Egymás után két cikk is megjelent a vinylgyártás problémáiról. A DJ Mag és a New Statesman cikke egyaránt felveti – bár inkább kérdésként, mintsem bizonyosságként -, hogy közel lehet a vinylreneszánsz vége, legalábbis ami a kisebb, független kiadókat illeti.
A nehézségek nem most kezdődtek, de az elmúlt egy-másfél évben egymástól független, de egy irányba mutató események különösen felerősítették őket. A vinylgyártáshoz szükséges PVC ára az év eleje óta majdnem másfélszeresére növekedett, főként Texas állam extrém téli időjárása miatt; a PVC-gyártás nagy része ugyanis ott koncentrálódik. A borítókhoz és a postázásnál a dobozokhoz is felhasznált kartonpapír ára 10-15%-kal nőtt, hiszen a járvány miatt jelentősen megugrott a csomagküldések száma. Mint arról részletesen itt írtunk, 2020 elején leégett a világon működő két lakklemez-gyár egyike, a kaliforniai Apollo Masters. Továbbá a járvány miatt a szakképzett munkásoknak többször karanténba kellett vonulniuk, ami szintén lassította a gyártást.
A másik oldalon viszont a kereslet megugrott, hiszen sok olyan zenerajongó volt, akinek a koncertjegyekre (vagy egyéb, leállított tevékenységekre) most el nem költhető, megmaradt pénzéből vinylt vett; főleg úgy, hogy sok zenerajongó tudatában volt a zenészek nehézségeinek, és ezért is többet vásárolt.
A New Statesman adatai szerint világszerte kevesebb mint 100 gyárban készítenek vinylt, és a lap úgy becsüli, hogy 2021-ben ezek az igényeknek kevesebb mint a felét tudták kielégíteni. Ráadásul nem egyenletesen, hiszen a major kiadók általában nagyobb mennyiséget rendelnek, és így jobban megéri inkább nekik dolgozni a kisebb tételeket gyártató függetlenek helyett. Ez utóbbi panasz már régi, bár a DJ Mag cikke szerint nem kellőképpen bizonyított. A lap beszélt egy brókerrel, akinek az a munkája, hogy a gyár által felkínált kapacitást a megrendelők között felossza. Ő igyekszik mindkét fajta ügyfelet kiszolgálni, és azt mondja, előfordul, hogy ez azzal jár, hogy a major kiadó rendelését korlátozza. Mások szerint viszont a pénzesebb megrendelőknek igenis könnyebb a dolga. „Sokan azt gondolják, hogy most gyártják a Rolling Stone-újranyomásokat, aztán amikor ezek elfogynak, akkor majd a független kiadók varázsütésre újra megjelennek a megrendeléseikkel” – mondta a lapnak egy gyár volt munkatársa.
Mindenesetre mindkét cikkben az olvasható, hogy a néhány évvel ezelőtti 3-4 hónapos, kiszámítható várakozási idő mostanra hat hónap, vagy egyes esetekben akár egy év hosszú is lehet. Ráadásul kiszámíthatatlan, hogy mikor készül el ténylegesen a lemez, közben viszont a kiadónak vagy előadónak eköré kellene építenie a marketingkampányát. Nem csoda, hogy sokan úgy érzik, hogy már nem nagyon feszíthető tovább a húr. (Az egyéves várakozás egyébként a gyorsan változó elektronikus zenében a legkellemetlenebb, pedig ez volt az a szegmens, amelyik az ínséges időkben is kitartott a vinyl mellett.)
Főként a DJ Mag cikkében olvashatók olyan vélemények kiadóvezetőktől, amelyek szerint itt az idő újragondolni a működést. Ugyan még mindig vannak olyanok a közönségben, akik szerint egy olyan album, ami csak digitálisan jön ki, vinylen nem, „nem teljes értékű”, szerencsére egyre kevesebben vallják ezt. Az egyik megszólaló szerint be kell látnunk, hogy a vinyl sokak számára nem elsősorban a zenehallgatás formátuma, hanem inkább gyűjthető merch tárgyként érdemes kezelni. Ekkor viszont nem olyan nagy baj, ha később kapják kezükbe a rajongók – vagy éppenséggel el lehet gondolkodni azon, hogy milyen más tárgyakkal helyettesíthető, az USB-től a kazettán át mindenféle fantáziadús, egyedi dolgokig.
Többen aggódnak amiatt is, hogy a vinylgyártás komolyan megterheli a környezetet; a New Statesman szerint mind a műanyaghasználatot, mind az üvegházhatású gázok kibocsátását tekintve is kb. kétszer olyan mértékben káros, mint a CD-gyártás. Igaz, van, aki úgy gondolja, hogy a vinyl abból a szempontból jobb, hogy aki megveszi, az becsben fogja tartani, és „nem végzi az óceán fenekén, mint egy műanyag palack”.
Categories: Hírek