majd 1989-től napjainkig több mint 200 nagylemez elkészítésében működött közre. Dolgozott többek között Lerch Istvánnal, Tolcsvay Lászlóval, Dés Lászlóval, Bereményi Gézával, Tolvai Renivel, Keresztes Ildikóval, Somló Tamással, Tunyogi Orsival, Sebestyén Mártával, Horváth Charlie-val, a londoni Jameliával, de legismertebb Jamie Winchesterrel való együttműködése, akivel 2001 és 2008 között rengeteg slágert írtak. Nem áll tőle távol a színész világ sem, nagy sikerű produkcióiban olyan neves művészek, mint Tompos Kátya, Für Anikó, Kulka János vagy Udvaros Dorottya voltak alkotó társai. Pályafutása alatt közel ezer reklám – és filmzene megírására kérték már fel, évekig állandó „zenefelelőse” volt közismert nemzetközi vállalatok reklámfilmjeinek és a legismertebb márkák reklámkampányainak. Ő jegyzi a Magyar Vándor, a Lora, a Valami Amerika 2., az Üvegtigris 3. és a Magicboys című mozifilmeket. 2019-ben Hontalan címmel mutatta be harmadik, legfrissebb önálló lemezét.
Az interjú eredetileg a Dal+Szerző magazin 2019/04. számában jelent meg.
Categories: Dalszerzőkről
Leave a Reply