Zsoldos Béla azon kevés zenész és szerző közé tartozik hazánkban, akinek játékát vagy az általa írt dalok, darabok valamelyikét jó eséllyel akkor is hallotta már az olvasó, ha nem tudja, hogy őt hallotta. Az idén Artisjus-életműdíjjal jutalmazott művész, aki a szakmában töltött eddigi 52 éve alatt több mint ötszáz albumon közreműködött, és szó szerint mindenkivel zenélt már a Kalákától a Fekete Vonaton át David Fosterig, továbbra is olyan szenvedéllyel és lelkesedéssel játszik, tanít, komponál és hangszerel, amit huszonévesek is megirigyelhetnének.
Interjú ürügyén másfél órán át beszélgettünk egy borús novemberi reggelen úgy, hogy az általam feltett kérdéseket egy kezemen meg tudom számolni. Mivel arra esélyem sem volt, hogy a rendelkezésre álló terjedelemben megörökítsek mindent, ami elhangzott, úgy döntöttem, megpróbálom összegyűjteni a számomra legemlékezetesebb gondolatokat mindabból, amit Béla kivételes pályafutását felidézve mesélt. Ő valóban az a zenész, akinek érdemes lenne könyvet írnia az életéről, bár ezt sem én javasoltam neki először.
A beszélgetés elején fel kellett tennem egy ilyenkor kötelező kérdést, hiszen az interjú apropóját az Artisjus-életműdíj jelentette. Az elismeréssel kapcsolatban a következőket mondta: „Aki ebben a műfajban dolgozik, annak mindig sokkal többet jelent egy szakma által adományozott díj, hiszen ez az, ami igazán fontos. Korábban előadóként kaptam Artisjus-díjat és más elismeréseket, sőt, idén a Magyar Jazz Szövetség Szabó Gábor-díjával is kitüntettek, ami szintén egy életműdíj a jazz műfajában alkotó és előadó zenészeknek. Az ilyesmihez hozzászokni nem lehet, de szerénykedni is fölösleges, hiszen mindenkinek jólesik, ha észreveszik, és elismerik, amit csinál. Ezzel együtt nyilván minden szakmának, legyen szó sportolókról, színészekről, zenészekről, újságírókról, megvan a saját belső rangsora. A birkózók pontosan tudják, hogy az adott mezőnyben ki közülük a legjobb, mindegy, hogy nyert-e olimpiát, vagy épp lecsúszott a dobogóról. A zenében is előfordul, hogy van, aki szerencsésebb ezen a téren, akit jobban észrevesznek, és van, akit nem, akkor sem, ha ugyanolyan tehetséges, mint az, aki tele van díjakkal. Vannak, akik ott vannak minden rendezvényen, ahol várhatóan találkozni lehet azokkal, akik a különböző döntéseket hozzák, mások meg ülnek otthon, gyakorolnak, és ha esetleg kapnak egy díjat, akkor nagyon örülnek neki. Van tapasztalatom ezen a téren, hiszen tagja vagyok több olyan bizottságnak, akik hasonló díjakat ítélnek oda, szóval ismerem ezeket az apró trükköket, amikor bizonyos időszakokban hirtelen többször csörren meg a telefonom. De a helyes az lenne, hogy az ember dolgozzon, bizonyítson, teljesítsen, jusson el a közönséghez, varázsolja el őket, és ha kap egy díjat, akkor az biztosan jó helyre kerül majd.”
Az életműdíj ebben az esetben kicsit sem túlzás, hiszen Béla már több mint öt évtizede aktív szereplője a magyar zenei életnek. „Egészen pontosan ötvenkét éve. Ezt onnan tudom biztosan, hogy nekem még volt munkakönyvem, abban pedig az első bejegyzés az, hogy »1970., Balatonalmádi, Auróra Szálló.« Leérettségiztem, és rögtön azon a nyáron leszerződtem a hotel zenekarába, ahol többek között Papp Gyulával (nem sokkal később a Skorpió billentyűseként lett ismert, a szerk.) és Rusznák Ivánnal (nem sokkal később az M7-es együttes énekes-gitárosaként lett közismert, a szerk.) zenéltünk. Persze utána még jött a konzi, a Zeneakadémia, de ezzel tudom igazolni, hogy 18 éves koromban már zenészként működtem.”
Visszatekintve nem nehéz belemagyarázni némi sorsszerűséget abba, hogy Béla épp a vibrafon mellett kötelezte el magát, melynek dallamjátszó ütőhangszerként bármilyen műfajban megszólalhat. Erről a párhuzamról így beszélt: „Szokták mondani, hogy háttérember vagyok, és vannak, akik azt hiszik, ez egy pejoratív megfogalmazás, pedig nem az. Teljesen természetes, ha valaki ütőhangszeres előadóként nem minden esetben játszik központi szerepet egy darabban – üstdobconcerto azért van, mert tizenvalahány éve a Magyar Rádió felkérésére írtam egy ilyet, két változatban, szimfonikus zenekari, illetve big band kísérettel –, ugyanakkor ez egy csodálatos hangszercsoport. Az, hogy eddig több mint ötszáz lemezen közreműködtem, nem csak az én dicsőségem. Azért is volt ez lehetséges, mert ütőhangszerekre minden műfajban szükség van. Jellegüknél fogva nem mindig főszerepet töltenek be, sokszor kísérőként vannak jelen, kivétel persze a jazz, aminek az egyik alaphangszere a vibrafon.”
A zene már nagyon fiatalon megérintette, de ez nem is történhetett másként, hiszen a Zsoldos család gyakorlatilag minden tagja a magyar zenei élet megbecsült, fontos alakjai közé tartozott és tartozik azóta is. A kezdetekre így emlékezett vissza: „Igazából kétéves korom óta tudtam, mit szeretnék csinálni. Zenészcsaládban nőttem fel. Apám, Zsoldos Ernő harsonás, nagybátyám Zsoldos Imre trombitás és karmester. 1948-ban alapították meg a Magyar Rádió Tánczenekarát, amiből később a Stúdió 11 lett. Nővérem, Zsoldos Mari 40 évig volt a rádiónál hangmérnök, nagynéném, Sárosi Katalin körülrajongott, népszerű énekesnő, unokaöcsém Zsoldos Gábor, akit a Dolly Roll dobosaként ismernek legtöbben. És persze az sem véletlen, hogy a fiam, Zsoldos Dániel szintén zenész lett. Kisgyerekként nekem sem volt nehéz bevinni a szobába a lábast meg az összes fedőt, berendezni magamnak egy dobfelszerelést, és csörömpölni a Szabad Európa meg a Luxemburgi Rádió által sugárzott zenére. Csakhamar kaptam egy zenetanárt, aki aztán néhányszor eljött hozzánk, mert akkoriban még nagyon kicsi voltam ahhoz, hogy zeneiskolába járjak. A dobolás érdekelt, de a papám azt mondta, kezdjek el klasszikus ütőhangszereken tanulni. Akkoriban, mivel könnyűzenei oktatás még nem létezett, úgy lehetett zenészként diplomázni. Persze azt ő sem sejtette, hogy közben annyira megszeretem az ütőhangszereket, hogy a dobolást emiatt később háttérbe is szorítom.”
Ahhoz képest, hogy félig-meddig praktikus döntés eredményeként kötött ki végül a vibrafon mellett, Béla öt évtized után is magával ragadó lelkesedéssel mesél fő hangszeréről és a vele kapcsolatos emlékekről. „Szerelmes lettem a vibrafon hangjába, és mai napig nem tudok betelni vele. Éjjelente bementem a Magyar Rádióba, és egyedül, egy szobában vagy egy stúdióban vibrafonoztam órákon át. Kezdetben egyszerű bluesokat játszottam rajta, egészen addig, amíg azon kaptam magam, hogy már hajnalodik. Kimerülten vánszorogtam haza mindig, de másnap megint ott voltam. Ezért mondom, hogy nem is hivatástudat volt ez, inkább a sors keze. A 2007-ben megjelent Timpani Concerto / Vibrafonia albumom borítójában olvasható egy ajánlás: »Minden hang az apámé, én csak használom őket.« Túl sokat nem gondolkodtam ezen a mondaton, de ez tényleg bennem van. 16 éves voltam, amikor meghalt, és mindig nagyon hiányzik, amikor fellépek, vagy valamit elérek, hiszen ő sosem látott engem játszani. Az idézett mondat azt is jelenti, hogy megköszönöm neki a tehetséget és alázatot, amit tőle kaptam.”
Arról, hogyan jutott ideje arra, hogy az eseménydús zenei pályafutás mellett aktív szerepet vállaljon olyan, zenét és kultúrát támogató szervezetekben, mint többek között a Nemzeti Kulturális Alap vagy a Magyar Jazz Szövetség, így beszélt: „A tisztségviselői karrierem a nyolcvanas években indult, a János Kórházból. Akkoriban volt egy olyan intézmény, a szocializmus kevés értelmes vívmányának egyike, amit eredetileg a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának hívtak, de az első két szó hamar kikopott a közbeszédből. A célja az volt, hogy a képzőművészek, az írók, a fotóművészek számára anyagi biztonságot tegyen lehetővé. Egyfajta kivételezett helyzet volt ez akkoriban. Azóta rengeteg hasonló posztot töltöttem be, először ott, majd később húsz éven át a Nemzeti Kulturális Alapnál, ahol szintén azt a közéleti érzékenységet képviseltem, amit a Művészeti Alapnál megtanultam. Fantasztikus emberekkel, egyetemi professzorokkal dolgoztam, olyanokkal, mint Lukin László, Sári József – akiknek a műveltségére jellemző, hogy egymás között német nyelven anekdotáztak –, később Devich János, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem professzora, Dobszay László, a világszerte elismert egyházzenei tudós, vagy Vashegyi György, aki most a Magyar Művészeti Akadémia elnöke.”
„Fontos, hogy ezt a munkát eredményesen kell végezni. Ha minden javaslatodat leszavazzák, mindegy, milyen okos dolgokat mondasz. Szerencsére minden műfajra volt megfelelő rálátásom, így jazzistaként is elég gyorsan beilleszkedtem a Zenei Kollégium kezdetben szinte kizárólag komolyzenei területről érkező döntéshozói közé. Ezzel párhuzamosan szép lassan elkezdett nőni a könnyűzenére fordítható támogatási összeg. Ezt sokan észrevették, így aztán húsz éven át élveztem a szakma bizalmát különféle bizottsági pozíciókban. Most elsősorban a Magyar Jazz Szövetségben tevékenykedem hasonló szerepkörben.”
Béla idén töltötte be hetvenedik életévét, és bár – ahogy ő fogalmazott – ebben az életkorban talán már illene kicsit lelassulni és hátradőlni, továbbra is hatalmas energiával veti bele magát az újabb és újabb feladatokba. Ez a mentalitás egész karrierjét végigkísérte, hiszen legaktívabb éveiben gyakorlatilag folyamatosan dolgozott: a rádióból rohant a filmgyárba, onnan egy stúdióba, aztán egy tévéfelvételre, és este gyakran volt valahol egy-egy koncert is. „Vukán Gyuri száznegyvenkét filmzenét írt, és én mindben játszom. Az első az 1972-ben készült Szikrázó lányok volt, egy filmes musical. Gyuri hallotta, hogy van ez az ütős srác, aki elég ügyes, be kellene jönni egy felvételre. A Szakcsi és a Babos Gyuszi meg heccből elkezdték bujtogatni, hogy írjon nekem olyat, amit nem lehet lejátszani, hadd röhögjenek. A filmgyári és rádiós felvételeknél az ment, hogy bementünk, ott volt a kotta, legfeljebb egyszer eljátszottuk, aztán már villant is a piros lámpa. Láttam, hogy nehéz a szólam, de elég jól tudtam blattolni, meg addigra már azért nagyon megtanultam a hangszert, szóval elsőre feljátszottam. A következő szünetben megint szóltak Gyusziék Vukánnak, hogy a következő legyen még sokkal nehezebb, de aztán azt is lejátszottam azonnal. Innen indult a közös munka, és tartott aztán sok éven át. Fábry Zoltán, Bacsó Péter filmjein dolgoztunk, de mi játsszuk ketten a Linda sorozat főcímzenéjét is, xilofonon és zongorán unisonóban, amit szerintem bizonyos életkor felett mindenki hallott már az országban.”
Az előadói és szerzői pálya mellett egy harmadik fontos terület a hangszerelés és a zenei rendezői, produceri munka, melynek eredménye százas nagyságrendű lemez, és még sokkal több dal a legkülönfélébb előadókkal.
„Hangszerelni akkor kezdtem, amikor a kilencvenes évek elején zenei műhelyként megszűnt a Magyar Rádió. Bágya András növendéke voltam a konzi vendéghallgatójaként. Nem volt sok tanítványa, és nagyon büszke vagyok rá, hogy egy lehettem közülük. Rengeteget lehetett tanulni tőle, vagy olyan művészektől, mint Gyulai Gaál János, Körmendi Vilmos. Egy időben olyan évi 10 körüli lemeznek voltam a zenei producere. Nem tudják sokan, de például a Fekete Vonattal is dolgoztam, és az R&B stílust, amiben azért nem voltam annyira járatos, tőlük tanultam meg. Megkerestek a gyerekek, meg a kiadó, nekiláttunk a felvételeknek, én a zenei alapokat csináltam. Az R&B egyik nagyon érdekes műfaji jellegzetessége, hogy bár ritmikailag viszonylag egyszerű, loopokra épülő zenéről van szó, nagyon gyakran szimfonikus, vagy épp filmzene jellegű, vonós samplereket használnak. Náluk ezeket a motívumokat mind én írtam, így lettem szerző a Fekete Vonat lemezein. A szövegeket ők hozták, a dalszerkezeteket meg közösen dolgoztuk ki. Az egyik rapper, Beat nagyon termékeny szövegíró volt akkoriban. Épp dolgoztam az alapokon a stúdióban, játszottam a szólamokat, zongoráztaom, és láttam, hogy ő közben valamit írogat mögöttem. Aztán bejött egy kockás füzettel, amiben ott volt öt teleírt lapnyi szöveg. Kérdezem, mi ez? »Hát megírtam a rapet.« Mondom, jó, akkor menj be, vegyük fel. Elindul befelé, majd a kezembe nyomja a füzetet. »Miért adod ezt ide nekem, hát hogy fogod felrappelni? Á, tudom kívülről!« És felnyomta az egészet fejből, amit ott írt meg előtte öt perccel. Ezek csodálatos pillanatok.”
Arra a kérdésre, hogyan sikerült átvészelnie a több mit öt évtizednyi karrier során többé-kevésbé törvényszerűen megérkező hullámvölgyeket, olyan választ kaptam, ami talán mindennél többet elárul erről a kivételes életútról.
„Az az érdekes, hogy nem voltak igazán holtpontok a pályafutásom során. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy sosem voltam alkalmazott sehol, leszámítva, hogy 1990 óta tanítok a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz-tanszékén. Zenészként viszont sosem tudtam, milyen munkám lesz a következő héten. De ötvenkét éve úgy van, hogy rengeteg munkám van a jövő hétre is.”
INTERJÚ: Kovács Attila
FOTÓ: Labancz Viktória
Az interjú eredetileg a Dal+Szerző magazin 2022/02. számában jelent meg.
ℹ ZSOLDOS BÉLA
Az idén 70 éves mester minden stílusban otthonosan mozog, több mint 300 lejelentett műve között kortárs kamaradarabokat, rádiós és színházi zenéket, musicalt, popdalokat és jazzkompozíciókat egyaránt találunk. Darabjait a legnagyobb hazai előadók szólaltatták meg, és jelentősek a szerzőtársakkal, például S. Nagy István szövegíróval történt együttműködései is. A komolyzenéből indult szerző munkásságának jelentős része a könnyűzene és a jazz területén valósult meg. A ’90-es évek derekán íródott zenei anyagok, a Morgan Workshop Red Dragon című lemeze, illetve a Borlai–Zsoldos Supercussion formáció albuma a magyar fúziós jazz jelentős alkotásai közé sorolhatóak.
A 2000-es években az egyik legjelentősebb hazai popcsapat, a Fekete Vonat mögött dolgozott szerzőként. 2007-ben jelent meg a Timpani Concerto / Vibrafonia CD, amely nemzetközi bemutatókat is megért egyedülálló versenymű öt timpanira, big bandre és szimfonikus zenekarra. 2012-ben Giacomo Puccini Bohéméletén alapuló, a Zsoldos–Kero–Sziámi szerzőcsapat által létrehozott Bohém Casting musical opera a Miskolci Operafesztivál, valamint az Operettszínház kiemelkedő sikerű előadása lett. Aktivitása töretlen, ma is rendszeresen ír zenét a Magyar Udvari Kamaraszínház számára, a MÜPA-ban tartott életműkoncertjén pedig nemrég került bemutatásra új darabja, a Capriccio for Percussion.
Categories: Dalszerzőkről
Leave a Reply