Mi is megírtuk, hogy az MRC Data adatai szerint 2021-ben a „katalógus”, vagyis másfél évnél régebben megjelent zenék már majdnem 70%-ot tettek ki a zenefogyasztásból, és az újabb zenék hallgatottsága még csökkent is 3,7%-kal.
Ez az adat sokak figyelmét felkeltette. Zeneipari körökben Ted Gioia A régi zene megöli az újat? című cikke váltotta ki a legnagyobb hatást (eredetileg itt jelent meg, majd a széles körben ismert The Atlantic is újraközölte.) Gioia szerint az említett adatok mellett sok más tényező is mutatja, hogy az új zenék iránt csökken az érdeklődés, a Grammy-gála bezuhanó nézettségétől a vinyl – egy több mint hetvenéves formátum – népszerűségéig, ami nem kis részben az újrakiadásokra épül; a 70-es, 80-as éveikben járó, esetleg már elhunyt sztárok katalógusaiért adott csillagászati összegektől a rádiós szerkesztők kockázatkerüléséig. Gioia azt írja, hogy a zeneipari cégek vezetői „elveszítették a bizalmukat az új zenékben”, bár nyilvánosan ezt nem vallanák be. A szerző egyébként tisztában van azzal, hogy a „katalógus” fogalmában a másfél éves zenétől a hatvanévesig minden benne van, de szerinte ez abból a szempontból nem lényeges, hogy a zeneipar középpontjában hagyományosan az volt, ami éppen most történik.
Fontos hangsúlyozni, hogy ennek a szerző szerint nem az az oka, amit amúgy sokan mondanak, hogy „az új zenék rosszabbak, mint a régiek voltak”. Gioia azt írja, hogy napi két-három órát tölt új dalok hallgatásával, és tudja, hogy „számos kivételes fiatal tehetség dolgozik ma is”, csak éppen az iparág nem fektet abba pénzt és energiát, hogy megtalálja őket és segítse a pályájukat. (A lemezcégeknél már nem is igazán hallgatnak meg beküldött demókat, mert ki tudja, lehet, hogy öt év múlva kapnak egy plágiumpert a nyakukba, hogy ellopták az egyiken hallható dallamot.) De ne veszítsük el a reményt: jön még megújulás, csak éppen a túlzottan kockázatkerülő zeneiparon kívülről – fejezi be cikkét Gioia.
A cikkre válaszul a Future of Music Coalition a Twitteren fejtette ki, hogy milyen problémák vannak szerintük ezzel a gondolatmenettel. Egyrészt fontos látni azt, amire mi is felhívtuk a figyelmet fent linkelt cikkünkben: a stream előtti időszak adatai az eladásokról szólnak, a mai adatok pedig a hallgatottságról. Nem lehetséges ezért megmondani, hogy korábban milyen arányú volt a régi zenék valós hallgatottsága az újhoz képest, mert kizárólag az eladást lehetett rögzíteni, azt nem, hogy az otthonukban az emberek hány éves albumokat tettek fel.
Szintén nincs adat arról, hogy az említett, hetvenes-nyolcvanas éveikben járó sztárok katalógusaiért fizetett, kétségkívül látványos összegek és a mai, aktív szerzőknek a zeneműkiadók által fizetett összegek hogyan viszonyulnak egymáshoz. Mint a FMC írja, mondjuk Drake vagy Taylor Swift szerződéseiről semmit nem tudunk, mert ezeknél egyik fél sem szivárogtat ki számokat. Vagyis abból, hogy a hírek elsősorban az örökzöld katalógusokért fizetett csillagászati összegekről szólnak, nem szabad arra következteni, hogy a „régi zene” tényleg „megölte” az újat.
Azt sem szabad kritikátlanul elfogadni, hogy a hallgatottsági adatok egy az egyben a hallgatók ízlését tükrözik – meg kell vizsgálni, hogy milyen érdekek vesznek részt a piacok, a fogyasztói magatartások formálásában.
De az igazán fontos az a gondolat, hogy „egyre többen értik, hogy a mai piaci viszonyok kedvezőtlenek nagyon sok alkotó számára, de a részleteket illetően még mindig sok a zavar. Pedig csakis a helyes részletekre épülhet egy olyan elemzés, ami aztán egy jó irányba mutató reformot alá tud támasztani. Az olyan leegyszerűsítő magyarázatok, mint pl. az, hogy ‘a régi zene megöli az újat’, könnyen merevednek általánosan elfogadott – bár hibás – ‘bölcsességekké’, és ezzel a valódi változást akadályozhatják. Persze jól látható, miért vonzó ez a narratíva. Elég összevetni az új szerzők küzdelmeit és a nagy öregek szerződéseiről szóló híreket: a kontraszt valóban szembetűnő.”
Ám a Future of Music Coalition szerint ahelyett, hogy a régi és az új zene, vagy akár a sztárok és a DIY zenészek szembenállására koncentrálnák, inkább érdemes „mindezeket úgy tekinteni, hogy más-más módon, de mind a ma domináns zenehallgatási platformok alapvető struktúráit mutatják meg”. A legjobb reformtervek nem a szembenállítások egyik vagy másik szereplőjét hoznák jobb helyzetbe, hanem „egyaránt kedvezőek a különféle üzleti modellekkel dolgozó, a pályájuk különböző szakaszán járó művészek számára.”
Categories: Hírek
Leave a Reply