A Kékszakállútól a Neotonig – Címlapinterjú Sárik Péterrel

2022-ben az év könnyűzeneszerzőjeként kapott elismerést, és ezzel már kétszeres Artisjus-díjas Sárik Péter, a hazai zenei élet egyik legsokoldalúbb zongoristája, aki saját szerzeményei mellett olykor klasszikus zeneműveket, olykor a magyar popzene legnagyobb slágereit ülteti át jazzbe, de írt már zenét újcirkuszos előadásokhoz és mesekönyvhöz is. Az interjúban többek között olyan témákról beszélgettünk, mint a zenekarvezető felelőssége, a műfaji korlátok átlépése, vagy hogy szentségtörés-e egy mindenki által hallott klasszikus darab újraértelmezése.

Dal+Szerző: Hányan kérdezték meg eddig, hogy számítottál-e a díjra?
Sárik Péter: Igazából senki nem kérdezte még. De én speciális helyzetben vagyok, mert, hogy úgy mondjam, eléggé bezárkóztam az idén tizenötödik éve működő saját zenekaromba. Ezzel párhuzamosan gyakorlatilag ugyanennyi ideje nem is vállalok sessionfeladatokat, tehát leginkább a saját csapatomban gondolkozom. Amikor más zenészekkel játszunk, őket is általában mi hívjuk koncertre, stúdióba. Rengeteget koncertezünk, így jobbára nem is nagyon van találkozási felületem a kollégákkal, eltekintve a benzinkutaktól vagy a reptéri transzfertől. Valószínűleg főleg emiatt nem merült fel ez a kérdés, mert nem is nagyon volt kinek megkérdeznie. De nyilván a zenekari társaim örültek, és jó fejek voltak.

D+SZ: Tudatos döntés, hogy elsősorban saját zenekarban és az általatok kitalált, illetve megvalósított projektekben gondolkodsz, vagy véletlenül alakult így?
SP: Teljesen tudatos. Annak idején egy barátom, aki a weblaptervezéstől a marketingen át a spiritualitásig sok mindennel foglalkozott, azt tanácsolta, hogyha úgymond szólistakarriert szeretnék vagy saját zenekart, akkor jó lenne, ha már jó előre úgy pozicionálnám magam. Követtem a tanácsát, amivel rövid távon iszonyatosan sok pénzt vesztettem, hiszen akkoriban indultak el a különböző kereskedelmi televíziós tehetségkutató műsorok, ahol rengeteg zenészpozíció volt szabadon. Hosszabb távon viszont sikerült elérnünk, hogy a triónk a Zeneakadémián, a Müpában, vagy voltaképp akárhol felléphessen a saját jogán, és ennek az útnak fontos állomása volt ez a döntés.

D+SZ: Könnyebb, ha valaki nem vállalja fel a zenekarvezetés felelősségét? Nyilván az sem való mindenkinek.
SP: Olyan típusú zenésznek szabad zenekart csinálnia, akiben vannak vezetői képességek. Aki pedig belevág, az fogadja el, hogy neki kell vinnie a dolgok oroszlánrészét, és hogy nagyrészt, vagy akár teljesen övé a felelősség. Ennek vannak művészeti vonatkozásai is, mert egy frontembernek a színpadon is teljesen másképp kell jelen lennie. Nagyon sokan fantasztikusan játszanak zenekari tagként, viszont amikor csinálnak egy saját formációt, és rájuk kerül ez a fajta súly, az összeroppantja őket. Ezért fontos, hogy valaki zenekarvezető típus legyen, mert utána egyszerűen nincs, akire mutogatni lehet, ha valami nem működik.

D+SZ: Mennyire fontos számodra, hogy amit csináltok, az a közönséget is megfogja és sikeres legyen?
SP: Nagyon. A Trió koncertjein a közönség a negyedik tag. Szükségünk van az emberekre, a szeretetükre a pozitív energiáikra. Mi nekik játszunk. Nem hiszek abban, hogy ha valakit kevesen hallgatnak – vagy ha költőkre, írókra, filmesekre, képzőművészekre is vonatkoztatjuk, akkor olvasnak vagy néznek –, az önmagában, csak ezért érték. Ha valaki csak a legdurvább absztraktban tud gondolkodni és abban érzi jól magát, akkor elfogadom, hogy neki talán ez lesz a sorsa, de szerintem még ezeken a határokon belül is rengeteg lehetőség van. Inkább azt látom, hogy az én generációmból talán kevesen mernek merészeket gondolni, kilépni a formákból. A fiatalabbak teljesen másképp gondolkodnak, tudnunk kell tőlük is tanulni.

D+SZ: Az idei Artisjus-díjat Bartók: A kékszakállú herceg vára című darabjának jazz- újraértelmezéséért kaptad. Mi motivál arra, hogy adott esetben akár több oldalról bontsd a műfajok között még meglévő falakat, vagy hogy szélesebb közönség elé vigyél klasszikus műveket?
SP: Az, hogy gyűlölöm a sznobságot, a csinált korlátokat meg az őszintetlenséget. Sokszor elmondtam már, de kénytelen vagyok ismételni magam: az emberek nagy része, lássuk be, nem szereti Bartókot, mert nehéz zene. És ezzel nincs is semmi baj. Azzal viszont van, amikor valaki eljátssza, hogy ő ezt nagyon szereti. Azért baj ez, mert ezzel elvágja magát a lehetőségtől, hogy egyszer őszintén megszeresse ezt a zenét, és ugyanez igaz a jazzre is. Pedig számunkra is óriási élmény, amikor azt látjuk, hogy az emberek a homlokukra csapnak, és azt mondják, ez tényleg nagyon jó. Szinte minden Bartók-koncertünk után odajön valaki és megköszöni, hogy kinyitottuk neki az ajtót a mester zenéjéhez. A Kékszakáll meg ennek a csimborasszója, mert az egyik legkeményebb darab, amivel legalább egyszer már mindenki találkozott életében, legalább énekórán, és a többség átvitt értelemben futva menekül előle, hogy ezt soha többet. Közben meg egy fantasztikus mű. Ezért adta magát, hogy ha ezt meg merjük és meg tudjuk csinálni, akkor talán valóban segítünk azoknak, akik szeretnék Bartókot megszeretni.

D+SZ: Mennyire nehéz társakat találni egy ilyen vállalkozáshoz?
SP: Hasonló a hasonlót megtalálja. Idén lettem ötven, eltöltöttem a szakmában jó pár évtizedet, és úgy tapasztalom, itt is működik a vonzás törvénye. Természetes, hogy olyanok közelében érzem jól magam, akik hasonlóan gondolkodnak. A történet úgy indult, hogy néhány éve felléptünk az akkor még létező miskolci Bartók Plusz Operafesztiválon, aminek Kesselyák Gergely volt az igazgatója. Nagyon jól sikerült a koncert, ami után merült fel az ötlet, hogy a következő évi fesztiválon nincs-e kedvünk előadni a Kékszakállú herceg várát. Aztán a járvány meghiúsította az egészet, és amikor újrakezdtük, Hollerung Gáborhoz fordultam, akiről tudtam, hogy szintén szívesen kilép olykor a saját területéről, ezt csinálják állandóan a Dohnányi Zenekarral. Ő igent mondott, és a segítségével választottuk ki az énekeseket is. Egy ilyen együttműködés során a nyitottság mellett nagyon fontos, hogy bízzunk egymásban. Ők bíztak Gáborban, Gábor bízott bennem, én meg bíztam bennük, és aztán mindenki megtette a tőle telhető legtöbbet. Így válhatott valóra, hogy talán nem csúsztunk el azon a nagyon vékony jégen, amit egy ilyen mű feldolgozása jelent.

D+SZ: A jazz egyik alapeleme az improvizáció, ami viszont a klasszikus darabok nagy részére nem jellemző. Ez is része annak a vékony jégnek, amit említettél?
SP: A Kékszakállú herceg vára az eddigi legmeredekebb vállalkozásunk. A koncepcióm ugyanis az volt, hogy egy hangot nem veszek el az eredetiből. Ha valaki elejétől a végéig követi a művet, hallhatja, hogy az énekben semmi változás nincsen. Ugyanakkor alaposan áthangszereltem, sok mindent megtartva az eredetiből, de például a dob jelenléte rögtön más hangulatot kölcsönöz a zenének. Ma már bele sem gondolunk, hogy gyakorlatilag a negyvenes évek óta folyamatosan dobot hallgatunk a könnyűzenében, nem is tűnik fel, mennyire összekapcsolódtunk vele az elmúlt hetven-nyolcvan évben. Ha a dob hangszerként bekerül egy operába, abban a pillanatban ismerős lesz a könnyűzenéhez szokott füleknek, anélkül, hogy ez tudatosulna a hallgatóban. A jazz megközelítését megőrizve viszont a zongora folyamatosan improvizál a darab fölött, mintha más árnyalatokat festenék egy klasszikus képhez. Tehát nem úgy nyúltunk bele a darabba, hogy a hangokat vagy a szerkezetet megváltoztassuk. Én azt mondanám, átformáltuk. És szerintem nem csúsztunk el vele, hogy a jeges hasonlatánál maradjak. Biztosan van, akinek ez az egész szentségtörés, aki már magától a gondolattól rosszul van, de azért azt látom, hogy a szakmának és a közönségnek az a része, aki hallotta, az szerette, szereti.

D+SZ: Mitől lesz ez szentségtörés? Egyáltalán miért válnak sokszor érinthetetlen bálvánnyá a klasszikus művek?
SP: Nem bálványimádás ez, sokkal inkább annak a mérhetetlen tiszteletnek a megnyilvánulása, amit a művészek éreznek a korszakos zsenik iránt. Minél inkább belemerül az ember a zenetanulásba, annál inkább fölfogja, milyen utánozhatatlan, elképesztő zsenik alkottak az elmúlt évszázadokban. Szerintem ez a fajta tisztelet tiltakozik bennünk, ha valaki bele akar vagy mer nyúlni egy ilyen műbe. Mert tökéletesen igaza van annak, aki azt mondja, az eredeti úgy jó, ahogy van. De jazz-zenészként, ha úgy tetszik, kívülállóként én másképp viszonyulok ehhez, főleg ha ezzel segítek abban, hogy egy tágabb közönség is megértsen, megszeressen egy darabot.

D+SZ: Zenésztársaid, Attila (Gálfi Attila, dobos) és Tibor (Fonay Tibor, nagybőgős) milyen szerepet játszanak egy ilyen komoly vállalkozás során az alkotói folyamatban? Volt már olyan ötleted, amire azt mondták, hogy azért ez már túlzás?
SP: Már eleve az nagy dolog, hogy nem küldtek el a fenébe, mikor előálltam a Kékszakállú jazzesítésének ötletével. Attila például magának írta le, amit én kézzel bedoboltam a preprodukció során, ami majdnem egy évig tartott. Nem tudom, hány zenész vállalta volna ezt az egészen elképesztő feladatot, nem beszélve arról, hogy száz körüli tempóváltás van az operában. Jazz-zenészekként nagyon nem ilyesmire vagyunk kondicionálva, vagy arra, hogy karmesterrel játsszunk. Szinte lehetetlen küldetés volt ez, és már egyáltalán az a bizalom, hogy ebbe együtt bele tudtunk vágni, elképesztő volt.
Mindig nagyon fontos feladatom zenekarvezetőként, hogy egy új projektben mindenki örömmel vegyen részt. A Jazzkívánságműsornál merült már fel olyan dal, amelynek hallatán Attilának gyűrődni kezdett a homloka. És azonnal megértettem, hogy ezt nem kell erőltetni, mert neki már átütötte volna azt a bizonyos tűréshatárt. Fontos, hogy amit csinálunk, azt mindannyian szeressük. Így is elég tág határok között mozgunk, nagyon széles a spektrum a Kékszakállútól a Neotonig.

D+SZ: Milyen gyakran veszed észre a feldolgozásaitok hatását, amikor saját zenén dolgozol?
SP: Az a legfurcsább, hogy most már olyan dolgokat is szépnek hallok, amik egy átlagzenehallgató számára hajmeresztőek. Számomra is megdöbbentő volt, de nagyon átalakult az ízlésem az idők során. Az a fajta jazz-zenélés, azok a harmóniák, amiket mondjuk, tíz éve szerettem, manapság sokkal kevésbé tűnnek izgalmasnak számomra, ez pedig egyértelműen a sok Bartókkal töltött év hatása. Ha az ember olyan szinten ássa bele magát valamibe, mint amilyen a Kékszakáll átdolgozása volt, ami úgy másfél évig tartott, szinte mindennap, több órán át, az teljesen átmossa az ember fülét.

D+SZ: Ha jól tudom, most is több lemezen dolgozol egyszerre. Hogy állnak ezek, illetve mi az, ami leghamarabb napvilágot láthat majd közülük?
SP: Amin most dolgozom, az egy új Bartók-lemez, de szeretnénk elkészíteni a
Jazzkívánságműsor harmadik részét is. Közben vannak tervben más anyagok, és az élet is folyamatosan zajlik. Nemrég érkezett egy felkérés Rigából, hogy egy fantasztikus énekesnő szeretne velünk egy Gershwin-lemezt csinálni, ráadásul koncertfelvételt, de érik egy anyag Luiza Zannal, és szívesen írnék újra egy saját dalokat tartalmazó albumot is. Amikor jön az ősz meg a tél, általában is többet foglalkozunk az alkotással, szóval azt gondolom, elég sok tervünk megvalósul majd a következő hónapokban.

Interjú: Kovács Attila
Fotó: ?

🛈 SÁRIK PÉTER
A 1972-ben, Cegléden született zeneművész a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen diplomázott 1997-ben. A jazz mellett szinte minden zenei irányzatban kipróbálta magát: játszott klasszikus-, könnyű-, latin- és világzenét is. 2007-ben alapította meg zenekarát, a Sárik Péter Triót, mely rövid időn belül az ország egyik vezető jazz-zenekara lett. Zeneszerzőként szerzeményei dobogós helyezéseket értek el az USA és Nagy-Britannia legjelentősebb dalszerző versenyein. Írt dalokat kedvenc énekeseinek, melyekből albumot jelentetett meg (Idebent-odakint), három darabot komponált a Recirquel Újcirkuszi Társulat részére, zeneszerzője és zenei vezetője volt a FINA Vizes Világbajnokság záróeseményének, elindította a Jazzkívánságműsor koncertsorozatot, ahol a közönség kérhetett műfaji megkötés nélkül dalokat, életre hívta a Jazz All Stars sorozatot, ahol addig egymással nem játszó zenészek alkottak új csapatokat egy-egy koncert erejéig és készített gyermekeknek szóló jazzmesejátékot is (A világ összes kincse). Artisjus-, Emerton-, Orszáczky-díja mellett háromszor kapta meg a Fonogram-díjat.

Az interjú eredetileg a Dal+Szerző magazin 2022/02. számában jelent meg.



Categories: Dalszerzőkről

Tags: ,

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .