Az év Artisjus komolyzenei díjasával egy szeptemberinek tűnő novemberi dél- előttön találkozunk a Dunakanyar szívében. A Dunakanyar Kortárs Zenei Fesztivál létrehozójával, a Stúdió 5 társalapítójával, zeneszerzővel és informatikussal körbesétáltuk Dunabogdány jellegzetes helyszíneit a kálváriadombtól a strandig, jó lokálpatriótaként beköszöntünk a kocsmába is, közben áttekintettük eddigi pályájának főbb állomásait is a Commodore 64-től az operáig.
Dal+Szerző: Te eleve dunabogdányi vagy?
Kutrik Bence: Anyai ágon igen, de Pesten nőttem fel, utána majdnem tíz évet éltem Észak-Amerikában (USA / Kanada), majd amikor visszajöttem, még hat évet ismét Budapesten laktam. Utána költöztünk Dunabogdányba. Van az a mondás, hogy az ember a családját nem választhatja meg, de a barátait igen. Ez gyermekkorban nem igaz, mert az adott környezetünkben szocializálódunk. Egy olyan lakótelepi környezetben nőttem fel, ahol kevesen voltak a zene iránt hasonlóképpen érdeklődő gyerekek. Ráadásul a kilencvenes éveket kicsit sötét középkornak láttam, kulturálisan nem igazán jutottak el hozzám az akkori izgalmas dolgok. Akikkel igazán beszélgetni tudtam, általában idősebbek voltak, tanárok stb., eltekintve a csekély számú kivételtől. Tizennyolc évesen apám hatására sárkány repülni kezdtem a Hármashatárhegyen. Ott éreztem életemben először, hogy van olyan társaság, amelyben vannak közös témáink. Huszonegy éves koromig repültem, aztán egy baleset miatt abbahagytam. Amikor a Dáridó lett a kb. legnépszerűbb műsor Magyarországon, úgy éreztem, hogy talán inkább külföldön próbálnék szerencsét. Kiderült, hogy ha van informatikus diplomám, akkor beadhatom a bevándorlási kérelmet Kanadába. 2005-ben érkeztem Torontóba, előtte négy évet töltöttem az USA-ban, egy évet tanultam a San Franciscó-i konzervatóriumban, ami nyelvtanulás szempontjából is jó volt, mert előtte a nyelviskolában senki nem beszélt jól angolul (nevet).
D+SZ: Akkor ez egy jó befogadó közeg volt.
KB: Abszolút! Hamar lettek barátaim a közös érdeklődési kör miatt, egész nagy szociális háló épült ki az öt év során.
Kanadába érkezve már tudtam, hogy csak akkor lesznek barátaim, ha elmegyek felsőoktatásba, mivel Észak-Amerikában nem annyira jellemzőek a munkahelyi barátságok.
D+SZ: Ugorjunk vissza az informatikus pályádra, hiszen te nem informatikusból lett zeneszerző vagy, hanem két lábon állsz.
KB: A zene már nagyon érdekelt gyerekkoromban is, de a programozás szintén. A nyolcvanas évek gyermeke vagyok, 1976-ban születtem. Commodore 64-gyel kezdtem, és nemcsak játszani szerettem rajta, hanem az is érdekelt, hogyan jön létre mindaz, amit látok.
D+SZ: Szerintem a te generációdnál kifejezetten fontos volt, hiszen a nyolcvanas évek első felében költözött a háztartásokba a számítástechnika. Más zenészek is veled teljesen paralel módon mesélnek hasonló élményekről, hogy mennyire fontos volt nekik a ZX Spectrum, az Amiga, a Commodore és hogy ennek révén hogyan jutottak el az elektronikus zenéhez, a számítógépes zeneszerkesztéshez és később vagy producerek lettek vagy hangmérnökök, vagy éppen informatikusok.
KB: A programozással párhuzamosan zongorázni is tanultam, amely 10-11 éves koromtól indult. Amikor tizennyolc éves lettem, pályát kellett választani, de mivel nem álltam olyan szinten, hogy felvegyenek a Zeneakadémiára – azt szerintem huszonegy évesen értem el –, ezért az informatika mellett döntöttem.
D+SZ: Jól emlékszem, hogy a te történetedben a zeneszerzés is a számítógépes játékokból indult?
KB: Ezt egy barátomnak köszönhetem, aki kinn él Amerikában és akinek egy játékfejlesztő cége van. Ők fejlesztették például a Street Fightert a 80-as években. Neki kellett két játékhoz zeneszerző. Nagyon jó stúdium volt és valahogy jól is ment.
D+SZ: Az alkalmazott zeneszerzői periódusod ebből következett?
KB: Tíz-tizenkét filmben dolgoztam, de pár éve abbahagytam ezt a vonalat. Illetve megcsinálom, ha nagyon érdekel, ha jó a film. 2020-ban MMA-ösztöndíjassá váltam, melynek tárgya egy opera megírása volt. Nagyon komolyan vettem, mert viszonylag ritkán adódik olyan lehetőség, hogy az embernek van három megfinanszírozott éve egy darab komponálására. Ezért az utóbbi három évben nem csináltam filmzenét, de a legfontosabb, hogy mióta hozzáférek a legjobb előadókhoz, már nem akarok számítógépen realizált zenét hallgatni.
D+SZ: Vannak, akiknek ez az életpályamodell, hogy párhuzamosan nagyon sok munkát vállalnak el. Te mennyire multitaszkingolsz?
KB: Nem tudok átülni egyik székből a másikba, mindig csak egy darabon tudok dolgozni. Ha valamit ki kell javítani vagy kottát kell írni, az persze megy, de kreatív módon két vagy több munkával nem tudok komolyan foglalkozni. Viszont van „nappali állásom” az IBM-nél. Eleinte szégyelltem, hogy mással is foglalkozom, mint a zenéléssel, de ahogy elnézem a barátaimat, akik tanítanak: Bella Mátét és a többieket a Stúdió 5-ből, felvételiztetnek, vizsgáztatniuk kell, ajánlásokat kell írniuk, tanítaniuk kell, értekezletekre kell járniuk stb. az egész napjuk ki van töltve. Valójában nem szívesen cserélnék velük, mert az időm így két különböző szakma között oszlik meg és nem válok fásulttá, mire a komponáláshoz jutok.
D+SZ: Visszatérve Kanadára, számomra kifejezetten érdekes, hogy zenei intézményi szinten neked előbb volt egy külföldi mintád, utána kerültél hazai környezetbe.
KB: Picit visszamegyek az időben: A 90-es években, Magyarországon én csak azokkal találkoztam, akik nem jutottak be a Zeneakadémiára, akiknek emiatt nem volt túl pozitív véleményük az intézményről. Ha egyedül élsz egy idegen országban és nem számíthatsz itthonról anyagi segítségre, akkor rákényszerülsz a teljes felelősségvállalásra és nem hibáztathatsz másokat azért, ha nem sikerül valami. Így kerültem az észak-amerikai felsősoktatásba. Jó volt! Amikor hazajöttem Magyarországra, akkor tudtam, hogy el kell menjek a Zeneakadémiára tanulni egyrészt, hogy bekerüljek a megfelelő szociális közegbe, másrészt ez egy gyermekkori álmom beteljesülése volt. Beiratkoztam magándiákként Vajda János opera dramaturgia kurzusára, majd év végén kikértem a véleményét, hogy szerinte fölvennének-e a Zeneakadémiára. Pozitív visszajelzését követően, fel is vettek egy évvel később.
D+SZ: Itt egy pillanatra megállítanálak, ugyanis nagyon sokszor feljön hivatkozásként Vajda János neve. Szerinted miért van ez így?
KB: Zeneszerzésről és főleg operaszerzésről nagyon sokat lehet tőle tanulni. Most nyáron, három-négy órákat ültünk délutánonként a készülő operám felett. Nagyon sokat tanulok tőle. Mindemellett egy kedves és végtelen jó, szarkasztikus humorérzékkel rendelkező pedagógus, aki mindig fogad, sosem éreztem, hogy a terhére lennék, pedig terhére vagyok. Egyébként ő a négyek egyike (Orbán-Csemiczky-Selmeczi-Vajda (Orbán György, Csemiczky Miklós, Selmeczi György, Vajda János zeneszerzők), akik itt laknak egy karnyújtásnyira, Kisorosziban, komppal hamar át lehet érni. Nagy élmény hozzájuk kimenni, abszolút családias a légkör. Egyszer nem volt, ki vigyázzon a lányomra, amíg Vajda tanár úrhoz mentem, örömmel játszottak vele a kertben.
D+SZ: Elég magas itt az egy főre jutó kortárs zeneszerzők száma.
KB: Innen jött a Dunakanyar Kortárs Zenei Fesztivál ötlete.
D+SZ: Mindig előkerül az opera mint az egyik legnehezebben megvalósítható műfaj és ahogy korábban említetted, az elmúlt három évben ösztöndíjasként írtál is egyet.
KB: Az opera ennek a szakmának a királya vagy királynője, a legnehezebb dolog operát írni. Kezdődik a librettóval, ami a munkának kb. a kétharmada. Iszonyú nehéz egy librettót összerakni, ugyanis nincs könnyen elérhető librettista. Nehéz olyan költőt találni, aki tudná pontosan, hogyan kell Iibrettót írni vagy / és hajlandó lenne foglalkozni vele, ráadásul a kémia is nagyon fontos. A narcisztikusság a kreáció biztos gyilkosa, ugyanis napi szintű, folyamatos közös munkára van szükség és a tárgyra koncentrálásra, nem annak fitoktatására, hogy ki a nagyobb művész vagy, hogy kinek van igaza. (Megvettem a Verdi-Boito-levelezéseket, hátha találok benne hasznosat. Elképesztő, ahogyan Verdi módszeresen őrületbe kergethette a librettósait.) Utána következik a vokális anyagok problémaköre: hogyan lesz a dialógusok és az áriák viszonya, lesz-e ilyen szétválasztás, hogyan legyen felrakva a zenekar az énekszólam segítésére és nem elnyomására stb…. nincs vége a felmerülő problémáknak. És végül jön a rendező, akivel újra kell gondolni esetleg néhány dolgot.
D+SZ: Mikor költöztetek ide és mióta van a Dunakanyar Kortárs Zenei Fesztivál?
KB: 2016-ban költözünk és két éve, 2021-ben indult a fesztivál. Szerveztem egy koncertet a Nyíregyházi Cantemus Kórussal, ami nagy sikert aratott, a szakmától kezdve a helyi polgármesterig mindenki azt javasolta, hogy csináljam meg rákövetkező évben is. Így tavaly már négy koncert volt, idén az Artisjus is támogatóvá vált. Minden évben több a komolyzenei program: koncertek, kurzusok. 2024-ben két zeneszerzőversenyt is tervezek, amelynek eredményeként a szerzők saját műveiket vezényelhetik majd kóruson és szimfonikus zenekaron.
D+SZ: Hasonló tematikával dolgoznak Érdi Tamásék a Klassz a parton sorozattal a Balatonon, csak klasszikus zenei tematikával, hogy nemcsak hagyományos, hanem egyéb környezetbe is helyezik az előadásokat, például strandra.
KB: Nálunk is volt egy olyan koncert volt, ahol a Debreceni Sonus Ütőegyüttes lépett fel a strandon. A homokban állt a színpad, a koncert után két óriás máglyát gyújtottunk és tartottunk egy közösségi dobolást. Egyik zeneszerző jóbarátom, ennek a koncertnek a hatására és a hely szépségébe beleszeretve költözött Bogdányba, most szinte szomszédok vagyunk.
Igyekszünk színesíteni a koncerteket, mert el lett idegenítve a kortárs zene a közönségtől, nincsen funkciója. Az a baj, hogy nagyon kevés olyan darab születik, ami túléli a premiert. Sok olyan új művet látok, ahol szerintem negligálva van az élvezhetőség az előadók és a hallgatóság számára. Ráadásul sokszor hallatszik a határidő sürgetése is ezeken a műveken.
Nekem azért van talán szerencsém ilyen szempontból, mert szégyenlős vagyok, aminek az eredménye, hogy átlagosan ötször kell megírjak a nulláról egy dalt vagy kórusművet, mire ki merem adni a kezemből. Persze mindig valami tovább öröklődik a korábbi verziókból és olyan is volt már, hogy elsőre sikerült (nagyon ritkán). Ha nem érzek valamit, amikor egy zenét hallgatok, akkor nem tudok vele mit kezdeni. És az unalom nem érzelem. Úgyhogy olyan zenéket írok, amelyek tűzbe hoznak, remélve, hogy másoknál is működik a hatás. Ha nem működik valami, akkor ki kell dobni.
D+SZ: Rögtön kukázol vagy félrerakod?
KB: Most már rögtön. Igazából ebben látom a szakmai fejlődésemet és az alkotói eszköztáram szélesedésében. Az érzék és jóízlés szerintem nem tanítható és nem is fejlődik, csak az alkalmazható eszköztár tud fejlődni.
D+SZ: Tényleg?
KB: Régen két-három hetet tudtam ülni egy frázison, gondolkodván miért nem működik, ahelyett, hogy felszabadítsam magam: nem működik. Úgy vettem észre, mindig az olló a legjobb megoldás.
D+SZ: Az olló az egyik eszköz, ami visszavezet az eredeti tartalomhoz, ötlethez?
KB: A tartalomból jön az inspiráció, és a tartalom kell ahhoz, hogy az ember akarjon nagyon sokat dolgozni. Például a Tavasz-esti dal az édesapám halálát dolgozza fel. Nagyon jó viszonyban voltam apámmal, tényleg minden nap telefonáltunk, beszéltünk, látogattam, ő is látogatott, semmi baja nem volt, egy darázscsípésbe halt bele. Egy olyan dolgot létrehozni, amivel tényleg megtisztelem őt, létrehozni egy érdemes művet, ezek adják az erőt a kemény és alapos munkához, ami ahhoz kell, hogy valami jóvá váljon. És hát az inspiráció az mindig ebből fakad. A jó munkához, ihletet darabokhoz szerintem napi szintű rendszeres munka kell. Ajánlanék egy könyvet a témával kapcsolatban, ha valakit érdekel: Steven Pressfield: The War of Art.
D+SZ: Mintha lemennél naponta edzeni. Esterházy Péter is így állt hozzá.
KB: Sting is. Nemrég Rick Beato készített vele egy interjút a Youtube-csatornájára, ahol azt mondja, hogy akkor is le kell menni a stúdióba, hogyha nincs kedve az embernek.
D+SZ: Ha már ennek a kórusműnek az apropóján kaptad az Artisjus-díjat, talán érdekes lehet, hogy mennyiben más egy kórusművet írni, mint egy nagyzenekarit, hiszen például rögtön kiesnek a perkusszív elemek.
KB: A médiumban kell gondolkodni. Tehát kórusra énekelve írok, zongorára hangszernél ülve stb. Nagyon szeretek kórusra írni. Egyrészt tiszta a médium, nem lehet olyan kompozíciót írni rá, amelyben mellébeszéléssel elbújunk az inspiráció hiánya elől, másrészt rengeteg kórus van nemcsak professzionális, de amatőr is, ami örvendetes. Szinte zenei képzettség nélkül is lehet énekelni egy amatőr kórusban, ami fantasztikus, mert hozzáférhetővé teszi a zenét mindenkinek (igen, a „zene mindenkié”). Bogdányban is van kórus. Nagyon hálás dolog írni rá, nagyon könnyen terjed az ember munkája szerte a világban, ha kórusra ír. Egyébként azt látom, hogy talán a Kodályból adódó örökség miatt, a magyarok kifejezetten erősek kórusírásban. Én főleg az a capella műveket szeretem. A Cantemus kórus karnagya, Szabó Soma, Liszt-díjas karnagy szerint is minden, ami nehezíti az elő- adást, az gáncsolja a darab további, premieren túli életét. Még az is, ha csak egy tamburin kerül bele. Tehát azt kell elérni, hogy a zenekarok, a szervezők, zenészek és a közönség szeressék a darabot, és akkor szerintem lehet élete a műnek.
Interjú: -bb-
Fotó: Jeli András, Labancz Viktória
Az interjú eredetileg a Dal+Szerző magazin 2023/2. számában jelent meg.
KUTRIK BENCE
Artisjus-díjas zeneszerző, zongorista, informatikus. 2003-ban felvételt nyert a San Franciscó-i Konzervatóriumba, ahol egy évig tanulhatott zeneszerzést. 2005–2010 között a Torontói Egyetem Zeneművészeti Karán elvégezte a bachelor programot, valamint egy évet tanult a mesterképző zeneszerzés szakán. Külföldi tartózkodása alatt számos művet írt, köztük kamaraoperát, további kamara és szóló zongoradarabokat, illetve elektroakusztikus zenéket. Komolyzenei tevékenysége mellett filmhez és számítógépes játékokhoz is komponált zenét. 2010-ben visszaköltözött Magyarországra. 2010–2015 között a Zeneakadémia hallgatója volt. Előbb egy operadramaturgia kurzust végzett el, majd zeneszerzésszakon szerzett diplomát Vajda János növendékeként. 2017-ben Studio 5 néven zeneszerzőcsoportot alakított négy fiatal alkotótársával, hagyományból kiinduló új zenei hangversenyek létrehozására. 2020-ban a MMA Művészeti Ösztöndíj Program nyertese volt. A Dunakanyar Kortárs Zenei Fesztivál fő szervezője. A programsorozat ötletét a szintén általa szervezett 2021-es, Dunakanyar Kortárs Kóruszenéje című koncert adta. 2023-ban Artisjus-díj komolyzenei művének választották a Tavasz-esti dal című a capella kórusművét. Alkotói munkássága középpontjában a klasszikus európai hagyományokból építkező kísérleti zene áll.
Categories: Dalszerzőkről
Leave a Reply