Áron András Apey zenéiben bárki megtalálhatja azt, ami neki szól: a sludge-doom metál rajongóit a LAZARVS szólítja meg, a country-blues arcok a szólólemezeket hallgatják rongyosra, és akkor még meg sem említettük a grunge-os Trilliont és a most éledező új formációkat. A dalszerző-gitáros Junior Artisjus-díjat kapott, teljesen egyszerre elkészítette szóló- és nagyzenekaros lemezét, most pedig új vizekre evez.
Dal+Szerző: Igencsak eseménydús év áll mögötted. Egyszerre jött ki a LAZARVS és a Book of Changes című lemezed, ráadásul mindkettőn a karantén ideje alatt dolgoztál. Hogy tudtad ezeket összehangolni?
Áron András: Nehezen. 2017-ben már megtörtént egyszer ez a karambol, éppen ezért szerettem volna elkerülni, hogy megismétlődjön. Ennek ellenére a járványhelyzet egymás mellé fésülte a kettőt, ráadásul itthonról, telefonon keresztül kellett levezényelnem mindent, és konkrétan egy napon véglegesítettük őket. Eleinte biztos voltam benne, hogy életem két legrosszabb lemezét készítem el.
Régebben nagyon rosszul kezeltem, ha valami nem úgy alakult, ahogy elképzeltem, de most lejjebb tudtam adni az elvárásaimból. Az a fajta „festő” vagyok, aki pontosan tudja, mit szeretne látni a vásznon, és hiába látja a vázlatokat, egyik sem tetszik neki. Úgy éreztem, hónapokon át a rossz képeket nézem, egyik verzió sem tetszett.
Ennek ellenére, most úgy érzem, mindkettő hibátlan lett. A LAZARVS végső verzióját reggel kaptam meg, és már első hallgatásra is tökéletesnek éreztem, délután pedig megérkezett a Book of Changes, de addigra már nagyon elfáradtam, csak hetekkel később hallgattam meg egészében.
DSZ: Azt mondod, korábban nehezen kezelted, ha valami nem az elképzeléseid szerint történt. Ezek szerint nemcsak a zene, de a kompromisszumkészséged is fejlődött?
ÁA: Május óta akkorát változtattam az életemen, mint még soha. Könnyebben elengedek dolgokat, legyen szó gyerekkori sérelmekről vagy zenei maximalizmusról. Ezeket korábban palástolni akartam magam elől, de most már szembenézek velük. Persze ez nemcsak a lelki, de a zenei fejlődésemnek is köszönhető, hiszen 16-17 év tapasztalata után könnyebben kihallom a hibákat, amikor egy albumot készítünk.
DSZ: Létezik egyáltalán olyan, hogy „tökéletes album”, ami örökké tetszik?
ÁA: Szerintem fontos elfogadni, hogy amikor az első-második lemezed írtad, akkor hol voltál. Az első két Apey & The Pea-n úgy énekeltem, mint egy sün, ami fel akarja fújni magát. Akkor még nem találtam rá az igazi hangomra, és ez sokáig zavart is, de ha most visszahallgatom, már el tudom fogadni, hogy akkor így fejeztem ki magam és erre volt szükségem. Talán nem énekeltem tökéletesen és nem a legjobb szövegeimet írtam, de ez így van rendben. Amióta átraktam az agyam az új mindsetre, más szemszögből tekintek a tíz-tizenöt éves dalszövegeimre. Bár látom a gyermeteg hülyéskedést, mégis olyan őket visszaolvasni, mintha a múltból szólnék a mostani önmagamhoz. Mintha az idő múlásával minden mondat jelentéssel telt volna meg.
DSZ: Mit mondanál a tíz évvel ezelőtti Áron Andrisnak, ha leülhetnétek beszélgetni?
ÁA: Azt, hogy ne csináljon semmit máshogy. Nem bánok semmit. Ha bármit megváltoztatnék a múltban, nem alakult volna úgy az életem, ahogy. Továbbra is vallástalan vagyok, de hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek, hogy minden okkal történik. Most nagyon jól érzem magam. Kiegyensúlyozott és nyugodt vagyok, holott a járványhelyzet miatt jövő nyárig nem koncertezhetünk. Persze szörnyű, ami történik, de mégsem aggódom. Amíg nem kell háborúba mennem, addig nincs katasztrófa.
DSZ: Pedig igencsak lefejezte a zenész szakmát a koronavírus.
ÁA: Nem szeretnék álszentnek tűnni: szerencsés vagyok, mert megvan mindenem, hogy átvészeljem ezt az időszakot, de egy másodpercre sem felejtem el, hogy ezzel nincs így mindenki. Nehéz élethelyzeteket eredményezett a vírus, évekre szóló károkat okoz, nem akarom lebecsülni mások nehézségeit. Ebbe belegondolni a legrosszabb: nagyon féltem a barátaimat mind az anyagi, mind az emocionális változástól.
DSZ: Egy korábbi interjúdban azt mondtad, új szólóalbumod, a Book of Changes segített a jobbik feled megtalálásában. Számomra nagyon kifejező a cover, amin a kutyáddal, Töpivel egy üres nézőtér előtt ültök. (Lásd nyitóképünk – a szerk.) Ez rímel a befelé figyelésre és a jelenlegi helyzetre is.
ÁA: Erre nem gondoltam még, de pont ezt szeretem a művészetben, hogy mindenkiből más érzelmeket vált ki. A borító és a cím is rímel a vírushelyzetre, holott mindkettő előbb megvolt, mint az egész COVID-őrület. Bár a lemez eredetileg az én változásomról és személyiségfejlődésemről szól, nagyon aktuális a világ jelenlegi helyzetében. Pedig kerültek rá olyan dalok is, amiket 2-3 éve írtam.
A fotót a Nothing At All klipjének forgatásán lőtte Bodnár Dávid, és rögtön tudtam, hogy ez lesz a cover. Az egész helyzet spontán alakult, és nagyon örülök, hogy odaült Töpi mellém és megörökíthettem őt az örökkévalóság számára. Egyébként a lemezen is „játszik”: többször belecsörgött a nyakörvével a felvételekbe. Persze nehéz őket kihallani, lehet, hogy csak én veszem észre.
DSZ: Többször említetted a személyiséged változását – hogy hat ez az alkotói munkádra?
ÁA: Még nem tudom. A terapeutám szerint óvatosnak kell lennem, mert beláthatatlan következményekkel lehet a művészetemre ez az átalakulás, de ezzel nem feltétlenül értek egyet. Soha nem a szerek vagy a destruktív életvitelem okozta melankóliából táplálkozott a zeném. Amikor józanul írok, tisztábban átlátom az alkotást.
DSZ: Ráadásul a Book of Changes-en pozitív érzelmekről is énekelsz. Például szerelemről.
ÁA: Meg lehet fogalmazni szörnyű dolgokat szépen, és szép dolgokat szörnyen. Én azokról a pillanatokról írok, amiket szeretnék megörökíteni. Nem kell innom és szívnom, hogy ebbe az állapotba kerüljek, sosem a pia és a drog volt a benzinem. Ha játszom, automatikusan jönnek ezek az érzések. Ráadásul 13-14 éves korom óta írok zenéket, és most, hogy átlapoztam az összest, rá kellett jönnöm, hogy mindegyiknek ugyanaz a DNS-e, maximum más megfogalmazásban. És ez független az életmódomtól.
DSZ: És mi ez a DNS?
ÁA: Már nagyon fiatalon megismerkedtem az elmúlás és a halál tényével. Mire 17 lettem, túl voltam két tüdőműtéten, és elveszítettem édesanyámat, keresztülmentem sok dolgon, már maximálisan értettem, mi történik. Erről írok, mindig ez volt a központi témája a művészetemnek. Kicsit több dolgot látok és érzékelek, mint a körülöttem lévő emberek. Emiatt sokáig haragudtam magamra, tompítani akartam ezeket az ingereket, de most már elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok. Nincs szükségem tudatmódosító szerre. Egyébként azt látom, hogy sokan 30-40 éves fejjel sem értik az elmúlás tényét – ami persze nem baj, hiszen ezek szerint nem vesztettek el közeli hozzátartozót.
DSZ: Ezek szerint te meg tudtál barátkozni ezzel a témával?
ÁA: Nem mondanám. Én sem megyek le az utcára ünnepelni, hogy valaminek vége van, de elfogadtam, hogy ez az élet rendje. Sajnos nem sok spirituális iránymutatást kapunk a szocializálódásunk során, nem feltétlenül tudjuk, hogy melyik érzelmet melyik fiókba kellene elrakni. Az élet végessége megtanítja azt is, hogy a jelenre és a jövőre koncentráljunk, jól érezzük magunkat az adott pillanatban, és ne 60 évesen jöjjön ránk a viszketés. Ez persze nekem sem ment könnyen: amikor berobbant az Apey & The Pea, eleinte nagyon belezuhantam a munkába, folyton a következő feladatot kerestem, és nem élveztem ki a pillanatot. 2018-ban minden megtörtént velem, amiről valaha álmodtam, de egy másodpercig sem voltam benne jelen. Utólag visszanézve sajnálom, de elfogadom, hogy akkor ilyen voltam.
DSZ: A belső folyamatok mellett morális és globális kérdéseket is feszegetsz a zenéidben. Nagy követőtáborral rendelkezel, ami nagy felelősség – fontosnak érzed a társadalmi szerepvállalást?
ÁA: Pont az elmúlt hónapokban értettem meg kristálytisztán, hogy mekkora felelősségem van abban, amit kimondok. Hogy figyelnek rá az emberek, és ezt jól kell megfogni. Mindig is volt bennem egy kis forró Che Gueavara-vér. Nem sok dologban szólaltam fel a karrierem során, és politizálni most sem fogok, de fontosnak érzem, hogy a legégetőbb kérdésekben koncerteken kinyissam a számat. Szerencsém van, mert értelmiségi, jó értékrendű emberek hallgatják a zenémet, akikkel érdemes párbeszédbe lépni.
Nem akarok hipokritának tűnni, mivel pontosan tudom, hogy nem tettem eleget ebben a témában. De közben azt érzem, hogy nehéz megtalálni az egészséges határt zenészként a véleménynyilvánításra bizonyos közéleti témákban. Viszont eléggé úgy fest, hogy nemsokára muszáj lesz mindannyiunknak a megszokottnál sokkal komolyabban elgondolkozni azon, hogy jó ötlet-e hallgatni és a homokba dugni a fejünket, és inkább otthonról megnézni a híreket, és szörnyülködni, hogy mi történik.
DSZ: Barátnőd, Schoblocher Barbara (a Blahalouisiana frontembere – a szerk.) zeneileg (is) új utakat nyitott az életedben. Milyen érzés egy olyan emberrel dolgozni, akivel egy párt alkotsz, közben pedig egészen más zenei területeket képviseltek?
ÁA: Már nagyjából egy éve együtt éltünk, de hiába van tele a lakás hangszerekkel, a Dance with the Devils felvételéig egyszer sem zenéltünk együtt. Régóta tudtam, hogy ezt a dalt Barbival szeretném elkészíteni, mégis nagyon kínos volt az első negyed óra, amikor belevágtunk a felvételekbe. Már az első perctől érződött, hogy összepasszol a hangunk, jól működünk együtt, de folyton elröhögtük az egészet. Aztán ez rövid időn belül feloldódott, bevontam Barbit a zeneírásba, hangszerelésbe, dalszerzésbe, és azóta is nagyon jól működünk együtt. Ő egy csettintésre kibillent engem a pesszimizmusból, és én is őt az álomvilágból.
Attól függetlenül, hogy ő pop berkekből jön, én meg a metálból, Barbinak több jó meglátása van az én irányomba, mint fordítva. Ugyanis nekem nincs jogsim a pophoz, sosem hallgattam. De összességében sokkal több a közös bennünk, mint a különbség.
DSZ: A LAZARVS, a szólód és a Trillion mellett most két másik zenekar is bontogatja a szárnyait. Mik ezek a projektek?
ÁA: Igen, a LAZARVS egyik tagjával 7–8 éve tervezünk egy formációt, de erről egyelőre nem mondhatok többet. A másik egy olyan zenekar, amivel a szólóprojektemet szeretném kiegészíteni, és ebben Barbi is benne lesz. Karnevál-hangulatú bandában gondolkozom, ez lesz a tél fő projektje. Emellett a Trillion is most ébredezik, ott is új lemezre számíthatnak a hallgatók.
INTERJÚ: Takács Dalma
FOTÓ: Bodnár Dávid
🛈 ÁRON ANDRÁS APEY
1988-ban született Budapesten. Gyerekkorában zongorázni tanult, majd basszusgitározni kezdett, de Oroszlán György (Bergendy) tanácsára gitározni kezdett. A kétezres évek első fele még a Pantera és a metalcore bűvöletében telt, majd énekesként került a Neck Sprain zenekarba. Zenekara a korábban Apey & The Pea néven működő LAZARVS trió, amely megalakulása óta változatlan felállással (Makai László dobos, Prepelicza Zoltán basszusgitáros) működik, dolgozik a Trillionban és zenekaraiba nem illő dalait szólóban rögzíti, de írt már dalt a Margaret Island tagjaival is. „Legfőbb erénye a tiszteletreméltó és inspiráló bátorság, a kompromisszumok nélküli művészi hang, az őszinteség önmagáról és világnézetéről” – írta Jónás Vera laudációjában, melyért Áron András Apey-t a dalszerzői kiemelkedő teljesítményeiért, sokoldalú hangzásvilágáért díjazta az Artisjus.
Az interjú eredetileg a Dal+Szerző magazin 2020/02. számában jelent meg.
Categories: Dalszerzőkről
Leave a Reply