A pillanat oltára – Interjú Delov Jávorral

Az év könnyűzenei produkciójának járó Artisjus-díjat 2021-ben egy olyan projekt kapta, amit egyaránt jellemezhetünk koncertsorozatként, közösségként vagy zenekarként, hiszen valahol mindhárom meghatározás helytálló. A Random Trip immár tizenkét éve ragadja meg a spontán zenei inspirációkat, minden alkalommal más felállásban, ennek köszönhetően válhatott hazánk egyik legeredetibb és legizgalmasabb zenei kezdeményezésévé. A formáció ötletgazdájával, egyik állandó tagjával, Delov Jávorral beszélgettünk.

Dal+Szerző: Számítottatok-e ilyen szakmai elismerésre?
Delov Jávor: Abszolút váratlanul ért minket, már csak azért is, mert az év produkciója díját vehettük át. Amikor megkaptuk a hírt, a legtöbb magyar zenészhez hasonlóan már hosszú ideje ültünk otthon tétlenül, szóval leginkább egy Nobel-békedíjra lettünk volna esélyesek azzal, hogy az orvosok munkáját segítettük ilyen formában. Viszont roppant módon jólesik, ha erre gondolok, mivel a szakma részéről ez egy nagyon komoly és fontos visszaigazolás. Úgy vélem, ez az elismerés leginkább a produkció csapatépítő szándékának és céljának szól, illetve annak a kézzelfogható eredménynek, hogy sikerült sokkal közelebb hoznunk egymáshoz más és más stílust képviselő előadókat, hangszereseket. Talán kicsit jobban átjárhatóvá tettük a műfaji határokat. Szerintem ez a Random Trip legnagyobb vívmánya, túl azon, hogy igazából mind a mai napig csak jól szeretnénk érezni magunkat a színpadon. Leginkább ez az egy elv és szándék vezet minket.

DSZ: Kifejezetten nyitott, vegyes összetételű közönség jár a koncertjeitekre. Tanulható ez a féle hozzáállás zenehallgatói részről? Vagy egyáltalán feladata efféle példamutatás egy hozzátok hasonló produkciónak?
DJ: Mi valószínűleg mindig egy gondolatébresztő produkció leszünk. Egyfajta felemás, ambivalens szituáció elé állítjuk a hallgatóságot, hiszen tulajdonképpen szinte mindenkit más és más környezetből ismer a közönség, mindenkit más miatt szeretnek. Mi viszont éppen azt szeretnénk elkerülni, hogy a mindenkori vendégekhez köthető slágereket szólaltassuk meg. Pont ettől egyedülálló ez a produkció. Olyan időket élünk, amikor talán mindennél nagyobb szükség van kapaszkodókra, és a régi, jól bevált, vagy mondjuk ki, néha unásig hallgatott slágerek, pont ilyen kapaszkodók tudnak lenni a 2020-as évhez hasonló nehéz időszakokban. De attól, mert valakinek egy dalát, albumát vagy teljes életművét nagyon szeretem, még lehet nagyon izgalmas, amikor egy teljesen új szerepkörben látom vagy hallom őt.
A Random Trip-koncerteken kifejezetten emberi oldaláról mutatkozhat be mindenki, hiszen azért itt sokszor próbálkozásokról van szó: egyszerűen fel van dobva egy zenei labda, amire minden zenész reagál. Hogy ki hogyan csapja le, az mindig az adott szituáció függvénye.
Pont ettől volt kifejezetten izgalmas az alapgondolat, hogy már a zene születésének pillanatában jelen lehessen a közönség, hiszen ezek nagyon ritka és intim helyzetek. Sok zenész tart is ettől, ezért készülnek általában a dokumentumfilmek is utólag arról, hogy mennyire fantasztikus albumot sikerült összehozni. Van egy-egy kivétel, mint Stingtől a Bring on the Night című koncert- és dokumentumfilm, ami az ilyenkor szokásos téma helyett, hogy milyen magasra jut egy adott produkció, pont arról szól, hogyan sikerült berúgni egy adott produkció motorját. Nálunk nagyjából ez történik estéről estére, és közben valami olyan energiát és zenei élményt kapunk ezeken az alkalmakon, amit máshol nem feltétlenül kaphatunk meg.

DSZ: Miért szeretik a legjobb oldalukat mutatni a zenészek?
DJ: Azt hiszem, alkotó emberekként mindannyian abban bízunk, még ha zenészként bizonyos szituációkban a pillanat oltárán is áldozunk sokszor, hogy amit csinálunk, az nem csak annak a szűk körnek, és nem csak annak a rövid időintervallumnak szólj, amikor éppen alkotunk, színpadon állunk. Szeretnénk, hogy évek múlva is visszahallgassanak minket, és hogy akár hosszú évekkel később mondjuk egy nagyon energikus, kompakt, jó koncepcióval kitalált albumot kapjon a hallgatóság, legyen szó régi rajongókról, vagy újakról. Szeretnénk, hogy minél több felfedeznivalót találhassanak benne később, és bár van sok maradandó egyszálgitáros, tök egyszerű dal, hiszen azért elsődlegesen az energiáról szól ez, sokan ezért is próbálnak sokan minél komplexebb dolgokat lerakni az asztalra.
Szeretjük magunkat a legjobb oldalunkról megmutatni, vagy az adott dalt a lehető legjobb formájában megörökíteni. Aztán vannak olyan szituációk, amikor rá kell jönnünk, hogy a polírozás el is vehet a zene varázsából. Ott van például Paul McCartney Blackbird című dala. Most, 2021-ben nem tudom eldönteni, mit tesz hozzá az, hogy valaki jól hallhatóan üsse a tempót a felvételen a lábával? Lehet, hogy egy másik felvételen nem is szerepelt ez, de valahogy mégis így kerek a dal, lehet, hogy így volt a legjobb a sodrása. Vannak dalok, amelyek így, a maguk kis furcsaságaival együtt tökéletesek, így hordoznak rettentő pozitív energiát, így tudnak ütni, a maguk megismételhetetlenségében.
Sokszor mi is azon kapjuk magunkat, hogy úgy érezzük, csinálhattunk volna ezt-azt másképp egy koncerten. A többiek meg ilyenkor nem is értik, hogy miért agyalunk ezeken a dolgokon, mert igazából felesleges: az akkori flow-ban úgy volt jó, úgy szaladt ki természetesen a zene. Nekem is időbe telt elfogadnom, hogy nem érdemes annyira szigorú szemmel néznünk magunkat. És persze egy stúdiófelvétel során ott a lehetőség arra, hogy akár többször nekifussunk egy felvételnek, hogy klassz szövegekkel, tiszta hajlításokkal, tökéletes zongorafutamokkal tudjuk megörökíteni az utókornak az adott dalt.

DSZ: Szóba került, hogy a koncertek improvizációs jellege miatt minden résztvevő új oldaláról mutatkozhat be a Random Tripben. Mi az, ami ezen kívül a produkció vonzerejét adja?
DJ: Mindig olyan konstellációnak lehetünk szemtanúi, amit nagy eséllyel sem előtte, sem utána nem fogunk látni. Néha úgy tűnhet, hogy az adott előadóknak semmi keresnivalójuk nincs egymás mellett, de az esetek 95%-ában bebizonyosodik, hogy még egymástól látszólag távol eső dolgok között is lehet erős zenei kapocs – az a láthatatlan energiaszál, ami miatt valami különleges megszülethet. A közönség nemcsak a zene megszületését követheti végig, hanem azt is, hogyan engedik be ezek a zenészek saját világukba a többieket, és ezzel egy időben hogyan nyernek bebocsátást mások dimenziójába úgy, hogy első látásra nincs közös nevező közöttük.
Sokszor el szoktam mondani, de a legmeglepőbb felállások, a homlokegyenest más műfajban utazó emberek tudnak a legizgalmasabb koncertekkel előrukkolni. Ilyenkor annyira távolról indul mindenki egymás felé, hogy szerintem hatványozódik a nyitottság a zenészek között. Nem abban áll a Random Trip ereje, hogy mindig a lehető legnagyobb neveket hívjuk el. Egy focis párhuzammal élve attól, hogy egy csapatba rakjuk a legnagyobb sztárokat, még nem biztos, hogy maga a csapat jó lesz. Külön-külön lehet, hogy mindenki hatalmas tehetség, de nem biztos, hogy jó lesz a kémia köztük. Ugyanígy egy nagy név még nem garantálja a legjobb zenei íveket, az egymásra való reagálás képességét. Ezt néha a szervezőknek is nehéz elfogadniuk, ami persze érthető, hiszen a nagyobb nevek nagyobb közönséget vonzanak.

DSZ: Hangzott már el ilyen igény?
DJ: Volt, hogy három-négy olyan mainstream előadóra próbáltak rábeszélni minket, akik még nem vettek részt a sorozatban, és akikről nem igazán tudjuk, mennyire lennének nyitottak erre. Általában jobban szeretjük azt a forgatókönyvet, hogy új résztvevőként egy-két olyan zenészt hívjunk, akiről tudjuk, hogy tudják és szeretik ezt csinálni, nyitottak szakmailag a többiekre. Sokaknak ebben a helyzetben megnyugtató, ha ott van valaki, akit ismernek, akinek a jelenléte megnyugtató, vagy inspiráló. Nagyon bátor és becsülendő vállalkozás lenne úgy kiállni, hogy senkiről nem tudjuk, egyáltalán megy-e neki az ilyesfajta rögtönzés, de nagyon-nagyon kemény mély víz egyben. Ha hét emberből ketten először jönnek Random Tripre, akkor a másik öt, akinek már van rutinja ebben, tudja őket is húzni, ha kell.
Persze attól, hogy valaki egész életében repertoárt játszik, vagy akár még a konferálásokat is megtervezi, nem lesz rosszabb zenész, mint az, aki spontán a színpadon. Ez nem verseny. Beethoven is ezerszer átírta a műveit, hogy a lehető legtökéletesebb változat maradjon meg a végén, Mozartból meg csak úgy kiszaladtak az ötletek, és ha új gondolatai voltak, legfeljebb új darabot írt. Ettől még egyik sem rosszabb szerző a másiknál. Pásztor Anna fülét például kilenc évig rágtam, amíg sikerült rávennem a közreműködésre. Ő úgy érezte, hogy inkább a tíz évvel ezelőtti énjének szól a felkérés, amikor sokkal nyitottabb volt a freestyle-ozásra, miközben ma már például más módszerrel írja a szövegeit. Aztán ő is rájött, hogy a történet ennél sokkal egyszerűbb. Nem elvárás a rapperek részéről sem, hogy szigorúan az adott pillanatban rögtönözzék a szövegeiket, közülük is van, aki mondhatni egy friss zenei alapra érkező remixként gondol az adott helyzetben előrántott, akár tizenéve írt szövegére.

DSZ: A Random Trip nemegyszer állított már közös színpadra más-más generációból származó zenészeket. A fiatalabb előadók felé mennyire tudtok nyitni?
DJ: Fontos, hogy legalább alapszinten képben legyünk mindazzal, ami zeneileg mostanában történik a világban. Nem muszáj az aktuálisan népszerű stílusokat elektronikus formában lekövetnünk, de legalább hangulatukat, sodrásukat tekintve érdemes lenne beépítenünk a saját világunkba, akár akusztikus hangszerek segítségével. Nyilván az is érthető, hogy azok az előadók, akik esetleg hosszú ideje kitartanak a saját eszköztáruk mellett, nem feltétlenül akarnak már ennyire elmerülni a zenék vegykonyhájában, és úgy érzik, hogy akkor adnak egy legtöbbet a koncerten, ha szívből játsszák azt, amivel azonosulni tudnak. Más meg abban hisz, hogy kéthetente új hangszíneket programoz be a szintetizátoron. Szerintem az is dolgunk, hogy nyissunk a fiatalabb generáció felé, pláne, hogy maguk a zenei stílusok is változnak.
Tíz éve a pop-rock zene mondjuk a Kings of Leon volt, de a mai huszonéveseknek már lehet, sokkal inkább Machine Gun Kelly. Húsz évvel ezelőtt a punk attitűd mondjuk a Green Day volt, de az a hozzáállás ma akár teljesen más hangszerelésű zenében fedezhető fel. Fontos, hogy új hazai előadókra ne úgy tekintsünk, ahogy ránk tekintettek kezdetben sokan, hogy „mit akarnak ezek itt?!”. Ma a mi kortársaink közül is sokaknak megemelkedik a szemöldöke, ha hallják mondjuk Dzsúdlót, vagy Azahriah valamely számát, holott nekik sokkal jobban sikerült magyarra átültetni valami nagyon amerikait, mint mondjuk sokunknak. Tudnunk kell nyitni olyan előadók, vagy stílusok felé, akik, vagy amelyek nekünk is új terepet jelentenek. Legfeljebb egyszer-kétszer kicsit elvérzünk majd, de az is lehet, hogy közelebb kerülünk majd egymáshoz. És nyilván mi is örülnénk annak, ha ránk találnának olyan fiatal előadók, akik nyitottak arra, hogy akár egy Random Trip keretein belül megmutassák magukat egy eddig ismeretlen oldalukról. Más kérdés, hogy ennek néha technikai, zenei akadálya van. A hálószobapopnak megvan az az előnye, hogy nagyon intim zenékkel rukkolhatnak elő olyan fiatalok, akikről nem is gondolnád, hogy zeneszerzők, előadók tudnak lenni. Viszont előfordul, hogy mondjuk színpadon, az élő hangszerek intenzitása, hangos dobolás mellett képtelenek megfelelő hangerőn énekelni, mert ahhoz vannak szokva, hogy a szobában, az ágyuk mellett egy laptopba bedugott mikrofonba énekelnek.

DSZ: Legközelebb hol láthat titeket a közönség?
DJ: Most elsősorban a Várkert Bazárban 2021. december 30-án megrendezett előszilveszteri koncertre fókuszálunk, ahol a régi Tabán-hangulatot szeretnénk megidézni. Ez a koncert kiváló lehetőség lesz egy generációs találkozóra, hiszen három igazi zenészlegenda áll velünk színpadra Tátrai Tibor, Karácsony János és Solti János személyében. Igazi kuriózum lesz ez az este, hiszen technikai okokból eleve ritkán látható két dobfelszerelés a színpadon, másrészt nekem személyesen is óriási megtiszteltetés, hogy Solti János elfogadta a felkérésünket. Ő maga is játszik majd a Random Tripen belül, és lesz olyan is, amikor ketten dobolunk. A fiatalabb generációból már biztosan ott lesz a Parov Stelarból ismert Lylit, illetve Nagy Kristóf, a Seven Seconds In The Future improvizációs kollektíva gitárosa és vezetője, szóval mindenképpen érdekes zenei találkozásra számíthatunk.


INTERJÚ: Kovács Attila
NYITÓKÉP: Dobos Tamás

Az interjú eredetileg a Dal+Szerző magazin 2021/02. számában jelent meg.



Categories: Dalszerzőkről

Tags: , ,

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .