Zeneszerzés és közösségépítés – Interjú Dobri Dániellel

Sokszor teljesen váratlanul indul egy beszélgetés: az év junior komolyzenei alkotójával például most döbbentünk rá, hogy látásból ismerjük egymást, hiszen évek óta ugyanabba a cukrászdába járunk kávézni. Mindez alapján akár krémesekről is állhatna itt egy hosszú interjú, helyette inspirációról, közösségi élményről beszélgettünk – természetesen friss Artisjus-díjasunk életútjába csomagolva.

Dal+Szerző: Az sejlik fel a te és az alattad lévő zeneszerző generációdnál, hogy az első komoly hatás sokszor a jazz, vagy a filmzene felől jön. És nyilván vannak azok, akik valamilyen szakrális-spirituális közegből érkeznek, mondjuk a szülők közül valaki kántor.
Dobri Dániel: Én nem zenész közegből jöttem, nem a zongora alá születtem, hanem a tervezőasztal mellé (édesapám mérnök, édesanyám magyartanár). Zalaegerszegi gyerek vagyok, ott az operának sajnos nyoma nincs a mai napig, ami később a szívemhez legközelebb álló műfaj lett. Viszont tizenkét évesen imádtam a 2001 Űrodüsszeiát, és a filmzene kapcsán nagyon korán érdekelni kezdett Ligeti György zenéje. A Ligetivel való szerelem sokkal korábban jött, mint mondjuk Beethovennel, vagy Chopinnel. Az is jött, de később, ebből következett. Ugyanígy a jazz is. Márkus Tiborék szervezték Szombathelyen a Lamantin jazz tábort, és 13-14 évesen, amikor gitározni kezdtem, bekerültem hozzájuk. Maga az improvizáció, a közeg, ahogyan működött, megfogott és annak hatására döntöttem el, hogy én majd jazzgitáros leszek. Aztán nem lettem jazzgitáros, de utólag visszanézve így sokkal jobban alakult minden.
Jártam zeneiskolába Zalaegerszegen: volt egy nagyon jó szolfézs tanárom, Ladvenicza Éva. Hegedülni kezdtem, aztán egy idő után annyira nem érdekelt, majd 12-13 éves koromban jött a gitár, aztán kerülő úton visszataláltam a kortárs-klasszikus közeghez. Nem tudom, mennyire nevezhető a mi közegünk klasszikus közegnek, de sok szempontból klasszikus, mert a hagyományok, az alapok onnan vannak, viszont sok minden nem, a zeneszerzés ma már inkább határmezsgye, minden belefér színháztól, jazzen, filmzenén át az egyházzenén keresztül a klasszikus hagyományokból táplálkozó műfajokig.

D+SZ: Szerencsés vagy, hogy valahogy mindig inspiráló közegbe kerültél.
DD: Hú, valóban nekem ezzel óriási szerencsém van. Valószínűleg én is igénylem a jó közeget, biztos generálom is azt gyerekkoromtól kezdve. Tizenévesen Zalaegerszegen bekerültem egy olyan színházi közegbe, ami akkor nagyon-nagyon izgalmas volt, talán a legprogresszívabb a Katona József Színház mellett az országban. Megismerkedtem Bagó Bertalan főrendezővel és Bereményi Gézával, akivel szinte gyerekként dalokat kezdtem írni. Ők valamiért megláttak bennem valamit, amit akkor egyébként senki más nem látott még, hiszen nem voltam felvértezve olyan szakmai tudással, ami erre predesztinált volna.

D+SZ: Utólag érdekes lenne megkérdezni, hogy mit láttak meg benned.
DD: Igen, ez jó kérdés. Annyit tudok, hogy nyitott gyerek voltam, érdeklődtem minden iránt, igyekeztem sokoldalú lenni, nem voltam beleragadva a zenébe. Nagyon jó tanuló voltam az iskolában is, érdekelt a fizikától kezdve a matematikáig, az irodalomon át a történelemig minden. Visszakanyarodva a színházhoz, úgy kapcsolódtam bele, hogy volt egy középiskolás jazz zenekarom sok fúvóssal, írtunk dalokat, de játszottunk jazz örökzöldeket is saját felfogásban. Működött egy klubunk egy Jazz Café nevű helyen, amit én vezettem. Volt, hogy egy héten két-három koncertünk is volt Zalaegerszegen, mindig teltházzal, és hozzánk jártak bulizni a legjobb csajok a városból. Tánc volt, meg buli hajnalig intellektuális, igényes jazz zenére. Valójában az a közösségformáló erő, amit én most is keresek a kortárs zenében, az akkor is megvolt, csak más műfajban máshogy, de a lényeg ugyanaz. Közben lassan odaszoktak hozzánk a színházi emberek is.

D+SZ: Azt hiszem, kimondtad a kulcs-szót, hogy ezt a fajta élményt keresed, melynek révén új kapcsolódási pontok jöhetnek létre, és abból valami új születhet.
DD: Igen, de ez csak az egyik szegmense a szakmai életemnek. Van egy nem látványos rész, amikor napi tíz-tizenkét órákat ülök a dolgozószobámban a kottapapír (számítógép) előtt. Ilyenkor hangszerhez egyre ritkábban nyúlok, de azért ott van a zongora a közelemben, amikor komponálok. Az alkotásnak ezt a részét szeretem igazán, amikor el tudok mélyedni a munkámban. A közösségi lét kicsit olyan, mint a hab a tortán. Az a jó, hogyha ez a kettő megfelelő arányban van. A mai nap pont ilyen: az elmúlt hónapokban A halál és a lányka című kantátámon dolgoztam, ma este pedig Székesfehérváron bemutatjuk az Alba Regia Szimfonikus Zenekarral, a Vox Mirabilis Kamarakórussal, Rajk Judittal és Kéringer Lászlóval. Ezek a pillanatok feltöltenek, inspirálnak, hogy képes legyek aztán újra hónapokig remeteként élni és dolgozni.

D+SZ: Rengeteg színdarabhoz készítettél zenét, miközben párhuzamosan jártál a Bartók Konziba, majd a Zeneakadémiára.
DD: Tizennyolc éves koromban volt az első színpadi bemutatóm, ami egy zenés performansz volt. Az érettségi napján volt a premier, úgyhogy apukám vette át az érettségimet. Utána kerültem a Bartók Konziba jazzgitár szakra, pont akkor esett szét a zalaegerszegi színház is. De az én életemben ez is egy szerencsés helyzet volt, mert Bagó Bertalan és Bereményi Géza is szabadúszó lett, engem pedig hívtak dolgozni. Először még csak gitározni a rendezéseikbe, aztán zenei vezetőnek, utána jöttek az első nagyobb zeneszerzői munkák. Bereményi Gézával írtunk egy nagylemeznyi dalt Nagy Péter színésznek. Közben Berci Szikora János hívására a székesfehérvári Vörösmarty Színházba került művészeti vezetőnek. A Bizánc című Herczeg Ferenc-drámához kértek fel színpadi zenét írni. Ez a munka elég jól sült el, miközben engem nem vettek fel a konziból a Zeneakadémia jazz tanszakára. Ekkor iszonyatosan össze voltam törve, de kaptam egy lehetőséget. Onnantól kezdve dőlni kezdtek a színházi munkák: egyik a másik után, évente sokszor 9-10 darabhoz írtam zenét.

D+SZ: Az alkalmazott zeneszerzés sokszor kompromisszumkészségre is tanít.
DD: Akkoriban egyáltalán nem éreztem azt, hogy ezek kompromisszumok lennének, inkább lehetőségekként éltem meg. Megtanulhattam, hogyan működik a dramaturgia, hogyan lehet a történetmesélésbe bekapcsolódni a zenével. Később már előfordult, hogy kompromisszumnak éltem meg a színházi zeneszerzést, valószínűleg most már ezért sem része ez akkora mértékben a mindennapi életemnek. Egyébként a kollégák unszolására mentem el felvételizni alkalmazott zeneszerzés szakra a Zeneakadémiára. Fekete Gyulát kerestem meg a darabjaimmal. Neki köszönhetően volt egy-másfél év, amikor bekapcsolódhattam egy előkészítő csoportba, ahol azokat a stílustanulmányokat, amik a felvételihez szükségesek, megtanultam megírni. Elképesztő nagy dolog, hogy Fekete Gyula amellett, hogy remek zeneszerző és tanár, ennyire komoly segítséget nyújt a tehetséggondozásban is a Zeneakadémián keresztül. Az általa vezetett Zeneszerzés Tanszék gyakorlatilag mindenkinek megadja a lehetőséget, akiben megvan a képesség és megvan benne az akarat, hogy komolyan elmélyedjen ebben a szakmában. A vele való találkozást is rendkívülinek éltem meg.

D+SZ: Több ösztöndíjat is kaptál.
DD: Igen, volt egy római ösztöndíj, és voltam Izlandon egy rövidebb időre. A római ösztöndíjas időszak alatt néhány koncertet is adhattam, megírtam az Un’altra Roma című kamaraoperámat Rómában és a Lamento című vonószenekari darabomat Materában. Ezeket azóta többször is bemutatták Olaszországban, és egy csomó felkérést hoztak maguk után.

D+SZ: Valahol a covid ismertetett össze Eötvös Péterrel és Vajda Gergellyel is.
DD: Nekem minden ceremónia valahogy mindig kimarad az életemből a már említett érettségi bankettől kezdve: az esküvőm a covid közepén volt két tanú jelenlétében, a diplomakoncertemmel is természetesen így jártam. Konkrétan Zoomon, tehát csak kottával, koncert nélkül diplomáztunk a covid alatt. Nagyon szomorú helyzet volt, de nem lehetett mit csinálni. A Zeneakadémián már évek óta az Óbudai Danubia Zenekar mutatja be a zeneszerzés diplomamunkákat: ilyenkor megkapjuk a nagytermet, és a diplomázó nagyzenekarral dolgozhat. Ez szinte egyedülálló a világon, hiszen rengeteg pénzbe kerül. Nálunk a fenti okok miatt sajnos nem jöhetett létre a diplomakoncert. Viszont ezen felspannolva beadtam egy pályázatot az Új Magyar Zenei Fórum zeneszerző versenyére nagyzenekari kategóriában, és ott kaptam egy harmadik díjat. A verseny során ismerkedtem meg Eötvös Péterrel, mert ő volt a zsűrielnök, és Vajda Gergővel, mert ő vezényelte a darabomat a bemutatón a Müpában. PentaTones for Orchestra című darabommal tehát elindult egy új irány a szakmai életemben a koncertzeneszerzés terén.

D+SZ: Kortárs művészeti vezető a titulusod az Alba Regia Szimfonikus Zenekarnál.
DD: A verseny után néhány hónappal megkeresett Ruff Tamás székesfehérvári katona karmester és trombitaművész. Tamással tíz évvel ezelőtt a Lear király próbafolyamatán találkoztunk a színházban, ennek az előadásnak a zeneszerzője voltam. Azt találtuk ki Bagó Berci rendezővel, hogy Lear száz fős kíséretét ábrázoljuk zenével a színpadon. Így került a darabba a Székesfehérvár Helyőrségi Zenekar, ami „végigkísérte” (szó szerint és zenei értelemben is) Cserhalmi Györgyöt a drámán. Nagyon izgalmas feladat volt a király folyamatosan fogyó kíséretét és mindeközben megbomló elméjét megmutatni a katonazenekarral!

D+SZ: Ez kicsit olyan, ahogy anno a párizsi Olympia színpadán Ray Ventura zenekara Seress Rezső Szomorú vasárnapját adta elő, amikor a dal végére elfogy a zenekar, mert mindenki öngyilkos lesz.
DD: Igen, igen. Akkor egy nagyon jó munkakapcsolat alakult ki köztünk Tamással. Aztán a covid alatt megkeresett, hogy szeretné megpályázni az Alba Regia Szimfonikus Zenekar igazgatói székét, és felkért, hogy vegyek részt a pályázatában, mint a kortárs zenéért felelős művészeti vezető és rezidens zeneszerző. Majd csatlakozott a csapathoz Dobszay Péter mint művészeti vezető, és megírtunk egy pályázatot, amelyben kidolgoztam egy koncepciót egy újonnan alakuló kortárs zenei műhely működésére. A pályázat sikeres volt mind a szakmai bizottságnál, mind a városvezetésnél. Székesfehérvár szuper város, nyitott az új művészeti irányzatokra, a városvezetésnek fontos mind a kortárs kultúra, mind a zene, a színház, a balett. Két év alatt a kortárs koncertjeinknek egy több száz fős törzsközönsége lett. Beszélgetős interaktív koncertjeinket általában egy régi iskolaépületben, a zenekarunk székházában rendezzük – tehát nem elit koncerttermi körülmények között, viszont jár hozzánk a fehérvári óvónénitől kezdve az alpolgármesteren át a kardiológus professzoron vagy a gyerekeken és a konzisokon keresztül mindenki.

D+SZ: Tehát ismét visszatértünk a közösségi élményhez, mint ahogy anno a Jazz Cafe működött.
DD: Abszolút hasonló. Arra törekszem, hogy a koncertre járás közösségi élmény legyen, a zenekarnak pedig műhelymunka. Azt szoktam mondani, hogy nekünk van egy kis zenei laboratóriumunk. A kortárs zenei beavatókon a gyerekekkel szétszedjük a darabokat, elképzeljük, mintha mindannyian zeneszerzők lennénk és „itt és most” írnánk a műveket, és ezen a szemüvegen keresztül vizsgálunk zenei, dramaturgiai problémákat. Most az következő rövidtávú cél, hogy a kortárs operajátszás is elinduljon valamilyen szinten Fehérváron.

D+SZ: Legutóbb pont Lázár Dániellel beszélgettünk kortárs operáról, annak megvalósíthatóságáról.
DD: Személy szerint van egy nagyopera-tervem, amin dolgozom már egy ideje Márai Sándor: San Gennaro vére című regényéből, remélem, hogy előbb-utóbb ez majd testet ölt, de ehhez pénzre van szükség. Ezen kívül több kisebb színpadi zenés darabom is készül, valamint a következő hónapokban az első nagyzenekaros balettemen dolgozom a Szegedi Kortárs Balett felkérésére a Szegedi Szimfonikus Zenekar közreműködésével. A fehérvári kortárs projekt viszont nem csak rólam szól, persze én is a része vagyok mint zeneszerző. A fókusz az, hogy a következő években alakuljon ki valamifajta viszonyulás a kortárs operához is Székesfehérváron, ami egyelőre vágyálomként szerepel néhányunk fejében.

Interjú: Bihari Balázs
Fotó: Labancz Viktória, Hrotkó Bálint/BMC

Az interjú eredetileg a Dal+Szerző magazin 2023/1. számában jelent meg.

DOBRI DÁNIEL
Az 1991-ben Zalaegerszegen született zeneszerző már a kétezres évek végétől folyamatosan jelen van a magyar zenei életben: 2009 óta több, mint 60 színpadi mű zenéjét szerezte, és számos koncertdarabját bemutatták Magyarországon, Olaszországban, Szlovákiában, Németországban és Romániában. Kompozícióit műsorára tűzte a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, az Óbudai Danubia Zenekar, a Budafoki Dohnányi Zenekar, a székesfehérvári Alba Regia Szimfonikus Zenekar vagy az Ateneo Musica Basilicata zenekara is. 2020-ban szerezte meg mesterdiplomáját kiváló minősítéssel a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem zeneszerzés szakán Fekete Gyula egyetemi tanár osztályában, majd felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Egyetem Doktori Iskolájába. Dobri zeneakadémiai tanulmányai óta fesztiválok és mesterkurzusok állandó résztvevője, amelyek során a világ legnevesebb művészeivel dolgozhatott együtt. 2020 őszén PentaTones for Orchestra című zenekari művével III. díjat nyert az Új Magyar Zenei Fórum versenyén. 2021 óta a székesfehérvári Alba Regia Szimfonikus Zenekar rezidens zeneszerzője és művészeti vezetője – Dobszay Péter karmester mellett.



Categories: Dalszerzőkről

Tags: , , , ,

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .