Van a magyar dalszövegírásnak egyfajta értelmiségi-művészi hagyománya: sokan járunk olyan alkotók nyomában, akik a könnyűzenében a szabad alkotás és kifejezés, azaz az értékteremtés lehetőségét látták. Dalaik a mai napig működnek, és nem csak „az eredeti sztárfelhalmozásnak” köszönhetően. Ennek az értelmiségi-művészi megközelítésnek próbáltunk a mélyére látni Hujber Szabolccsal.
Dal+Szerző: Gratulálunk az Artisjus-díjhoz! A laudációban az áll, hogy „doktorjelölt nyelvészként a dalszövegek – mi más? – vizsgálata képezi kutatása tárgyát.” Lehet, érdemes tudományosan foglalkozni a dalszövegekkel?
Hujber Szabolcs: Köszönöm! A tudományos megközelítésről szólva: mindent meg lehet közelíteni így. Részemről sok mindennel kapcsolatban érvényesül ez a szemléletmód. Ez egyfajta igényesség is. A dalszövegeknél ez azért jelentkezik, mert tudományosan is foglalkozom a magyar nyelvvel. De más az elemzés és más az írás. A nyelv és a nyelvtudomány sokkal szentebb, összetettebb dolog annál, hogy az írást pusztán elméleti alapon közelítsem meg. Az intuíció nélkülözhetetlen, az elemző megközelítés pedig a megvalósításban segít: például hogy időmértékesen le tudom kottázni magamnak a dalokat, amiken dolgozom. Igyekszem a prozódiát teljes alapossággal, szakszerűen megragadni – de ha épp jön valami fantasztikus sugallat, akkor persze francba a jambussal! (nevet) Ez tehát egy kettősség: biztosan kell egy erős ösztönösség, kell az a megmagyarázhatatlan, revelatív pillanat, amikor „valaki belül” megsúg egy-egy szót vagy mondatot. De mindemellett nekem kell a tudatosság, az elemző megközelítés is, ami alapján tégláról-téglára felépül a szöveg.
DSZ: Mit szeretsz jobban: zenére írni vagy teljesen tiszta lappal nekiállni?
HSZ: Ez folyamatosan változik. Az is változó, hogy tollal és papírral, vagy klaviatúrával szeretek-e épp dolgozni. Időszakosan hol az inspirál, hogy begépelem a szöveget, hol meg a papír illata és zizegése. A felhasznált eszközök hatással vannak az ember gondolkodására, és az előre megkapott zene különösen ilyen. Most épp volt egy időszakom, mikor inkább az esett jól, ha én írok előre, és az alapján dolgoznak a zeneszerzők. De a zenészek annyira dominánsak ebben a műfajban, hogy ez nagyon ritkán adatik meg. (nevet)
DSZ: Pedig valahogy mégiscsak az a hosszú távú tapasztalatunk, hogy leginkább azokra a magyar dalokra emlékszünk évtizedes távlatokban, amiknek jó, emlékezetes, megragadó a szövege.
HSZ: Egy Murphy nevű kanadai zenész megállapítása szerint a dalból a zene az, ami megfogja az embert – a szöveg pedig az, ami ott is tartja. Ha évtizedes távlatokban gondolkodunk, akkor ennek alapján a szöveg tesz hosszú időre emlékezetessé egy-egy dalt. De mivel tényleg a zene az, ami elsőre megragadja az embert, a zenészek ezt hangsúlyozva veszik túl komolyan a saját fontosságukat. Pedig mind a két alkotóelemre egyformán szükség van egy jó dalhoz, és nem állítható egyikről sem, hogy fontosabb lenne a másiknál. Mégis, ha megnézzük az automatikusan beállított jogdíj arányokat a SZIR-ben: 60% zene, 40% szöveg. Vajon amikor ezt elgondolták, mire alapoztak? Persze, ott a hangszerelés és a többi feladat, de ez nem jelenti azt, hogy ezek a tennivalók a dal szempontjából fontosabbak lennének, mint a szöveg. Pláne hosszú távon. Ahogy elnézem az Artisjus dalszerzőket (bemutató) népszerűsítő kampányának hatását, az az érzésem, hogy az emberek nagy része még mindig a zeneszerzőt érti a dalszerző alatt. Egy magyar énekestől olvastam azt a mondatot, hogy „nemcsak hogy én vagyok a dalszerző, hanem még a szöveget is én írtam.” De ez csak elsőre vicces, mert ha még a szakmán belül is rosszul használjuk ezeket a fogalmakat, akkor mit várjunk a közönségtől? Sokszor még én is érzem úgy, hogy nem vagyok a „zeneiparon” belül: a szövegíró csak úgy beadja a szöveget a zenészeknek, akik aztán majd szakemberként kezelésbe veszik, és majd attól lesz jó. A szövegíró gyakran érezheti magát pusztán egy külsős beszállítónak – és sokszor csak az is.
DSZ: Pedig a szöveg az egyetlen eleme egy dalnak, ami még lokális. Minden más a globális trendekhez igazodik, a könnyűzene már régóta nagyjából ugyanolyan mindenütt a világon. A crossovereken kívül nincs „magyar hangszerelés”, vagy „magyar sound”. Csak a magyar szöveg emel ki egy dalt a nemzetközi kínálatból a hazai hallgatók számára. Talán az sem túlzás, hogy a szöveg maradt a dalok egyetlen értékhordozó eleme, ami üzenetet képes eljuttatni a magyar közönséghez.
HSZ: Ha tudományosan közelítünk, akkor jól megmutatkozik, hogy a dalok pont úgy működnek, mint a szakrális szövegek – gondoljunk csak a koncerteken lelkesedő közönségre. És a szakrális szövegek egyik nagyon fontos tulajdonsága, hogy képesek egy adott kultúrának az értékeit, tanulságait megmutatni és továbbadni. Ha egy globalizálódott piacon lemondunk a jó magyar dalszövegekről, akkor ezzel sok olyasmiről is lemondunk, aminek a fontosságát talán nem is sejtjük. A tudományos megközelítés azt is megmutatja, hogy a dalszövegeknek muszáj lenne beteljesíteniük azt a funkciójukat is, hogy az adott nyelvi-kulturális közösségnek a múltját szépen vezetik a jövő felé. És a dalok egyéni szinten is működnek, képesek gyógyítani is. Általános közönségreakció, hogy: „Köszönöm, hogy megmentetted az életemet a dalaiddal!” és hogy ”Ha szomorú vagyok, ezt hallgatom, és mindig helyrehoz!”. Ha tehát elfogadjuk, hogy a dalszöveg nagyban hasonlít a szakrális szövegekre, akkor az a logikus következtetés, hogy ha lemondunk a jó magyar dalszövegekről, akkor az szentségtörés. (nevet)
DSZ: Felteszem, hogy a legtöbb könnyűzeneszerző nem gondol bele ennyire mélyen, és nem kifejezetten teoretikusan elmélyült szerzőtársat keres – hanem olyat, aki megbízhatóan leszállítja a jó sorokat. A megbízások elnyerésekor mennyire fontos a személyed, a meggyőződésed, a hozzáállásod?
HSZ.: Ez szerzőnként változó arányban van jelen. Fontosnak tűnik, hogy a zeneszerző milyen prekoncepciókkal érkezik az együttműködésbe. Bródynak van az az aranyköpése, hogy „ezzel a zenével jól elrontottátok a szövegemet.” Vannak zeneszerzők, akik pont fordítva érzik: hogy a szöveg elrontja az ő csodálatos zenéjüket. Ők eleve olyan szövegírót keresnek, aki hajlandó és képes nem elrontani a dalt. Nem mindig világos, hogy ennek mi az oka: lehet ez hiúság – vagy épp egyfajta racionalitás, ami alapján tényleg tudják, hogy a zenéjük pont úgy jó, ahogy van. Én a legtöbb helyről azért azt kapom, hogy személyesen az én gondolataimra és megközelítésemre van szükség ahhoz, hogy egy dal kerek egész legyen.
DSZ: A szövegíró munkája nagyban meghatározza egy-egy előadó általános arculatát azzal, hogy miről és hogyan énekel. Te is meghatározó eleme vagy több kortárs produkciónak.
HSZ.: Igen, vannak ilyen produkciók, például a Margaret Island, de bőven vannak átfedések más szerzőkkel is. Például ahogy eljutottam egyre több helyre és egyre komolyabb felkéréseket kaptam, többször is Tariska Szabolcs után érkeztem, amikor ő már megalapozott egy csomó mindent, és az én szövegeim újabb színfoltként jelentek meg inkább a produkcióban. De abban egyetértünk, hogy a dalszöveg e tekintetben is nagyon fontos.
DSZ: Ez a hatás akkor a legerősebb, amikor egy szövegíró a saját produkciójának ír, azaz állandóan és kizárólagosan ő határozza meg, hogy miről és hogyan énekel a főhős. Saját zenekar híján te hogy viseled ennek a hiányát? Hiányzik egyáltalán?
HSZ.: Érzem ezt a hiányt. A magamfajta dalszövegíró magából a produkcióból kimarad: nem áll ott a színpadon, nem érzi közvetlenül a dalok hatását a közönségre. Pedig a dalok elsősorban azért születnek, hogy előadják őket. Ez a fajta, a saját alkotásaidból való állandó kimaradás néha tényleg sok tud lenni. És mivel nem hiszem, hogy megtanulok még annyira zenélni, hogy saját zenekarom lehessen, ezt másképp kell megoldanom. A versíráshoz nyilvánvalóan öreg vagyok: negyvenkét évesen az igazi lírikusok már rég halottak, nekem meg még egy kezdődő vérbajom sincs. (nevet) De talán a prózaírás lesz az a terület, ahol személyesen is szoros kapcsolatban tudok maradni a műveimmel.
DSZ: Ráadásul ott a legtöbb döntést magad hozhatod meg, és minden esetben tiéd a végső szó. Hogy viseled, amikor szerinted jó soraidat visszadobja vagy kijavítja egy megrendelő? Gyakran fordul elő ilyesmi?
HSZ: Ennek van nagyon praktikus része: hogy a szöveg elénekelhető-e. Előfordulhat, hogy van egymás után négy mássalhangzó, ami leírva-elmondva még működik, de szegény énekesnek már beletörik a nyelve. Ilyenkor javítani kell. De nagyon sokszor sikerült megvédenem bizonyos soraimat, és ezeket szinte 100%-ban visszaigazolta a közönség reakciója is. És van olyan is, amikor elég, ha annyit mondok: higgyétek el, hogy ez így lesz jó – és elfogadják, hogy „oké, ha te mondod, akkor úgy is van”. Ez a fajta bizalom nyilván az elmúlt tizenvalahány évi munkám hozadéka. Nem nagyon bánt, ha egy-egy sort cserélni kell, az viszont megrázó, sőt: kegyetlen, amikor egy teljes szövegre mondják azt, hogy „nem erre gondoltunk”. Ha egy zene hangulatára tudatos munkával felépítek valami kerek egészet, és azt kell kidobni, akkor csak azt tudom felelni: minek írtatok ilyen hangulatú zenét, ami eleve zsákutca? Előfordult, hogy ilyenkor én magam újraírtam a szöveget, de ez nagyon nehéz helyzet, és az is megesett, hogy nem volt hozzá elég lelkierőm. Ma már azt mondom, hogy inkább írja meg más – és a fenébe, tényleg megírja! Olyankor aztán kiderül, hogy az ember nem nélkülözhetetlen. (nevet)
DSZ: Az én tapasztalatom, hogy egy produkció minél inkább tömegtermék, a szövegíró annál könnyebben cserélhető. Te viszont sok olyan produkcióba is írtál és írsz, ahol valóban fontos a szöveg.
HSZ.: Igen, bár rendszeresen megkapom, hogy egy-egy sor már „túl értelmiségi”. Mondjuk szerepel benne Van Gogh, amire még remek rímek is vannak, mégis javítanom kell. De van nekem egy tanári énem is, ami azt mondja, hogy jó lenne, ha a popzene oktatna-tanítana-nevelne is a szórakoztatás mellett. Amikor egy zeneszerző vagy énekes kihúz a szövegből valami „okosat”, akkor nekem bele kellene törődnöm, hogy nem adok át tudást – pedig azzal a sorral maga a dal is több lenne, és valamilyen módon gazdagodna általa a világ. És ez a mi, saját világunk: a magyar nyelv miatt jól körülhatárolható közösség világa.. A magyar könnyűzene valahogy mégsem meri, nem tudja kihasználni a műfajban lévő lehetőségeket, hogy a minimálisnál valamivel többet, hasznosabbat, értékesebbet közvetítsen. Persze sosem lesz népnevelő esemény egy popkoncert. Ez nem is baj, de egy-egy apróságot, kis tudást, új nézőpontot azért bele lehetne csempészni a dalokba. Én mindenesetre törekszem rá.
INTERJÚ: Hegyi György
FOTÓ: Somay Márk
🛈 HUJBER SZABOLCS
1978-ban született. Magyar és portugál szakos bölcsész és tanár, egyben a Margaret Island, Rácz Gergő, Freddie, Pápai Joci, Berkes Olivér, Péterfy Bori, a Magashegyi Underground, Vastag Csaba, Zséda és számos más előadó ismert dalának szövegírója. Szerzői munkásságáért 2020-ban Artisjus-díjat kapott. Hivatásának tekinti a dalszerzés népszerűsítését, így lett az Artisjus Dalszerzők Napja kampányának nagykövete. Bölcsész énjét a nyelv beható vizsgálata foglalkoztatja, kutatásai és doktori dolgozata a dalszövegek világát tárják fel. Miközben fiatalok ezrei éneklik lelkesen szövegeit különböző színpadok előtt, ő az Édes Anyanyelvünk című folyóirat szerkesztőségi titkára.
TOP5 SLÁGER: ESŐ (MARGARET ISLAND), VELED MINDEN (MARGARET ISLAND), LEGSZEBB SZAVAK (MARGARET ISLAND), SZEMBOGÁR (PÉTERFY BORI & LOVE BAND), LIBIKÓKA (MARGARET ISLAND)
Az interjú eredetileg a Dal+Szerző magazin 2020/02. számában jelent meg.
Categories: Dalszerzőkről
Leave a Reply