A Vanity Fair írt nagy cikket a hollywoodi filmzeneszerzés „nyílt titkáról”, vagyis arról, hogy az ünnepelt zeneszerzők többsége valójában nem maga írja a zenét – valamint arról, hogy a videóstream térnyerése, és ezzel párhuzamosan a jogdíjak csökkenése hogyan fenyegeti az elmúlt két évtizedben kialakult rendszert.
A lap idézi Joe Kraemer tavalyi tweetjeit, amelyekben az elismert szerző azt írta: „egy kezemen meg tudom számolni azokat a mainstream hollywoodi zeneszerzőket, akik tényleg maguk írják a zenét”. A legismertebb ilyen, a „klasszikus” – sokak fejében máig élő – képnek megfelelően dolgozó szerző John Williams, aki „a leghagyományosabb eszközöket használja: Steinway és kottapapír”. A legtöbben azonban nagy csapatot működtetnek, mint például a Hans Zimmer által vezetett Remote Control stúdió, ahol csak zeneszerzőből több mint hatvan dolgozik. Már csak azért is szükség van egy ilyen rendszerre, mert a legismertebb zeneszerzők gyakran egyszerre hat-hét projekten is dolgoznak.
A vezető zeneszerző ebben a rendszerben a „vázlatot” találja ki, vagy a „tonális palettát” határozza meg, és magát a konkrét filmzenét már az alatta dolgozók írják meg. Amivel nem is lenne gond, sőt, az együttműködés kultúrája sok szerző számára akár vonzóbb is lehet, mint a magányosan író „klasszikus” zeneszerző világa – ha a munkatársak úgy éreznék, hogy megkapják a megfelelő elismerést. A legszerencsésebb eset, ha „additional composer” megnevezéssel szerepelnek a stáblistán, és egy idő után eljutnak odáig, hogy már ők fognak más szerzőknek munkát adni. De még ebben az esetben is sokan úgy érzik, hogy a nagyközönség nem tudja, hogy mit csináltak ők, vagy azt gondolják, hogy mondjuk hangszerelőként működtek közre a zenében, miközben valójában ők írták azt.
Ugyanakkor a Vanity Fair szerint nagyon sok a „szellemszerző”, vagyis olyanok, akiknek a neve semmilyen módon nem jelenik meg a filmben. Ez persze nagy hagyományra tekint vissza, maga Ennio Morricone és Hans Zimmer is így kezdte. Ugyanakkor számos kellemetlen pillanat adódik a gyakorlatból. A Vanity Fair idéz név nélkül nyilatkozó szerzőket, illetve fórumbejegyzéseket olyan esetekről, amikor valaki rangos díjat kapott egy filmzenéért, amit valójában nem ő írt, vagy amikor egy filmzeneszerző a munkáit bemutató showreelben kizárólag mások által írt zenéket rakott össze.
Amellett, hogy sokaknak elegük van a titkolózásból, abból, hogy a munkájuk nem kapja meg a megfelelő elismerést, a rendszert a több mint száz éve működő jogdíjrendszer repedezése is fenyegeti. Mint arról többször, legutóbb itt írtunk, a videóstream szolgáltatók, például a Netflix megpróbálják abba az irányba tolni az iparág működését, hogy a szerzők csak egyszeri összeget kapjanak a zene megírásáért, és ezért cserébe minden későbbi esetleges jogdíjról mondjanak le. (Több neves szerző, köztük Hans Zimmer és John Powell is támogatja a Your Music, Your Future kezdeményezést, ami igyekszik tájékoztatni az ilyen szerződés aláírására hajlamosabb fiatal szerzőket, hogy milyen komoly tétel lehet a jogdíj például egy sikeres, éveken át ismételt sorozat esetén.)
De még amikor fizetnek is jogdíjat a stream szolgáltatók (a Netflix hangsúlyozza, hogy nem kényszerítenek senkit az ún. copyright buyout szerződések aláírására), akkor is jóval alacsonyabbak az összegek annál, mint amennyi jogdíj a moziba kerülő filmek után jár a zeneszerzőknek. A Vanity Fair információi szerint az előbbi az utóbbinak jellemzően mindössze 5-10%-a szokott lenni.
A beérkező összegeket a cikk szerint úgy osztják fel, hogy 50% a „vezető” filmzeneszerzőé, 50% az alatta dolgozó (megnevezett vagy „szellem”) szerzőé. Bizonyos stúdiókban ez az arány 75-25%-ra változik, ha a vezető szerző bármit belenyúl a neki leadott anyagba – akár csak annyit, hogy „a csörgődob legyen egy kicsit halkabb a mixben”. Végül ha a stúdiótól változtatási kérelem érkezik, akkor a vezető szerzőé a 100% – ami elvileg arra motiválja az alatta dolgozókat, hogy „tökéletes anyagokat adjanak le”.
Mindez azt eredményezi, hogy a ranglétra alsóbb fokain állók, akik tehát gyakran valójában megírják a zenét, a jogdíjak csökkenését igencsak megérzik. A Vanity Fair idézi Nadia Wheaton két évvel ezelőtti posztját: ő arról írt, hogy bár voltak komoly sikerei a filmes világban, gyakran döntenie kellett, hogy benzinre vagy ételre költi-e a pénzét, és a hajléktalanság is fenyegette egy ponton. Végül elhagyta Hollywoodot és videójáték-zenéket kezdett el írni.
Mindezek ellenére a cikk pozitív végkicsengésű. Többen úgy látják, hogy legalábbis az elismerést tekintve jobbak lettek az esélyek, például Hans Zimmer stúdiójában is többen kapják meg az additional composer címet, mint korábban. A Hollywoodot szintén otthagyó Deborah Lurie gondolataival ér véget az írás. Szerinte mindig is szükség lesz „emberek által írt, emberek által eljátszott zenékre”, és arra, hogy „a nézők a főcímdalt dúdolva hagyják el a mozit”. Ha az igény megvan, akkor előbb-utóbb az az üzleti modell is kialakul, amiben ez fenntartható lesz.
Categories: Hírek
Leave a Reply