25-25% az előadónak, szerzőnek, kiadónak és szolgáltatónak? A #BrokenRecord vita a streamről

Az élőzene kiesésével természetes volt, hogy újra nagy figyelem irányult majd más bevételi formákra, és felszínre került a stream jogdíjakkal szembeni elégedetlenség. Igen hamar elindult egy kezdeményezés, hogy a Spotify háromszorozza meg a jogdíjakat (tekintve, hogy a bevételek kb. kétharmadát fizetik ki a jogtulajdonosoknak, ez teljesen irreális), viszont a májusban indított kampány ennél komolyabb vitákat eredményezett még júniusban is, és jó esetben ez a hullám nem fog elülni. Többféle néven futott: a brit zenészek szakszervezete és a szerzőket képviselő Ivors Academy #FixStreaming hashtaggel, illetve Keep Music Alive címmel indított petíciót, aztán a Twitteren a #BrokenRecord hashtag még népszerűbb lett.

Ez az utóbbi megnevezés azért is találó, mert egyrészt mutatja, hogy valami nem stimmel (“eltört”) a hangfelvételekből szerezhető bevételek körül, másrészt angolul így hívják a megakadt lemezt. Ahogy Tom Gray (a Gomez zenekar tagja) mondta a Music Ally-nek: éppen azért választották ezt a hashtaget, mert “semmi új nincs az egészben, ugyanazt mondjuk, ami már milliószor elhangzott – csak éppen a dolog kontextusa teljesen megváltozott” az élőzenei bevételek kiesésével. A zeneipari lap online beszélgetésében elhangzott, hogy először is el kellene ismerni, hogy komoly problémák vannak, és ezután az összes érdekelt felet leültetni az asztalhoz.

A legfontosabb témák a vitában a következők voltak:

A felhasználók által befizetett összegek nem közvetlenül az általuk hallgatott zenészeknek járnak

A zeneiparon kívül viszonylag kevesen tudják, hogy amit befizetnek a szolgáltatónak, az nem hogy közvetlenül, de még csak közvetve sem az általuk hallgatott zenék jogtulajdonosainak jár, hanem belemegy a “közösbe”: a stream szolgáltatók az összes bevételt osztják fel az összes hallgatottság arányai alapján. Ez különösen kedvezőtlen a niche műfajoknak, ahol ugyan elkötelezett rajongók vannak, ám az általuk befizetett előfizetési díjak (vagy az utánuk keletkező reklámbevétel) túlnyomó része ugyanúgy a legnagyobb sztároknak megy, akiket esetleg egyáltalán nem is hallgattak.

Éppen ezért a stream megreformálását javaslók egyik fő követelése az ún. felhasználó-központú (user-centric) jogdíjfelosztás, ami azt jelenti, hogy az adott felhasználó által befizetett összeget ténylegesen az általa hallgatott zenék jogtulajdonosai között osztanák fel. Ez már régi ötlet (itt a blogon bő két éve írtunk róla részletesen), de egyelőre még mindig ott tart, hogy a Deezer évek óta többször elmondta, hogy tervezi kipróbálni.

A stream szolgáltatók adatai alapján már készültek kisebb kutatások, amelyek egyébként azt mutatják, hogy ugyan egyes niche műfajok jobban járnának így, de valójában nem lenne olyan nagy különbség a jogdíjak eloszlásában, mint azt sokan sejtik. A Music Ally említett beszélgetésében a résztvevők azt szeretnék, hogy átfogóbb és nyilvános kutatások készüljenek a témában.

A felosztási arányok igazságtalanok

Itt több probléma is van: ugyan a stream szolgáltatók kb. a befizetett összegek 30%-át, harmadát tartják meg, ezt többen sokallják (ilyenkor szokás mutogatni például a Spotify vezetőségének fizetéseire), de nyilvánvalóan nagyon nagy mértékben ez nem csökkenthető, hiszen a szolgáltatók még így is veszteségesek. További probléma, hogy a szerzők és a hangfelvételek jogtulajdonosai közül ez utóbbiak sokkal jobban járnak a kialkudott feltételekkel. (Erről a témáról tavaly ismertettünk egy provokatív, szenvedélyes előadást a CIAM Budapesten tartott konferenciájáról.)

Sokan írták már akkor, amikor az első panaszok megjelentek a stream jogdíjak mértékéről, hogy (legalább részben) a kiadói szerződések a felelősek ezért. A Music Ally beszélgetésében elhangzott a felvetés, hogy az újabb, már a stream által dominált világban kötött szerződések előnyösebbek lehetnek az előadóknak, mert nem tartalmaznak elavult levonásokat pl. a csomagolási költségekre. Tom Gray azonban azt mondta, hogy ez nem igaz: megkeresik fiatal zenekarok is, hogy hiába van akárhány milliós hallgatottságuk, a minimálbért sem keresik meg – csak nem mernek nyilvánosan kiállni ezzel a problémával, mert főleg a menedzserek félnek, hogy ha eljátsszák a jó kapcsolatot a stream szolgáltatókkal, akkor nem kerülnek majd fel a playlistekre.

A brit lemezkiadók szövetségének vezetője, Geoff Taylor a Music Weeknek nyilatkozva azt mondta, hogy szerinte a kampányban néhányan szem elől tévesztik azt, hogy a zenészek és a kiadók egy oldalon állnak. Figyelmeztetett, hogy ne éljünk téves feltevésekkel a zenészek számára elvben megszerezhető, de a kiadók által zsebre tett hatalmas összegekről. “Valójában ezt a pénzt újra befektetjük új tehetségekbe, előlegekbe, A&R-ba, feltörekvő zenekarok felvételeinek elkészítésébe, marketingjébe.” Ha a pénzek elosztását rosszul alakítjuk át, akkor a kiadók elveszítik az ösztönzést arra, hogy új előadók befuttatásába fektessenek be, ami egy magas kockázatú üzleti tevékenység. Geoff Taylor szerint “együtt kellene dolgoznunk azon, hogy a stream torta növekedjen, ahelyett, hogy azon veszekszünk, hogy a meglévő tortából ki mekkora szeletet kap. Erről a piac gondoskodik.”

Az interjúra válaszolva a UK Music korábbi vezetője azt írta, hogy “ez a trickle down economics (vagyis a ‘lecsorgó’ gazdasági előnyök elmélete), és ez téves elmélet általánosan is éés a zeneiparra alkalmazva is.” Az Ivors Academy az utoljára idézett meglátásra válaszolt: “a piac egész egyszerűen rosszul működik, ha a kiadók hatalmas profitot élveznek, miközben az alkotók nagy többsége nem tud megélni a stream jövedelmekből.”

Egy konkrét javaslat is elhangzott ebben az interjúban. Az Ivors Academy elnöke, Crispin Hunt a jelenlegi felosztás szerint a következőt vetette fel: négy egyenlő részre osztanák a bevételt, vagyis 25-25%-ot kapnának a szerzők, az előadók, a kiadók és a platformok. (Ez egyébként a dalszerzők számára nagyjából a jogdíjak megduplázását jelentené.)

Bő évtizede nem emeltek árat a szolgáltatók

Crispin Hunt az említett interjúban az új felosztási módot az egyik alternatívának látja; a másik szerint az áremelés, amivel sokan egyetértenek. A stream előfizetés ára több mint egy évtizede nem emelkedett (sőt, a családi csomagoknak köszönhetően sok felhasználó számára csökkent is), miközben például a Netflix és más videostream szolgáltatók gyakran emelték az áraikat az előfizetők jelentős lemorzsolódása nélkül.

Tim Gray egy interjúban így fogalmazott: “Hagyjuk már az árérzékenység emlegetését. A srácok kifizetnek 8 fontot egy Fortnite-skinért, de nem kérhetünk el havi 12,5 fontot a világ összes rögzített zenéjéért? Na ne már!” Nem véletlenül emlegette ezt az összeget: a 25%-os áremelés kerül elő a leggyakrabban.

A Spotify hosszú ideig elzárkózott ettől, majd skandináv országokban mégis tesztelte az áremelés hatását, és ott nem hagyták el a felhasználók a szolgáltatót. A Music Ally beszámolója szerint Daniel Ek már nem zárja ki a “kisebb árazási kísérleteket”, de azt is hozzátette, hogy rövid távon ez nem prioritás, és hosszú távon is akkor érdemes kipróbálni, ha a gazdasági helyzet javul.

Ha problémák vannak a lemezzel, nem az a megoldás, hogy szétvered a lemezjátszót

A vitában elsősorban a zenészek és zeneipari elemzők szólaltak meg. A “másik oldalról” a kiadók képviseletében megszólalt egyrészt a BPI vezetője (lásd feljebb), illetve a brit Entertainment Retailers Association (ERA) vezetője, Kim Bayley írt egy hosszabb, a különféle megközelítések, szempontok között egyensúlyozó cikket. Ez ERA nagyon széles körben dolgozó ernyőszervezet, a digitális platformoktól a nagy és kis lemezboltokig sok mindenkit képvisel, akik a szórakoztatóiparban értékesítéssel foglalkoznak.

Mint Bayley írja, érthető a zenészek aggodalma, és az ERA mindig is a művészek jogainak támogatója volt. Ugyanakkor “a vita hevében néha elfelejtjük, hogy a digitális szolgáltatók milyen komolyan hozzájárultak a rögzített zene feltámadásához, és olykor félrevezető számokat idézünk.” Például a stream szolgáltatók 30%-os részesedése azonos a digitális letöltések esetén az online áruházak részesedésével, és nagyjából hasonló árréssel számolhatunk a fizikai eladásoknál is – utóbbiakra mégsem szoktak panaszkodni. Ráadásul még ha a bevételek 100%-át adnák tovább a jogtulajdonosoknak a szolgáltatók, az sem lenne akkora különbség, hogy a megélhetési problémákra választ adna. Bayley szerint egyszerűen a stream jellegéből adódik, hogy a hatalmas, soktízmillió számból álló katalógusokból a dalok túlnyomó többségére kevés bevétel fog jutni, és csak kevés kimagasló hallgatottságú vliágslágerrel lehet sokat keresni.

Mint írja, “tény, hogy a stream hatása a zeneiparra nagyon nagy részt pozitív volt. Ezek a szolgáltatók véghezvitték, amit sokan lehetetlennek tartottak: rengeteg embert meggyőztek arról, hogy fizessenek valamiért, amit ingyen is elérhetnek – mert jobb és kényelmesebb volt, amit kínáltak. Zenészek, dalszerzők keresnek pénzt, akik korábban nem kaptak volna semmit. Jobb lenne, ha még többet keresnének? Természetesen. De ehhez két dologra van szükség.” Az egyik a bevételek felosztása körüli vita megoldása. Kim Bayley figyelmeztet arra, hogy a felhasználó-központú felosztásnak is lennének nemcsak nyertesei, de vesztesei is. Ám a kérdést muszáj megoldani, főleg, mert nem lenne jó, ha sokan úgy gondolnák, hogy a befizetett pénzük nem jó helyre kerül – hiszen “a kalózkodás ellen főképpen erkölcsi érvekkel léptünk fel, és ezeket az érveket ásná alá” ez a gyanú. A másik kulcskérdés a stream penetrációjának növelése – ideális esetben addig, amíg a végén “minden zenerajongó előfizető lesz”.

A lényeg az, hogy figyelni kell, hogy miközben elismerjük, hogy a szerzők és előadók nélkül a terjesztők – legyenek digitális szolgáltatók vagy lemezboltok – nem léteznének, aközben figyeljünk arra is, hogy “a lemez problémái” (mármint a #BrokenRecord) miatt nehogy “szétverjük a lemezjátszót.”

Az előadók megérzik, milyen a dalszerzőknek

A zeneipari sajtóban megjelent elemzések közül a Music Ally nagy összefoglaló cikke mindenképpen ajánlott olvasmány azoknak, akiket érdekelnek a stream problémái. A szerző, Stuart Dredge néhány alapvető tévhitet is eloszlat. Azt sokan tudják, hogy a szolgáltatók nem közvetlenül a zenészeknek, szerzőknek fizetnek, hanem a kiadóknak, zeneműkiadóknak, jogkezelőknek. Azt viszont érdemes hangsúlyozni, hogy nincsen egy-egy streamnek fix jogdíja, bár persze egy-egy felosztási időszakban kijön egy hányados (az említett összes kifizetés / összes lejátszás), de ez egy utólagos kalkuláció. (A helyzet ennél valójában bonyolultabb, hiszen a kiadói szerződések garantált minimumot is kikötnek stb.) Fontos tudni, hogy azt is, hogy a felhasználó-központú felosztás esetén még ez sem lenne.

Végső soron minden az összbevétel nagyságától és a felosztás módjától függ ebben az üzleti modellben. Az összbevétel növelése kapcsán az új felhasználók vonzása és az áremelés a leggyakoribb témák, de a Music Ally felveti, hogy lehetne kísérletezni olcsóbb, korlátozottabb előfizetésekkel (pl. a katalógus, a használható funkciók vagy a zenehallgatásra engedélyezett eszközök száma is korlátozható), hogy még több, nem streamelő vagy az ingyenes lehetőségeket vállaló felhasználót vegyenek rá a szolgáltatók a fizetésre.

Stuart Dredge egyik pozitív üzenete az, hogy számos jel (a Bandcamp akcióinak sikere, a Patreon és a Twitch rendszerén belüli adományok stb.) mutatja, hogy sokakat lelkesít a lehetőség, hogy fizessenek azoknak, akiknek a művei fontosak a számukra.

Mark Mulligan blogbejegyzésében azt írja, hogy a járvány hatására az előadók is abba a helyzetbe kerültek, amiben a dalszerzők már korábban is voltak. A stream üzleti modellje nem légüres térben jött létre, hanem egy olyan zeneipari környezetben, ahol már eleve az élőzene, az ahhoz szorosan kötődő merch eladások (és egyes esetekben a szponzori szerződések) jelentették a fő bevételi forrásokat.

Ebben a kontextusban a szolgáltatók joggal hangsúlyozhatták, hogy többet kínálnak, mint maga a szorosan vett jogdíj: a megmutatkozási lehetőség, illetve a rajongókról szolgáltatott részletes adatok segítik az említett egyéb bevételek növelését is. Az élőzene kiesésével azonban már csak a jogdíjra lehetett hagyatkozni – és ez az a helyzet, amiben a nem turnézó, pólókat, bögréket stb. nem áruló dalszerzők már korábban is voltak. Nekik csak a dal van.



Categories: Hírek

Leave a Reply

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d bloggers like this: