Az Artisjus Az év könnyűzeneszerzője díját idén egy olyan mindenki által kedvelt zenész kapta, akinek a munkásságát gyerekkora követhetjük figyelemmel. A Barcelonában élő dobos-zeneszerző-producer szinte minden zenei műfajban kipróbálta magát fúziós dzsessztől a metálig, poptól, rocktól, kortárs világzenétől a népzenéig, kluboktól a fesztiválokon át a színpadi árokig, az itthonit pedig, vér és verejték árán a nemzetközi színtéren egyik legsikeresebb magyar zenei karrierre bővítette.

Dal+Szerző: A legutóbbi lemezed, a Fonogram-díjat kapott Missing Song dalcímei egy-egy dobos keresztnevét jelölik: mutattad az illetékeseknek?
Borlai Gergő: Persze, Gary Novakkal be is rúgtunk rá, Dennis Chambersnek, Kirk Covingtonnak is megmutattam, Vinnie Colaiutának elküldtem, azt hiszem, csak Billy Cobhamnek és Steve Gaddnek nem, mert nem akartam zavarni őket ilyenekkel.

DSZ: Hogy reagálták le? Zavarba jöttek?
BG: Nem, nem, nagyon-nagyon tetszett nekik a koncepció és ennek nagyon örültem.

DSZ: Mindig egy konkrét album hiányzó dala volt a fejedben?
BG: Tulajdonképpen igen. Van kivétel, mert a Steve, ami Steve Gaddről szól, nem egy lemez dala inspirálta, hanem egy Zildjian Day 1984-es dobszólója, ahol végig hasonló tempó, hasonló groove mentén játszik egy egészen elképesztő szólót. A Keith Carlock-féle dalt is egy videó ihlette, ahol harminc másodpercig játszották ugyanazt a frázist hárman – nagyon megtetszett az az avantgárd kortárs fúziós zenei mood. Tetszett, hogy ennyire kompromisszummentesen zúznak ezek az egyébként rendkívül aranyos emberek. De a többi abszolút album inspirálta dal.

DSZ: A dalok megszületésével egy időben azon zenészek listája is megvolt, hogy kikkel játszod el?
BG: Megvolt előre, hogy mit szeretnék, hogyan és kivel, és ez nagyon élvezetes periódus volt. Két nap alatt feljátszottam a dob részeket: imádtam, hogy úgy szerelem fel a dobszerkókat, ahogy ezek az emberek használták az adott lemezen, úgy is hangoltam őket. Nagyon jó játék volt, egy burokban léteztem és senkivel nem találkoztam, mert mindenki otthon játszotta fel a maga részét, kivéve a Mike Keneally-t, akinek el kellett mennie stúdióba. Ő volt Zappa utolsó turnéján a másodgitáros, és aki van annyira nyitott, hogy ne zavarja, hogy azt mondom neki, hogy Zappát kellene gitározni. Túl tudott emelkedni ezen, pedig konkrétan ugyanúgy játszik, mint a Steve Vai és technikailag egymilliárdszor jobban játszanak, mint ahogy a Frank Zappa valaha gitározott. Viszont Zappa a hihetetlen spontaneitásával másra volt képes, amiért a világ legtechnikásabb gitárosainak az egyik kedvenc gitárosa.

DSZ: Mesélj még a dalszerzési metódusról, mert nyilvánvaló, hogy hagyományosabb esetekben teljesen máshogy zajlik.
BG: Valahogy azt az érzetet akartam kelteni, hogy tévesszék össze azokat a számokkal, amelyek az adott előadó lemezén vannak. És ez néha bejött! Pont Anton Davidyants-nak (basszusgitáros, a szerk.), aki szintén játszik a lemezen, mutattam keveretlen állapotában a Billy című nótát és kérdezte, hogy mikori ez a Cobham-nóta, olyan ismerős, a kilencvenes évekből van? Tehát sikerült! Meg is könnyítette az alkotói folyamatot, mert azt szerettem volna, hogy hasonlítson az adott album vibe-jára. Ebből a szempontból egyszerűbb volt, mint amikor a European Mantrának írok számokat, ahol önmagunkat kell képviselnünk, hatásmentes zenét kell játszanunk, mert bizonyos szempontból egy műfajt hoztunk létre.

DSZ: Nyilván sokkal tudatosabban is állsz a lemezkészítéshez, mint a legelső, 17 című lemezednél, amit tizenhét évesen kezdtél el írni.
BG: Az egy érdekes történet, mert tizenhét évesen hirtelen rájöttem, hogy soha többé nem leszek gyerek és ez nagyon elszomorított. Viszont nagyon inspiratív módon kezdtem hozzáállni a zeneszerzéshez, és komoly dalokat kezdtem írni, legalábbis ahhoz képest, amilyeneket korábban írtam. Ez komoly fordulópont volt, ráadásul Presser Pici segítette, hogy ki is jöjjön a BMG-nél és ez nagy dolog volt akkor. Tizenhét évesen kezdtem el Picivel dolgozni, egy évre rá megmutattam a demókat, két évvel később megcsináltuk a lemezt. Ez még klasszikus módon történt, mindenki bement a stúdióba és feljátszotta a részét. Ez értelemszerűen másképp zajlik most már. Én jobban szeretem azokat a dalokat, amelyeket mostanában írok, de azt hiszem, ez normális.

DSZ: Pici bácsi mennyiben tekinthető a mentorodnak?
BG: Más jellegű a kapcsolatunk. Barátomnak tartom őt, nagyon közeli, speciális barátomnak. Egy napon születtünk, egy órában, csak pont harminc évvel később történt meg az enyém. A Pici mindenhova elvitt magával, amikor megismerkedtünk, csak aztán ő elment inkább az egyzongorás esték felé, de ha nagykoncert volt, mindig engem hívott, a turnékat én csináltam meg, illetve az utolsó előtti Aréna-koncertjén 2009-ben én voltam kvázi a karmester. Eleve imádok a Picivel dolgozni bármikor, a mai napig veszek fel neki dobot, ha szükség van rá, illetve 2022 márciusára tolódott át az a három koncert a Kongresszusi Központban, amire már 2019 végén elfogytak a jegyek. Nagyon kevés ilyen dalszerzőt hordott hátán a Föld, a maximalizmusa pedig továbbra is lenyűgöző.

DSZ: Valahol elég nagy dolog, hogy Picin kívül hány zenész barátod megmaradt az elmúlt évtizedekből.
BG: Iszonyatosan szeretem ezeket az embereket. Tátrai Tibusszal is a mai napig játszunk, László Attilával is, ha úgy adódik, Charlie-val tizenöt évig voltam. Tényleg nagy dolog ez.

DSZ: Ha még inkább visszamegyünk az időben, a legenda szerint már a bilin is doboltál. Hogy zajlott az edukációd?
BG: Hároméves voltam, amikor konkrétan elkezdtem dobolni, emlékszem a pillanatra, mert elég jó a memóriám. A Postás Zeneiskola – ahova anyukám beíratott Nesztor Ivánhoz, amikor még nem voltam hatéves –, eléggé dzsesszorientált volt és egy csomó emberrel megismerkedtem ott, aki ma már meghatározó alakja a dzsesszéletnek jó ideje, hiszen idősebbek voltak nálam. A szombathelyi dzsessztáborban eltöltött együttlétek pedig felejthetetlenek voltak, látni Dresch Misit, Grencsó Pistit, Windand Gabit, Hárs Viktort. Gyenge Lajost is ott ismertem meg, én hatéves voltam, ő tizennégy. Úgy nőttem fel, hogy már ismertem azokat a zenészeket, akik a legismertebbek voltak. Egy idő után elterjedt, hogy dobolgatok és viszonylag jól megy fiatalkorom ellenére. Ez oda vezetett, hogy tizenkét éves koromban Grencsó István elhívott a zenekarába.

DSZ: Hogy hív el egy zenekarvezető a zenekarába egy kisfiút?
BG: Jártunk Dresch Quartetre, mert iszonyatos nagy Dresch-fan vagyok a mai napig…

DSZ: …A Bem rakparton játszottak, ahol olcsó volt a zsíroskenyér.
BG: Elképesztő koncertek voltak és a Grencsó Kollektíva is rendszeresen fellépett. Dresch-nél Baló Pisti dobolt, Grencsónál Geröly Tomi, viszont valami konfrontáció lehetett és Baló kikerült a Dresch-ből, Geröly Tomi meg átment oda. és valamiért Tomi engem ajánlott. Grencsó mindig magázott engem: „Fiatalúr, szeretném elhívni a zenekaromba!” És akkor két évig játszottam vele.

DSZ: A szüleid mentek veled a koncertekre?
BG: Vidékre nem, de a pestiekre volt, hogy a család egy része jött. A legviccesebb az volt, amikor a Török Ádám előtt játszottam egy zenekarban a Bem rakparton: tizenhárom éves voltam, iszonyú meleg volt bent, mindenki itta a maga sörét meg borát, nekem meg anyukám termoszban hozta a jéghideg madártejet és annyira jólesett!

DSZ: 2010-ben kiköltöztél Barcelonába. Mennyire volt ez gyors döntés?
BG: Nem, ez egy nagyon-nagyon hosszú folyamat végeredménye volt. Pici korom óta arra vágytam, hogy Amerikában éljek és amerikai zenészekkel játsszak, azon belül is a kedvenc zenészeimmel. Csak hát elindult egy elég komoly karrier Magyarországon és huszonkilenc éves voltam, amikor rájöttem, hogy ez így nem fog menni, ha nem változtatok radikálisan. Elmúltam már harminc, amikor kiköltöztünk Barcelonába és harminchét voltam, amikor kiköltöztünk Los Angelesbe. Karriert kezdeni harminchét évesen Amerikában majdhogynem esélytelen meg értelmetlen is, hacsak nem vagy Nobel-díjas tudós.

DSZ: Mennyire jó zeneipari bázis Barcelona?
BG: Barcelona az én zenei világomban a létező legrosszabb hely, viszont élni a legjobb. Tiszta, kulturált, a klímáról ne is beszéljünk. Az volt a szerencsém, hogy egyszer játszottunk az A38-on Gary Willisszel – aki ott lakik körülbelül húsz éve és a világ egyik legmeghatározóbb basszusgitárosa Jaco Pastorius óta –, és koncert után megkérdezte, hogy nem költözünk-e ki. Mondtuk, hogy de. Azonnal szerzett nekem munkákat, lemezeket kezdtünk csinálni. Nagyon sokat segített. Ezzel párhuzamosan kezdtük tervezni az amerikai létet és mentünk ki hónapokra Amerikába.

DSZ: Dolgozol ügynökséggel?
BG: Nem-nem! Andreával (Ladányi Andrea – a szerk.), a feleségemmel csináltuk ketten. Saját energiáinak egy jelentős részét arra áldozta és áldozza, hogy nekem segítsen, amiért végtelenül hálás vagyok neki. Úgy kezdődött, hogy megtanított angolul, amit aztán Amerikában az utcán tovább csiszoltam. Ő egy borzalmasan komoly és józan ember: ha mondjuk én elveszek az emócióimban, akkor ki tud józanítani egy pillanat alatt.

DSZ: Amellett, hogy léteznek alapvető zeneipari szabályszerűségek, te pont akkor mentél ki, amikor radikálisan megváltozott a zeneipar.
BG: Nem nagyon érdekelt, mert azzal voltam elfoglalva, hogyan tudom létrehozni az alapjaimat. Nincs mit ezen titkolni, ez négy évembe került.

DSZ: Négy év ablakon visszamászás?
BG: Igen, túlélni és nem csalódni. Végignéztem egy csomó európai kollégámat, akik szintén akkortájt költöztek ki és adták fel egy-két év után. Los Angeles pedig mindig arról szólt, hogy ne add fel, dolgozz meg azért, amit el akarsz érni.

DSZ: Amikor megjelenik a legújabb lemez, a szerzők többsége fejben már kettővel, de legalább eggyel előrébb tartanak. Te most hol tartasz fejben?
BG: Amikor elkezdődött ez a bezártság, elkezdtem dalokat írni. Az ötvenből csináltam tizenhét dalt, ami egy kaptafára készült, tehát el lehet róla mondani, hogy egy lemezanyag, aztán eldöntöttem, hogy a felét a saját nevem alatt fogom megjelentetni, a másikat pedig egy projekt alatt. Kizárólag vokális dalokról van szó és nincsenek benne hangszeres szólók, mint ahogy élő dobok sem, mivel három hónapig nem tudtam eljutni a stúdiómba. A projektnéven futó produkcióval szeretnék kijönni pár hónapon belül. Elkezdtem megkeverni, két énekes van a lemezen Kiss Veronika Matioka és Szebényi Dániel, ők is lesznek az arcai a produkciónak, és popzenéről, de nem mainstream dalokról beszélgetünk. Az orosz zseni, Anna Rakita hegedül, Gotthard Misi gitározik, Hadrien Feraud basszusgitározik, Mogyoró Kornél perkázik és Anton Davidyants basszusozik egy dalban, Szoszó Lakatos Sándor játszik egy nyolcütemes szaxofonszólót – ami az egyetlen szóló a lemezen –, a többi én vagyok és a két énekes. Angol nyelvű, a fantasztikus szövegeket az énekesek írták és a zene egy része kompatibilis az amerikai kultuszrádiókkal, mint a KCRW, amit nagyon sokat hallgatok. Közben megírtam az új European Mantra-lemezt, amit most kever éppen Lukács Peta, megírtam háromnegyedig egy Electric Shock-lemezt, mert két dalt ír még Szebényi Dani, és írtam egy csomót, amivel kezdeni kéne valamit.

INTERJÚ: Bihari Balázs

FOTÓ: Dobos Tamás

Az interjú eredetileg a Dal+Szerző magazin 2021/01. számában jelent meg.

Categories: Dalszerzőkről

Tags: borlai gergő, címlapinterjú, dal+szerző, dal+szerző magazin, dalszerző, interjú