Szendőfi Péter a magyar zenei élet egyik meghatározó, nemzetközi szinten is elismert alakja dobosként, zeneszerzőként és pedagógusként egyaránt. 2023-ban ismét Artisjus-díjat kapott, ezúttal „Az év könnyűzeneszerzője” kategóriájában, ennek apropóján beszélgettünk vele olyan témákról, mint hazai és külföldi tapasztalatok, a zeneszerzői és a zenészi én egyensúlya, vagy az adott formáció személyes zenei mozgástérre gyakorolt hatásai.
Dal+Szerző: Nem olyan régen volt egy miniturnétok a tengerentúlon a Loop Doctorsszal. Hogy sikerült, milyen élményeket szereztetek ott?
Szendőfi Péter: Nagyszerű volt. Nem első alkalommal jártunk már ott, főleg, hogy mindent összevetve éltem is az Egyesült Államokban több évet, vendégtanárként tanítok is ott a The Collective School of Music egyetemen 2014-től. Ez a turnénk a Covid miatt már évek óta tolódott és most végre meg tudtuk csinálni, nagyon jól sikerült. Volt néhány olyan helyszín, ahol játszottunk már korábban, meg persze olyan is, ahol nem eddig még nem. Például ilyen volt a The Bitter End, ami egy világszinten jegyzett klub, ahol nagyon sok nagy név fellépett már az elmúlt 40-50 évben, nemcsak jazz formációk, hanem mindenféle más stílusú előadók is, akár Lady Gagáig bezárólag. Nagy dolog, hogy oda bekerülhettünk, és ott is játszhattunk egy koncertet.
D+SZ: A nemzetközi szinten megszokott infrastruktúra és körülmények után milyen visszacsöppenni a hazai hétköznapokba?
SZP: Nekünk nagyon jó, illetve nem is érezni már a különbséget. Azt tapasztaljuk, hogy – legalábbis a jazzt illetően – Magyarországon a legtöbb helyen már adottak azok technikai feltételek, amik külföldön is. Sőt, meg kell, hogy mondjam, New York ebből a szempontból nem a legjobb példa, mert ott általában az jellemző a klubkoncertekre, hogy kora estétől akár éjjel háromig folyamatosan váltják egymást a zenekarok. Ez abból a szempontból kicsit megnehezíti a dolgot, hogy ilyenkor nincs hangbeállás, csak úgynevezett line check, amikor gyorsan meg lehet nézni, hogy minden hangszer szól-e, aztán voltaképpen az első szám alatt történik a hangzás beállítása, ami néha elég mostoha körülményeket eredményez. Egy héttel azután, hogy hazajöttünk, pont a Budapest Jazz Clubban volt egy koncertünk, amit legalább annyira élveztünk, mint a külföldieket, meg nyilván a hazai közönségnek ugyanolyan jó játszani, szóval nincs nagy különbség technikai és más szempontból sem.
D+SZ: Ha jól tudom, jelenleg öt formációban is érdekelt vagy, illetve több intézményben tanítasz. Teljes mértékben triviális kérdés, de hogy tudod mindezt összeegyeztetni?
SZP: Azokban a műfajokban, amikben elsősorban dolgozom, nincs minden zenekarral havi 25 fellépés, inkább egy-egy rövidebb turné, mint amilyen ez a mostani volt, vagy pedig az a jellemző, hogy az adott koncertmennyiség arányosan eloszlik az év különböző időszakaiban. A Fusio Group esetében általában ez a megszokott, hiszen ott hat tagból áll zenekar, mindenki aktív más formációkban, többen tanítanak is, nehezen lenne kivitelezhető, hogy teljesen betáblázunk két hétet, remélve, hogy mindenki ráér mindegyik napon. Szóval – ez attól függ, honnan nézzük – sajnos és hál’ istennek minden belefér az időmbe, és persze mindig változó, hogy épp mennyi elfoglaltság van. Vannak sűrű hetek, turnéval, koncertekkel, stúdióval, tanítással, meg persze kevés alvással, de vannak csendesebb időszakok is, ahogy, amennyire látom, minden zenésznél.
Ha mondjuk egy popzenekarban játszanék, ahol az a menetrend, hogy minden hónapban folyamatosan, minden hétvégén péntek-szombaton vannak koncertek, közben meg próbák, és mást nem csinálnék mellette, nyilván könnyebben átlátható lenne az élet, de így meg sokkal-sokkal változatosabb. Az árnyoldal persze az, hogy egyes zenekarokkal annyit nem játszunk, de a sok formációból összességében azért kijön egy szép számú koncert. Ehhez jön még a tanítás heti egy-két alkalommal a Kodolányi János Egyetem Modern Zenei Tanszékén, de azt mindig tudom előre, arra tudok készülni. Ahol még tanítok, mint a Snétberger Tehetségközpont, vagy a már említett The Collective School of Music, de ezek inkább kurzus jellegű képzések, amik szintén könnyen tervezhetők, lehet igazodni hozzájuk a koncertekkel, lehet tudni azt, mire lesz idő, mi az, amit még el lehet vállalni. Elsőre lehet, hogy soknak tűnik, hogy valaki ilyen sok helyen játszik és sokfelé utazik, de ez így azért átlátható, és szerencsére belefér is fér az életembe mindez.
D+SZ: Meg ugye a változatosság azért sok mindenért kárpótol.
SZP: Így van. Ha képszerűen fogalmazzuk meg a dolgot, mindig olyan étlap van előttem, ami merít ételeket mindenféle konyhából, tehát a legváltozatosabban táplálkozhatok zenei értelemben. Nem vagyok egy stílusba bezárva, ami nagyon fontos ihletforrás is egyébként, hiszen nem ugyanazokat a dolgokat kell dobolni az egyes formációkban, amikben ráadásul más és más zenészek vesznek körül. Ez pedig frissen tart és inspirál is egyszerre.
D+SZ: Idén kaptál egy Artisjus-díjat Az év könnyűzeneszerzője kategóriában, részben a Fusio Group tavaly megjelent XXX című jubileumi albumának megírásáért és hangszereléséért, részben a Modern Art Orchestrával készített Yellow Alert című big band albumért. A közönség számára néha még ma is meglepő, ha egy dobos egyben szerző is. Nálad hogyan kezdődött a saját szerzemények írása?
SZP: A zeneszerzés a kezdetek kezdete óta foglalkoztatott. Az első garázszenekarunkkal először Beatles- meg Rolling Stones-feldolgozásokat játszottunk, de azt meguntuk félév után, és úgy döntöttünk, csináljunk inkább saját dalokat. Zárójelben hozzáteszem, akkoriban sokkal nagyobb divat volt ez, mint manapság, amikor rengeteg olyan zenekart hallok, akik csak feldolgozásokat játszanak. Ami nagyon jó iskola, de hosszú távon szerintem fontos, hogy mindenki rátaláljon a saját hangjára. A lényeg, hogy az említett formációban nem vállalkozott erre senki, mire mondtam, hogy akkor majd írok én számokat! Nem volt ez nagyon tervezett döntés, de kicsit tudtam zongorázni, tanultam klasszikus szolfézst, ismertem az akkordokat, meg hallás alapján leszedtem egy csomó olyan számot, amik tetszettek, úgy gondoltam, biztosan menni fog. Az azóta eltelt években persze rájöttem, hogy azért kicsit bonyolultabb folyamat ez: elkezdtem egyre jobban belemélyedni ebbe, rengeteget elemeztem mindenféle zenei stílusokat. Az internet előtti korszakban nem lehetett olyan könnyen hozzájutni az információkhoz, rá voltam kényszerítve arra, hogy a fülemet használjam, és addig keresgéljem a hangokat, amíg megtalálom, mi szól a felvételen, amit épp hallok. Ezáltal egyre jobban beleástam magam ebbe a dologba, és bár kifejezetten nem tanultam zeneszerzést soha, se komolyzenében, sem jazzben, rengeteget fejlődtem különféle zenék elemző hallgatásával.
Az említett Yellow Alert albumot is megelőzte egy hasonló, többéves big band partitúraelemző időszak. A műfajt mindig is szerettem, de soha nem írtam ilyet számokat, és már hosszú évek óta dédelgetett álom volt, hogy egyszer csinálok egy ilyen anyagot. Ha a Covidnak volt pozitív hatása, akkor az az, hogy amíg mindenki otthon ült, és nem tudtunk koncertezni, nekiláthattam a lemez megírásának és megvalósításának. Nagyon hosszú folyamat volt, de nekem zeneszerzőként egészen máshogy jár az agyam, mint hangszeres előadóként: amikor zenét írok, akkor nem dobos vagyok. Ugyanígy, ha dobos vagyok, akkor nem zenét írok, sokkal inkább hangszerelek, vagy kitalálom az adott részét annak a számnak, amit épp el kell játszanom. Érdekes kettősség, de szerintem másoknál is így van.
D+SZ: Előfordul, hogy konfliktusba kerül benned a zeneszerző és az előadó? Hogyan lehet fenntartani az egyensúlyt a kettő között?
SZP: Nálam ez automatikus: zeneszerzéskor mindig a dob, az ütőhangszeres részek a legutolsók, amiket kidolgozok, amikor a fő motívumok és a többi szólam már elkészült. Sokszor egyébként pont ez a része okoz gondot, hogy erre vagy arra most mit játsszak, ugyanis abszolút nem úgy gondolkodom, hogy van mondjuk egy figurám, vagy valami nagyon látványos kíséret, és írok egy számot, amiben ezeket majd eljátszhatom. Mindig maga a zene, az adott szerzemény az elsődleges. A kedvenc dobosaim is azok, egészen a kezdetek óta, akik a zene felől közelítenek a hangszerhez, és nyilván ezzel együtt lehetnek akár nagyon nagy virtuózok is. De mindig a zene kell, hogy előtérben legyen, nem pedig az egó, az öncélú virtuozitás. Az internetre ma már bárki bármit feltölthet, a fiatal zenészek rengeteg olyan tartalommal találkozhatnak ott, amik nagyon látványosak, mert valaki rettenetesen gyorsan dobol, gitározik, zongorázik, de attól még korántsem biztos, hogy ezekben van zenei tartalom, jelentés, mondanivaló. Amikor tanítok, akkor is igyekszem hangsúlyozni ennek a fontosságát, és arra ösztönözni a tanítványaimat, hogy a zene felől közelítsenek.
D+SZ: Amikor egy formációban több olyan zenész is játszik, aki saját jogán is szerző, hogy alakul az alkotói kémia?
SZP: A zenekarokban, ahol játszunk, az a közös pont, hogy mindig saját zenét, saját kompozíciókat játszunk. A kidolgozás teljesen szerzeményfüggő. Vannak olyan számok, amik nagyon ki vannak találva előre, tehát adott esetben nagyon nem véletlenül kell az adott témát elkezdenie a zongorának, játszania az adott akkordot a gitárnak, énekelni az adott szólamot az énekesnőnek. Ilyen esetekben mindenki érti, hogy picit kevesebb a mozgástér, mert bizonyos kompozíciók pont attól tudnak jól megszólalni, hogy modellszerűen összerakja őket a szerző, és ha valamit megváltoztatunk, összedőlhet mindaz, ami fölötte van. De vannak olyanok is, amikor sokkal szabadabb kezet kap mindenki, meg persze rengeteg olyan rész, mindegyik zenekarban, amikor van lehetőség az improvizációra, amikor a szám meglévő váza ad egy kerete, és előadás közben rengeteg minden alakul. Szerzőként mindig nyitott vagyok szoktam lenni mindenféle kedvezményezésre, szerintem nem vagyok ilyen demóbeteg típus, aki nehezen változtat az előzetes elképzelésein.
A kompozíció mellett pedig értelemszerűen maga a zenekar is sok mindent meghatároz. Egy big band esetében alkalomadtán akár húsz zenész is együtt játszik, és minél nagyobb egy zenekar, bizonyos értelemben annál kisebb teret kapnak az egyéni elképzelések. Hiszen ha például a második szaxofonos azt mondja, hogy én inkább valami mást játszanék ide, akkor az összes többi fúvós szólama is borulni fog. Ilyen szempontból a big band műfaja kicsit olyan, mint a komolyzene. Adott esetben a szerző ott is hagyhat improvizációs részeket, de maguk a témák nagyon konkrétan meg vannak írva, és általában ragaszkodik is hozzájuk a zenekar. Értelemszerűen ennek az ellenkezője is igaz, mert minél kisebb egy formáció, annál könnyebb alkalmazkodni, annál nagyobb tér van a szabadságra.
Amikor nem szerzőként vagyok jelen, hanem hangszeres zenészként, akkor ahogy a zenésztársaim, én is próbálok maximálisan alkalmazkodni ahhoz, amit elvárnak tőlem, hiszen ilyenkor interpretálnunk kell azt, amit a szerző, aki a számot írta, elképzelt és hallott belül. Ennek, hogy az egyik helyen úgymond szakmunkások vagyunk, a másikon meg mondjuk építésvezetők, az a jó oldala, hogy a változó szerepkörök frissen is tartják az embert.
D+SZ: Már nem először kaptál Artisjus-díjat, és idén egy állami kitüntetésben is részesültél. Van-e olyan vonatkozása egy ilyen elismerésnek, ami talán meglepő lehet? Ösztönzi azt, aki kapja, netán érvényesülhet elvárásként is?
SZP: Engem nagyon inspirál, és meg kell mondjam, abszolút nem számítottam rá, már csak azért sem, mert tavalyelőtt már díjaztak előadóként. Ráadásul idén megkaptam a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést is, ami szintén rettenetesen meglepett, pláne mert dobosnak nem is ítélték még oda Magyarországon. Amellett, hogy váratlan volt mindkettő, szerintem egy díj inkább következmény. A zenében mindenki teszi a dolgát, a díjak pedig egy-egy életút lenyomatai, amikor valakik elismerik azt, amit csinálunk. Ráadásul itt egy szigorú szakmai szempontok alapján odaítélt díjról beszélünk, és azt gondolom, a jazznek, a jazzel rokon műfajoknak nagyon jót tesz, hogy nemcsak azok munkáját értékeli a szakma, akik a populáris műfajokban tevékenykednek, hanem olyanok is részesülhetnek elismerésben, akik kvázi rétegzenét játszanak magas színvonalon. Mindenképpen jólesik, hogy a Fusio Group harmincéves jubileumára készült lemez és a Modern Art Orchestrával készített album volt az Artisjus-díj apropója, ugyanakkor semmiképpen nem azt váltja ki belőlem egy ilyen visszajelzés, hogy hátradőlök és megveregetem a saját vállamat. Pontosan tudom a helyem az általam tisztelt és szeretett szerzőkhöz és zenészekhez képest, akkor is, ha kapok díjat, és akkor is, ha nem.
Interjú: –KA–
Fotó: Labancz Viktória
Az interjú eredetileg a Dal+Szerző magazin 2023/2. számában jelent meg.
SZENDŐFI PÉTER
Szendőfi Péter hazánk egyik legsokoldalúbb, nemzetközi szinten is elismert dobosa, aki nem csak hangszeres zenészként, előadóként, zeneszerzőként, pedagógusi minőségében pedig a Kodolányi János Egyetem Modern Művészeti Tanszékének, illetve a New York-i The Collective School of Music oktatójaként egyaránt aktív szereplője a jazz és fúziós zenei életnek határainkon innen és túl. Pályafutása során rengeteg formációban játszott, játéka mintegy háromszáz lemezen hallható. Jelenleg olyan zenekarok tagja, mint a Fusio Group, a Loop Doctors, a Szendofi Peter Fusion Jam, az áRON feat. Szakonyi Milán Camp & GnS Horns és a jazz / R&B-t játszó E.K. Avenue.
Többszörös Artisjus-díjas. „Az év könnyűzeneszerzője” elismerését 2023-ban kapta meg a Fusio Group XXX című lemezéért, illetve a Modern Art Orchestrával közösen készített Yellow Alert című big band albumért. Emellett a közelmúltban állami elismerésben is részesült: kimagasló tevékenységének elismeréseként a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozatával tüntették ki.
Categories: Dalszerzőkről
Leave a Reply