Az ösztönösség fundamentalitás – Interjú Beton.Hofival

Az Év Könnyűzenei Szövegírója Schwarcz Ádám, azaz Beton.Hofi, rapelőadó, dalszövegíró. Eredetileg közgazdász végzettségű, és 27 éves koráig félprofi labdarúgóként tekintett magára, ám sérülései után a zenét választotta. Rövid idő alatt berobbant a hazai újhullámos hiphop világába, az első, 2021-ben megjelent comic sins és a 2022-ben kiadott Playbánia című albuma is óriási sikert aratott. 2023-ban már telt házas Budapest Park koncertet adott, Hundred Sinsszel közös Bagira című dala pedig minden idők harmadik legtöbbet játszott magyar dala lett a Spotifyon. A mixtape trilógiát záró 0 című 20 dalos lemeze 2024 tavaszán jelent meg, amit az MVM Dome-ban mutatott be.

Dal+Szerző: Gratulálok a díjhoz a szerkesztőség nevében is! Milyen érzés egy ilyen „kommersz” díjban részesülni?
Beton.Hofi: Nekem az volt a benyomásom, hogy annak ellenére, hogy ahogy fogalmazol, ez „kommersz”, mégis volt egy szakmaisága a gálának meg a díjátadónak, és nagy megtiszteltetés volt a komolyzenei és irodalmi díjazottakkal egyszerre szerepelni.

D+SZ: Másképp fogalmazva: az Artisjus hivatalos, akademikus és nyakkendős, márpedig a te világod egyáltalán nem ilyen.
BH: Azt hiszem, ezek inkább a külsőségek. Mivel egy rendezvényen szerepel ez a három kategória, belül talán nincsenek is akkora különbségek, mint amiket egy gyűrött ing vagy egy nyakkendő mutat.

D+SZ: Bár ez már nem akkora újdonság, én azt is látom ebben a díjban, hogy a hiphop mostanra véglegesen a kommersz műfajok között szerepel, és itthon is kitört az „underground mainstream” keretei közül. Ha visszagondolsz pályakezdő, utcai önmagadra: tudtad egyáltalán, hogy létezik Artisjus-díj?
BH: Pályakezdőként, az utca világában minden hasonló szervezettel vagy autoritással szemben alapból volt egy fenntartásunk. A környezetemben is, meg bennem is.

D+SZ: Mostanra viszont – valószínűleg véglegesen – egy olyan világba léptél át, ami tele van ilyen szervezetekkel: kiadókkal, menedzsmentekkel, koncerthelyszínekkel meg a többivel. Hogyan kezeled ezt?
BH: Ez abból a szempontból érdekes helyzet, hogy én is menet közben szembesültem azzal, hogy ha bizonyos ponton egyszerűen már ekkora mennyiségű ember hallgat, vagy eljön egy ekkora szélességű lefedés, akkor gyakorlatilag kell valamiféle kompromisszumot hoznod magadban ennek kapcsán. Ha fellépnél, akkor csak a nagy létesítmények és szervezetek képesek kiszolgálni ennyi embert. Ez különösen a fesztiválszezont érinti, ahol már különböző márkák, brandek is megjelennek – az MVM Dome-nak már a nevében is benne van. Ezzel együtt én mindig konzekvensen nemet mondtam a szponzori megkeresésekre, nem osztok meg részleteket a magánéletemről a felületeimen. És a saját, szűk környezetemmel még mindig óriási összekötő erő az a helyzet, amiből indultunk.

D+SZ: A zenei üzlet világa megkövetel egyfajta száraz és kissé könyörtelen ra­cionalitást a jog, a pénzügyek és hasonlók tekintetében. Ezzel hogy állsz?
BH: Őszintén? A bennem élő, szabadságra vágyó gyerek vagy az általános szabadságvágy szempontjából ezek a területek kihívást jelentenek, és nagyon távol állnak attól a fajta örömzenéléstől, amiben a szabadságot teljes mértékben meg tudom élni. Ez egy olyan pont szerintem, ami mindenkinek eljön az életében, attól függetlenül, hogy mit csinál. Valamilyen módon meg kell barátkozni azzal a ténnyel, hogy ebben a korban élünk.

D+SZ: Ha már örömzenélés és szabadság: ez ügyben hallhatóan ebben a korban éltek. A zenétek nem olyan, mint amit a hiphop közönsége megszokott. Van kockázata ennek a fajta progresszivitásnak?
BH: Úgy érzem, hogy mindvégig azt állítottuk és az is volt a húzóereje ennek a produkciónak, hogy lehet másképp közelíteni a korábban kialakult sztenderdekhez. Tehát időről időre mást állítottunk, mint amit elvárnak egy hiphop produkciótól vagy rapper archetípustól. Az élő zenének is volt már előzménye nálunk, volt rá precedens. Az univerzuma is úgy született meg ennek az egésznek, hogy igyekezett provokálni azt a képet, ami az utóbbi tíz-tizenöt évben kialakult egy hiphop produkcióval szemben.

D+SZ: Ez azt is jelenti, hogy egy nagyon tudatos alkotói folyamat eredménye
a produkció? Hol engedtek teret a spontaneitásnak?

BH: A művészettel kapcsolatos ars poeticám és a tapasztalatom is azt diktálja, hogy ha kinyírjuk a spontaneitást bármilyen alkotói folyamatból vagy produkcióból, akkor az olyan, mintha a vízről mondanánk le. Az ösztönösség szerintem fundamentális, mert magának a valóságnak a szövete is minden pillanatban végtelen lehetőséget nyújt. Ott van a művészet, csak körbe kell kontúrozni. De ha csak ez a spontán rész működik, akkor az maga a káosz. Akkor nem tudod viszonyba hozni ezeket a kontúrokat, nem érnek össze a vonalak. Kell egy keret. Legalább annyi, hogy ki legyen jelölve, hogy mekkora
a vászon – aztán azon belül bármi történhet.

D+SZ: A szövegvilágodban hogyan jelenik meg ez a szemlélet?
BH: A fő keretrendszer az a zenei alap, amire a szöveg meg a vokál íródik. De ha felbukkan valami, ami kezdi beszűkíteni a szövegben azt, ami felé tartunk, akkor oda lehet húzni a zenei alapban is valamilyen döntést. Tehát szerintem ez mindig egy pingpong a káosz és a szabályok között. És végül mindig valaki leüti a labdát és az adott meccs valamerre eldől – és az a jó, ha ez a fajta szabadság benne van az alkotásban.

D+SZ: Gyorsan dolgozol? Könnyen döntesz ilyen kérdésekben?
BH: Szerintem igen. Elég gyorsan dolgozom, és sokszor hozok döntést valahogy az imperfekció felé, ami persze megnehezíti a befogadó dolgát, hogy eldöntse: ez most egy spontán húzás vagy épp egy nagyon kitalált dolog. A közvetlen környezetem még a mai napig nem tudja ezt eldönteni. És hiába mondok arról bármit, hogy az első és a harmadik mixtape között mondjuk ezer nap telt el, nem hiszik el, hogy ez vagy az véletlenül alakult úgy.

D+SZ: De számít ez egyáltalán?
BH: Az én állításom a zenéről vagy alkotásról az, hogy nem számít.

D+SZ: Mennyire mész utána önmagadban az alkotói folyamatnak? Önvizsgáló típus vagy?
BH: Szerintem túlságosan is. Olyan helyekre állítok tükröket alkotás közben, amik egyáltalán nem kényelmesek.

D+SZ: És vajon a közönség észreveszi ezt, reagál rá?
BH: Szerintem mi emberi lények nem is különbözünk annyira egymástól, mint amennyire gondoljuk. Ez abból is kiderül, hogy a magammal kapcsolatos kellemetlen állítások mennyi emberrel jelentenek közös nevezőt. Vannak olyan dolgok, amikkel nekem is nehéz volt szembenézni érzelmileg, és sok visszajelzést kapok arról, hogy jó, hogy ezeket egy-egy konkretizálható mondatba vagy szövegbe foglaltam. Én magam is meglepődöm, hogy létezik a saját közönségem.

D+SZ: Van a szövegeidnek evolúciója? Milyen utat jártál be az első, már számodra is fontos szövegeidtől mostanáig?
BH: Szerintem főleg előadásmódban, technikában fejlődtem, és emiatt összességében is tudtam fejlődni. De az első szövegeimet úgy érzem, hogy mai fejjel is tudom vállalni.

D+SZ: A rapben a szövegírás és az előadás nem elválaszthatók egymástól. Provokálod önmagad is azzal, hogy olyasmit írsz, amit nehéz előadni?
BH: Igen, vannak ilyen dalaim, amiket kifejezetten kunszt pontosan előadni. Amikor erősen perkusszív a szöveg, és egyetlenegy légzéstechnikai pontatlanság élőben már végzetes lehet, akkor a saját határaimon táncolok.

D+SZ: Mintha a gyorsan eljövő, nagy sikerek idejét élnénk: rakétaként jutnak
a magasba produkciók, ahogy te is. Hogy érint ez téged, milyen jövőt látsz magadnak ebben a környezetben?

BH: Remélem, hogy más előadók is olvassák majd ezt: szerintem nagyon nehéz a mai zajban akár csak egy évig is magas figyelmi ponton lenni – nemhogy kettő, három vagy öt évig. Ilyen digitális bekötöttség mellett azt szinte lehetetlennek látom, hogy valaki mondjuk egy évtizeden át ott legyen egy ennyire magas figyelmi és nyomásponton. Már egy-két év is teljes embert kíván, nagy fegyelmet és sok-sok szociális áldozatot. Én úgy gondolom, hogy mindenkinek máshol van ez a pont, de ekkora zajban fontos magunkban mindig megvizsgálni, hogy a produkció fontosabb-e, vagy a saját lelkünk és mentális egészségünk. Ez persze mindenkinél egyéni döntés. Az én jövőképem az, hogy ha van időm huzamosabb ideig zenélni és megélni az alkotás örömét, akkor arra készen állok, de nem látom magam mondjuk öt év múlva Beton.Hofiként. ≠

interjú: Hegyi György
fotó: MIKI357

Az interjú eredetileg a Dal+Szerző Magazin 2024/1. számában jelent meg.

BETON.HOFI
„Schwarcz Ádám, azaz Beton.Hofi első demóit a 2000-es évek végén Józsefvárosban készítette, ahol a foci és a rap volt az univerzális nyelv. A diploma kipipálása után, kilépve a gipszkartonlétből, majd fizikai sérülések következtében a focipályákat is maga mögött hagyva, végül a rapben találta meg azt a szenvedélyt, amit mindig is keresett. Slam poetry versenyen lépett először színpadra, azóta pedig már sokszoros platinalemez-tulajdonos, és rajongóival megtöltötte az MVM Dome-ot is. Ez a díj az újabb bizonyítéka annak, hogy milyen messzire vitte a tehetsége és az a tulajdonsága, hogy soha nem fogadja el a lehetetlent. Az elmúlt négy évben közel ötven dalt és húsz klipet adott ki, számos kollaborációban vett részt, és mindeközben végig önazonos maradt. Szofisztikált, érett, szociografikus és egyben önfeltáró szövegeivel mélyen belekarcolta magát a magyar zenei életbe” – írta laudációjában Major Eszter.

DISZKOGRÁFIA
COMIC SINS (2021)
PLAYBANIA (2022)
0 (2024)

ARTISJUS-DÍJ
AZ ÉV KÖNNYŰZENEI
SZÖVEGÍRÓJA



Categories: Dalszerzőkről

Tags: , , , ,

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .