Nemrég írtunk arról, hogy több neves slágerszerző is aláírt egy nyílt levelet, illetve többé-kevésbé informálisan megalapították The Pact nevű társaságukat, aminek a lényege az, hogy a résztvevők kijelentik: nem engedik többé, hogy az általuk írt dalokban egy előadó feltüntesse a nevét szerzőként anélkül, hogy azokhoz bármi érdemit hozzátett volna.
Ezt a nyilvánosan amúgy mindenki által elítélt gyakorlatot – a jelenét és a múltját – járja körül a Variety nagy cikke. A megszólaló dalszerzők szerint annyira elterjedt ez, hogy “ha valakinek megjelent már tíz dala, az biztosan találkozott vele”. Egy – meg nem nevezett – szerző, aki még a hatvanas években kezdte a pályát, azt mondta a lapnak, hogy “az nem lep meg, hogy ez még mindig létezik, az viszont igen, hogy milyen mértékben”.
Arról nem meglepő módon nem sokat nem tudunk meg, hogy a jelenlegi előadók közül kik (vagy kiknek a csapata) tesznek ilyesmit, csak annyit, hogy “a legnagyobb sztárok között is” vannak ilyenek. Egyetlen ember lépett a nyilvánosság elé, az X Ambassadors rockzenekar vezetője, Sam Harris, aki egy Instagram-videóban elmondta nemcsak azt, hogy szerzőként már előfordult vele, hogy le kellett mondania a jogdíjai egy részéről, hanem azt is, hogy kért már szerzői kreditet olyan dalban, aminek csak előadója volt, és “nem gondoltam bele, hogy a másik oldalon álló embereknek ez mit jelent, mit érezhetnek”. Ezért nemcsak az egész zeneipar, hanem személyesen számára is “ébresztőként hatott” a Pact felhívása.
A Pact egyik vezető alakja, Emily Warren azt mondta a Variety-nek, hogy általában 1 és 20% között mozog az, hogy mennyi jogdíjat szeretnének kicsikarni az előadók számára, az átlag kb. 15%. Mások 30 vagy akár 50%-os kéréssel is találkoztak már.
A kérésekkel általában nem maga az előadó áll elő, hanem a menedzser vagy az A&R-os, “elvégre nekik a munkaköri leírásukban benne van, hogy néha ők játsszák el a rossz fiút”. Ráadásul így az előadó maga le is tagadhatja, hogy köze volna a dologhoz. Többek szerint az is előfordul, hogy tényleg nincs köze, főleg egy kezdőnél: simán lehet, hogy a kimutatásban szerepel egy sor az így szerzett bevételről, de még ha esetleg rá is kérdez az énekes, hogy mi az, akkor is csak annyit mondanak neki, hogy “ez így működik”. A szerzőnek és az előadónak nem illik erről a témáról még beszélnie sem, mert azt mondják rá, hogy “negatív a hozzáállása”, és esetleg nem dolgoznak vele többet. Másik oldalon persze vannak énekesek, akik “hozzászoktak, hogy mindent megkapnak, amit szeretnének.”
Emily Warren módszerekről azt mondja, hogy gyakorlatilag megzsarolják a szerzőket, mégpedig nemcsak azzal, hogy majd az adott dal helyett keresnek egy másikat, hanem azzal is fenyegetőznek, hogy soha többet nem fognak vele dolgozni. Ő olyan bullyinggal is találkozott már, hogy azt bizonygatták neki, hogy “semmi értékeset nem tett hozzá a projekthez”, és igazából neki tesznek szívességet, hogy egyáltalán vele dolgoznak. Egy dalszerzőkkel foglalkozó menedzser az ellenkezőjével is találkozott már: “azt mondják, hogy a kliensem nagyszerű szerző, az egyik legjobb, akivel valaha dolgoztak – na de hát az előadónak egy évig kell majd promotálnia a dalt, úgyhogy ha nem kap ezért 15%-ot, akkor sajnos egy másikat kell keresni helyette…”
Van, hogy arra hivatkoznak, hogy a sztár is jelen volt a dalíró session legalább egy részében, és “az enerigájával” hozzájárult az eredményhez, “mintha az elég volna [a dalszerzői kredithez], hogy egy levegőt szívott velünk”. Igaz, a Variety-nek Autumn Rowe egy más szempontot is felvetett. A szerző sokszor dolgozik fiatal, akár tinikorú előadókkal, akik lehet, hogy nem gyakorlottak a dalírásban, de megnyílnak előtte, beszélnek az érzéseikről, elmesélik a történetüket; ezzel szerinte már hozzájárulnak a születő dalhoz, és “fura lenne, ha ezért nem kapnának valamit cserébe.”
Emily Warren egyik legismertebb szerzeménye. (Warren látható cikkünk nyitóképén is.)
A Variety felidézi, hogy Elvis Presley a korai felvételeinél szerzőként is szerepelt, de miután több interjúban elmondta, hogy soha életében nem írt egy dalt sem, ez a gyakorlat megváltozott: ettől kezdve a menedzsere csak a jogdíjak harmadára tartott igényt, a nevének feltüntetésére nem. Később ez nemhogy megmaradt, de emelkedett is a “tarifa”. Dolly Parton nemrég mesélte el, hogy 1974-ben felmerült, hogy Elvis elénekli az I Will Always Love You-t, de a felvétel előtti estén a menedzsere, Tom Parker felhívta őt, és azt mondta, hogy “tudod, hogy semmit nem veszünk fel, amiért a szerzői jogdíjak legalább felét meg nem kapjuk”. Ő nemet mondott, aztán “egész éjszaka sírtam, mert annyira beleéltem magam, hogy Elvis énekli a dalomat” – amit aztán tényleg nem tett meg. (Ettől függetlenül a poptörténelem egyik legnépszerűbb dala lett belőle.)
A Variety szerzője szerint a gyakorlat nem Elvisszel kezdődött, “hanem talán a szerzői jog hajnaláig, vagy akár a kreativitás hajnaláig is visszanyúlik”. A hatvanas évek annyiban hozott változást, hogy ekkor vált normává az, hogy egy “komoly művész” nem énekelhet kizárólag mások által írt dalokat; korábban ez teljesen elfogadott volt. Ettől kezdve az, hogy az előadó szerzőként is szerepeljen a dalban, már nemcsak pénzügyi kérdés, hanem az imidzshez is hozzátartozik. (Nem véletlen, hogy pont a country-ban kevéssé jellemző a gyakorlat, ahol máig sokkal inkább elfogadott, hogy lehet komoly zenész az, aki mások dalait adja elő, és a szerzőket a nagyközönség részéről nagyobb tisztelet övezi.) Az az új fejlemény, hogy szerzői katalógusok hatalmas áron kelnek el, szintén csak rontott a helyzeten.
Komoly probléma az is, hogy a dalszerzőknek nincs igazán hivatalos képviseletük Amerikában. A Pact elindításakor az is felmerült, hogy egy szakszervezetet hozzanak létre a dalszerzők, de ez “túl bonyolult” lett volna. Mindenesetre az érdekérvényesítő képességet nemcsak az rontja, hogy a szerzők nem sztárok, nincsenek jelentős bevételeik és nincs mögöttük hatékony menedzsment, hanem az is, hogy gyakran ők maguk sem igazán bíznak magukban. Ezért a legjobb, amit tehetnek, hogy kiállnak egymásért.
Categories: Hírek
Leave a Reply