Azért zsarolhatnak ki jogdíjat a sztárok a szerzőktől, mert utóbbiak vannak a hierarchia legalján

Áprilisban szerveződtek össze a dalszerzők – köztük a legismertebb, milliós-milliárdos játszottságú dalok mögött álló szerzők -, hogy kijelentsék: többet nem engedik, hogy a dalaikban olyanokat tüntessenek fel szerzőként (és ezáltal olyanok kapjanak értük jogdíjat), akik semmi érdemit nem tettek hozzá a szerzeményhez. A The Pact néven alakult szervezet nagy figyelmet keltett; több cikk is foglalkozott a problémával; az egyik szerint például 15%-tól akár 50%-ig is terjedhet az a részesedés, amit kizsarolnak a szerzőktől.

A Pact elindítója, Emily Warren nemrég a Vulture Switched On Pop című podcastjában beszélt a témáról. Szerinte valamilyen mértékben tabu övezi azt a tényt, hogy a legtöbb előadó nem saját maga írja a dalait, vagy legalábbis nem egyedül. A rajongók szeretik elképzelni, hogy a dal „az ő szívükből jön, történetükből fakad”, holott erre a sztároknak már csak azért sem nagyon van lehetőségük, mert rengeteg a dolguk a PR-tól a turnézásig, és úgy kell beszuszakolni néhány napot az évbe, amikor stúdióba vonulhatnak. Ezzel szemben a professzionális szerzők az év minden napján csak a dalírással foglalkozhatnak. Ráadásul Warren szerint gyakran a kollaborációkból születnek a legjobb számok, vagyis ha maga a sztár is részt vesz a dalírásban, akkor is jó, ha ott van még valaki, aki új irányokba viheti el őt. A kollaborációkból gyakran olyasmi születik, amit önmagában egyik résztvevő sem tudott volna létrehozni.

Annak a legfőbb oka, hogy sok előadó (vagy a menedzsmentje) részt követel a szerzői jogdíjból, a zeneipar kialakult szerkezetében kereshető. Ez erősen hierarchizált, mégpedig legfelül vannak a kiadók, alattuk az előadók, végül legalul a szerzők. Egy ilyen hierarchizált rendszerben „a legtöbb pénz a csúcson fog megmaradni” – mondja a műsorvezető Charlie Harding. Az előadók nem mennek bele a kiadókkal vívott csatákba a több pénzért, nagyobb részesedésért, hanem a hierarchiában alattuk álló szerzőktől próbálnak kisajtolni valami pluszt.

A leggyakrabban hangoztatott érv az, hogy „a sztár hangja fogja igazán sikeressé tenni a dalt, így jogosan jár neki a részesedés”. (Ez szerepelt Dolly Parton és Elvis Presley nevezetes történetében is, aminek az lett a vége, hogy Parton nem mondott le a jogdíjáról az I Will Always Love You-ért, így azt Elvis nem énekelte el.) Warren szerint ez elfogadhatatlan, sőt őrültség – mint ahogy azt mindenki elismerné, ha mondjuk a filmiparról kiderülne, hogy a színészek igényt tartanak a forgatókönyvírók fizetésének egy részére.

Emily Warren a „milliomodik” hasonló e-mail után mondta, hogy elég volt, és meg kell vívnia ezt a csatát. Mint mondta, ő azon szerencsés kevesek közé tartozik, akik megengedhetik maguknak, hogy nemet mondjanak, még akkor is, ha ezután „nehéz esetnek” nevezik őket. Miután legsikeresebb szerzőkollégáival beszélt, kiderült, hogy nincs köztük olyan, akivel ne történt volna ilyesmi. Ez vezetett a Pact megalakításához, aminek az a lényege, hogy közösséget teremtsen, és így az említett csatába senkinek nem kell egyedül menni. Még egy kezdő dalszerző is tudhatja, hogy sokan állnak mögötte, köztük a szakma legsikeresebb képviselői.

Az első nyílt levéllel pozitív hangnemet akartak megütni, elsősorban a közösségteremtésre és arra fókuszáltak, hogy mindenki tisztába jöhessen a problémával és annak elterjedtségével – hogy aki eddig az előadók, menedzsmentek oldaláról benne volt ilyesmiben, az azt mondhassa, hogy „nem is tudtam, hogy ilyen rossz a helyzet”. Emily Warren szerint nemcsak a szerzők reagáltak igen lelkesen, hanem tényleg nagyon jó, pozitív beszélgetések kezdődtek az előadókkal, menedzsmentekkel is, és többen jelezték a szándékukat, hogy felhagynak a gyakorlattal. (Közülük az X Ambassadors vezetője, a szerzőként és előadóként is működő Sam Harris vállalta a nyilvánosság előtt, hogy mindkét oldalon állt már.)

Ez a pozitív hangütés volt az oka annak, hogy nem neveztek meg senkit, továbbá az, hogy az általános problémáról elterelte volna a figyelmet, ha bizonyos sztárokat kipécéznek (akik egyébként olykor nem is tudnak arról, mit csinál a menedzsmentjük – vagy félrenéznek). Ugyanakkor Emily Warren azt mondta, hogy a jövőben valaki továbbra is jogtalanul követel részesedést, akkor igenis meg fogják nevezni a nyilvánosság előtt.

A beszélgetés egy másik témát is érint. A stream térhódítása ellenére még mindig komoly pénzek vannak a rádiós játszásban, ami ráadásul az Egyesült Államok sajátos jogrendje szerint a szerzőnek hoz jogdíjat, az előadónak nem. Ezért a top 40-es sláger az az aranytojást tojó tyúk, amire mindenki hajt. Emily Warren a házát például egyetlen hatalmas rádiós slágernek köszönheti (nem nevezi meg, de bizonyára Dua Lipa: New Rules ez a dal). „Komoly elhivatottság” kell ahhoz Emily Warren szerint, hogy valaki nem rádióbarát, mondjuk lassú vagy érdekesebb dalt írjon, mert azzal még akkor sem fog szerzőként jelentős összeget keresni, ha a neten befut.

Ugyan manapság főleg arról esik sok szó, hogy a stream hogyan változtatta meg a popzenét (pl. rögtön a dal elején el kell sütni a legfogósabb hookokat, nehogy 30 másodperc előtt elugorjon a hallgató), Warren szerint a rádiók követelményei még mindig sokkal nagyobb hatást gyakorolnak a dalok szerkezetére, hangzására, tempójára, dallamvilágára stb. „Ha rendesen megfizetnék a dalszerzőket, igazi zenei reneszánsz kezdődhetne” – mondja, hiszen rengeteg a tehetséges dalszerző, akik jóval izgalmasabb, kockázatosabb dolgokkal is elő tudnának állni.



Categories: Hírek

Tags: ,

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .