Tabár István egyike azoknak a zenészeknek, akinek a nevét a közönségnek leginkább az a ma már egyre fogyatkozó része ismeri, akik még emlékeznek arra, milyen érzés egy lemez hallgatása közben lapozgatni a borítót, böngészni, melyik dalnak ki volt a szerzője, ki milyen feladatért felelt a háttérben. Több mint tíz arany- és platinalemez tulajdonosa, hozzávetőlegesen 300 szerzeményt jegyez, pályafutása során több mint 25 előadó számára írt zenét vagy szöveget, de legtöbben valószínűleg mai napig az Exotic tagjaként emlékeznek rá. 2023-ban bejelentette, hogy lezárja zenei karrierjét, idén pedig Artisjus-életműdíjat kapott négy évtizedes munkásságának elismeréseként.
Dal+Szerző: Hogyan jutottál arra az elhatározásra, hogy tavaly, 40 év után azt mondd, befejezettnek tekinted a zenei életműved? Mi motiválta az elhatározást, hogy úgymond visszavonulj?
Tabár István: Azt hiszem, ennek a gyökere a gyerekkoromból jön. Akkoriban az emberek még nyugdíjba mentek hatvanéves korukban, és volt számomra egyfajta romantikája annak, hogy kitűzöm ezt a célt, és ennyi idősen márpedig én is nyugdíjas leszek. De persze nem kell ezt halálosan komolyan venni. A pályám során a háttérben munkálkodnak olyan dolgok, hogy például tizenévesen a Budapest vége tábla innenső oldalán laktam egy poros mellékutcában, az osztálytársaim között is a lenézett gyerekek közé tartoztam, így mindenáron bizonyítani akartam, nem csak a zenében, mindenben, és ez sok szempontból sikerült is.
Másrészt úgy érzem, négy évtizeden át mindig sikerült megújulnom, felvennem a fonalat, ráéreznem az adott kor hangulatára zenészként, szerzőként, producerként, ugyanakkor az a generáció, amely a most díjazott Beton.Hofi vagy Azahriah nevével is fémjelezhető, üzenetét tekintve, bár tetszik, már annyira távol van tőlem, hogy a későbbiekben ezt lehet, hogy nem tudnám hitelesen képviselni, hibába hallgatják ezeket az előadókat akár a mostani ötvenévesek is. Él bennem az elképzelés, hogy az a szép, ha egy sokat látott sportoló éremmel tér vissza az utolsó olimpiáról, ennek mentén nem szerettem volna folyamatosan lejjebb csúszva, NB2-ben, NB3-ban megélni a dolgaim.
D+SZ: Miért érzed úgy, hogy ez várt volna rád?
TI: Az ilyesmi nem ugyanaz egy előadónak és egy szerzőnek. Az előadók, a frontemberek, részben, mert az emberekben dolgozik a nosztalgia, gyakorlatilag a végtelenségig működtethetnek egy produkciót. Ugyanakkor azok a háttéremberek, a szerzők, a producerek, akik a kelleténél tovább csinálják, sokszor már csak árnyékai korábbi önmaguknak. Úgy éreztem – és akkor még nem gondoltam, hogy életműdíjat fogok kapni –, hogy hatvanévesen megelégedhetek azzal, amit csináltam, egyúttal elegánsan zárhatom le a pályámat, ami azért is volt vonzó számomra, mert ilyesmit nem látni túl gyakran.
Ráadásul ezt meg is tehettem most, ugyanis van egy diplomám, amit 1986-ban szereztem építészként. Amikor az Exotic megnyerte az Aortát – Amatőrök Országos Rocktalálkozója – 600 zenekar előtt, azzal a lendülettel be is tettem ezt a diplomát a fiókba, nem használtam semmire. Aztán jött a Covid, és akkoriban szembejött néhány dolog az építészet terén, amiben szerepem lett. Mára annyira kinőtte magát mindez, hogy nagyon jól el is vagyok vele, szóval nem akarok álszent lenni: most már meg is tehetem, hogy a zenéléstől mint megélhetéstől visszavonuljak.
Persze előfordulhat, hogy nem tudom majd teljesen letenni a hangszert, és mégis belekezdek valamibe, de azt már nem az említett tinédzserkori belső kényszerből, hanem jókedvvel, szórakozásként fogom csinálni, és nem foglalkozom azzal, hogy sikeres lesz-e, vagy nem, ami korábban azért tagadhatatlanul erős motiváció volt számomra.
D+SZ: Mivel töltöd a napjaidat mostanában?
TI: Épp egy százéves műemlék épület felújításában veszek részt, és ha ilyesmiket csinálhatok még, annak örülni fogok. Modern, új technológiájú építészettel kapcsolatos munkába nem mernék belefogni, hiszen kimaradt negyven év, de ilyen típusú feladatoknál jól jön a tudásom. Illetve augusztusban lesz még egy koncert a Tabánban, ahol az Exotic és az Első Emelet lép majd fel, oda azért elmegyek, de fellépéseket már nem vállalok, mentem úgyis eleget az elmúlt évtizedekben zenekarral meg az általam menedzselt produkciókkal.
D+SZ: Rengeteg előadónak, zenekarnak szereztél dalokat, de emlékszel-e a valaha írt legelsőre, hogy az milyen körülmények között, milyen hatásra született?
TI: Az első saját dalaim még szöveg nélkül készültek, és mivel nem nagyon volt mire rögzíteni őket, leginkább harmóniák, dallamok álltak össze akkoriban. A végleges hangszereléshez, ahhoz, hogy mindez megszólaljon, kellett a zenekar. Ez azért érdekes, mert voltak ott nálam nagyobb múlttal rendelkező, képzettebb zenészek, mégis ezekkel a szerzeményekkel indultunk. Az első két dal, ami ebből a merítésből származik, a Várj rám! és a Párizs, ezek végül az Exotic 2017-ben Isten hozott! címmel megjelent „nulladik lemezén” láttak napvilágot.
D+SZ: Ki vagy kik voltak azok a zenészek, szerzők, szövegírók, akik a legnagyobb hatással voltak rád kezdetben, vagy azok, akikre mondjuk a pályád későbbi szakaszában csodálkoztál rá?
TI: Magyar vonatkozásban a Korált említeném, az ő koncertjeikre sokat jártam. A lírai oldalamra nagy hatással volt Balázs Fecó munkássága, a vicces oldalon pedig a KFT motivált. Külföldiek közül a Dire Straits, Mike Oldfield, meg a hozzájuk hasonló, nem annyira direkten slágeres, de nagyon zenei dolgok említhetők. Érdekes a dolgok körforgása, mert Balázs Fecó utolsó három klipjének én voltam a rendezője. Nagy boldogság volt számomra, hogy együtt dolgozom valakivel, akit annak idején a közönség soraiból figyeltem.
D+SZ: Szerinted melyik az a dal, amivel a legtöbben azonosítanak, illetve melyik az, amit a legtöbben hallgatnak anélkül, hogy tudnák, te írtad?
TI: Ezt a hasonlatot már használtam korábban, de ide is illik. Mindig úgy képzeltem, hogy az előadó egy autóversenyző, a dal pedig a versenyautó. És amikor kap egy jó versenyző egy jó versenyautót, remekül száguldozhat vele a pályán. Ebben az értelemben talán abszurd, de az én versenyautóm a Trabant lett. Azóta is sok slágert írtam, de ez a dal a megjelenése óta mindig ott volt a jogdíjelszámolásom első öt helyezettje között, és ez a mai napig sem változott.
A Trabanttal kapcsolatban az is érdekes, hogy voltak dalok, amiket hónapokig írtam anélkül, hogy igazán elégedett lettem volna velük, aztán egyszer csak lezártam őket, de ez meg egy éjszaka megszületett. A háttérsztorija annyi, hogy volt egy zenekari próba, amire a gitárosunk, Vilmányi Gábor Trabantjával mentünk. Lerobbant, így elvittük a hangszereket kézben. Aztán visszafelé valaki értünk jött a nagypapájának a Trabantjával, és az is lerobbant. Azt mondtuk, ilyen autó a világon nincs! Eleve, ha felnyitod a motorháztetőt, túl sok mindent nem tudsz vele csinálni, mert alig van benne valami, gondolkodtunk is, hogy mi romolhat el ezen. Meg persze tudtuk, hogy ennek van némi – megint ezt a szót mondom – romantikája, hiszen a Trabant népautó, amit mindenki ismer, és ha ilyesmivel viccelsz, akkor valójában az egész helyzettel viccelsz, ami az országban van.
Hogy a kérdés második felére is válaszoljak, annak kapcsán olyanokat említenék, mint Tolvai Renáta Hagylak menni című dala, vagy Kállay-Saunders Andrástól a Csak veled. Ezek voltak az első magyar nyelvű slágereik, és mondjuk úgy, elég sok közöm van hozzájuk zeneileg és szövegileg egyaránt. Ugyanakkor, bár lehet, hogy a YouTube-on ott van a nevem a leírásban, általában nem szokás tudni, hogy szerző voltam ezekben a dalokban. De ott van például a Tedd fel a kezed a Splash!-től, amiben – bár ahogy általában, ezt sem reklámoztam – szintén társszerző voltam. Az is időtálló slágernek bizonyult, ha elmész bármilyen buliba, szinte biztos, hogy elhangzik, mind a mai napig.
D+SZ: Milyen megélni egy dal sikerét a háttérből?
TI: A nyolcvanas évek végén, amikor elég szűk volt a keresztmetszet, és a rádióban sem ment még az Exotictól a Holdfénytánc, történt olyan, hogy valahol ott állt tőlem fél méterre egy lány, és énekelte csak úgy, maga elé ezt a dalt, dallam- és szöveghelyesen. Rám nézett, nem értette, miért nézem. Én mosolyogtam, ő visszamosolygott, és ennyi. Az ilyesmi mindig boldoggá tett. Nem tartottam fontosnak, hogy tudják, hogy én írtam. Nekem az volt a fontos, hogy a dal célt érjen.
D+SZ: Van-e olyan fejezete az életművednek, akár dal, akár lemez, amiről azt gondolod, hogy különösen kedves számodra, mégsem kapta meg azt a figyelmet, amit megérdemelt volna?
TI: Nem nagyon futottam bele ilyesmikbe. Valahogy, bárkivel is dolgoztam, mindenkiből lett valaki. Ez talán azért is volt így, mert mindig addig csiszoltam mindent, amíg úgy gondoltam, jobb már nem lehet. Cserpes Laurának volt az Élj pont úgy című dala, amire talán még emlékezhet a közönség A dalból, amit akkor még Eurovíziós Dalfesztiválnak hívtak. Rég le kellett volna adni, de úgy éreztem, ez így még nem elég jó. Végül karácsonyeste hagytam ott a fát meg a családot egy félóra múlva, hogy elkészüljön a végleges változat. De Kállay-Saunders Andrásnak is volt olyan dala, aminél felhívott, hogy van egy másik szerző által írt szöveg, másnap fel kellene énekelni, de nem érzi telitalálatnak. Én meg leültem éjfélkor, nem aludtam, és sorról sorra, szóról szóra beleéltem magam az egészbe, aztán reggelre kész lett, és ő is nagyon jónak tartotta. Mindig érzem, hogy egy dalból mikor jön ki az a maximum, amit az előadó hitelesen képviselhet, mikor üt a legnagyobbat az adott hangulat. És persze az is mindig motivált, amikor volt egyfajta nyomás, hogy meg kell mutatni, képes vagyok az adott dologra. Ez az egész életem végigkísérte.
D+SZ: Dolgoztál dalszerzőként, kliprendezőként, producerként, illetve az Artisjus révén a háttériparban is. Mit adott az, hogy ilyen sokféle nézőpontból láttál a szakmára?
TI: Mindent. Erről szólt az életem, az elmúlt 40 évem. És pont ezért is érzem, hogy ez így most elég. Hogy kicsit kiegészítsem a korábban elhangzottakat, nem tudnék mulatós dalt vagy operettet írni, nem tudok azonosulni vele, egyszerűen tiltakozik a szervezetem. Így vagyok a trappel és a hiphoppal is, nem tudnék hitelesen ilyesmit csinálni. Ugyanakkor a négy évtized alatt sok minden belefért a hagyományos poptól, rocktól a kicsit újhullámos, kicsit underground zenéken át akár a dance vagy a techno műfajáig. Számos előadó életművéhez hozzá tudtam tenni a magamét.
D+SZ: Mit jelent számodra az, hogy életműdíjat kaptál az Artisjustól? Sokan ilyenkor azt mondják, hogy egy elismerés ösztönöz a további munkára, hogy méltónak kell lenni rá, de mivel te – elvileg – visszavonultál, lehet, hogy más jut eszedbe erről.
TI: Egyetlen szót tudok mondani, teljesen őszintén: megnyugvást. Úgy érzem, hogy érdemes volt. Elértem azt a magaslatot, aminél úgy érzem, nincs feljebb. Megvalósítottam a gyerekkori álmaimat, és most már nincs bennem az igény, hogy még magasabbra törjek. Ha úgy alakul, hogy mégis csinálok majd valamit, azt önfeledt szórakozásként fogom megélni, nem feladatként. Elmondtam egy versemet a díjkiosztón, amiben benne van ez a két sor: „Mikor álmodom, minden az enyém – Mikor ébren vagyok, mindenem helyén.” Így érzem most is. Átértékeltem, másik polcra helyeztem néhány dolgot, és ez így van jól. Nem baj, ha az ember bizonyos szempontból határt szab az álmainak.
interjú: Kovács Attila
fotó: Labancz Viktória, urban tamás / fortepan (exotic)
Az interjú eredetileg a Dal+Szerző Magazin 2024/1. számában jelent meg.
TABÁR ISTVÁN
„1986-ban friss diplomás építészként zenekarával, az akkor újhullámos underground Exotickal megnyerte az Aorta tehetségkutatót. 1990-ben a popos irányváltás és a Trabant című gigasláger jóvoltából az év zenekara lettek.
Tabár Pisti főleg szövegíró, de zenét is szerez, könnyebb és elvontabb művekben is közreműködött. Sosem volt frontember, inkább amolyan szürke eminenciás. Életműve szerteágazó: több mint 70 társszerzővel dolgozott több mint tíz arany- és platinalemezen; 300 szerzeményt jegyez, évente sokezer médiaelhangzással. Négy évet küldöttként és a Szerzői Véleményező Bizottság elnökeként, négyet a vezetőség tagjaként dolgozott. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a Felosztási Szabályzat korszerűsítésében, ami sok érdekegyeztetéssel és fájdalmas, de szükségszerű konfliktusok felvállalásával jár. 2017-ben szerzői pályáját keretbe foglalta az Exotic Nulladik című lemezével, a zenekar korai, meg nem jelent underground számait leporolva. 2023-ban bejelentette visszavonulását mind az Artisjus testületeiből, mind a szerzői munkától, életművét kvázi befejezettnek tekinti.” – Írta róla Szabó Áron.ARTISJUS-DÍJ
KÖNNYŰZENEI
ÉLETMŰDÍJ
Categories: Dalszerzőkről, Hírek
Leave a Reply