Oláh Patrik igazi Z generációs fiatal, 1998-ban született Salgótarjánban, Budapesten él, egyszerre tud rajongani a kortárs és cigányzenéért, zenét szerez, mindene a kick-box. Problémát jelent-e az, ha hirtelen sok komolyzenei versenyt nyerünk? Hogy bukkanhat fel Azahriah neve egy kortárs zenei interjúban? Mikor lesz kész az első lovári nyelvű opera? Franciaországi bemutatója előtt a Párizs–Budapest tengelyen csíptük el az év junior komolyzenei alkotóját.
D+SZ: Az első élményem veled kapcsolatban a Sziget-fellépésed volt a Nagyszínpadon 2019-ben.
Oláh Patrik: Igen? (nevet) Kaptam egy felkérést a Sziget szervezőitől, hogy egy amerikai táncossal kellene együttműködnöm a Human Rights programsávjában. Ő táncol, én hegedülök. Én akkor már pár éve nem hegedültem, nekik viszont egy olyan ember kellett, aki hegedül, de zeneszerző is egyben, tud improvizálni és ki mer áll a több tízezres közönség elé. Így kerültem a képbe. Mi az iskolai bántalmazások ellen szólaltunk fel.
D+SZ: 21 éves voltál akkor.
OP: Igen, életem egyik legnagyobb élménye!
D+SZ: Hétévesen jellemzően még nincsen olyan jövőképünk, hogy ténylegesen eldöntsük, mit szeretnénk csinálni. Te akkor már eldöntötted, hogy zeneszerző leszel, de valójában mikor volt az a pont, amikor valóban ebbe az irányba indultál?
OP: Hét-nyolc évesen játszottam először Vivaldi-darabot, és úgy gondoltam, hogy na, én ilyeneket akarok írni. Így kezdődött.
D+SZ: Barokk-korszakodat élted.
OP: Igen! (nevet) Ez így ment tizenkét éves koromig, amikor belekóstoltam a romantikába és beleszerelmesedtem Csajkovszkij zenéjébe. Onnantól kezdve ilyen jellegű darabokat kezdtem írni, majd következett a Liszt-korszakom. Akkor még hegedűsként azt gondoltam, hogy zongora- vagy hegedűvirtuóz leszek, de mindenképpen ilyen darabokat írok majd. A konziban belekóstoltam a huszadik század zenéibe, ami egy olyan spirál, ami nem tudom, hogy felfele vagy lefele visz, de onnantól más nem volt már. Jött a Bartók-, a Ligeti-korszak. Most már a Haas-korszakomat élem.
D+SZ: Beszéljünk még Salgótarjánról: milyen zenei miliő vett téged körül, a családban, a környezetedben?
OP: Nem igazán van hivatásos zenész a felmenőim között, én, illetve egyik unokatesóm vagyunk az elsők, akik komolyabb szinten űzzük a zenét. Viszont a nagycsaládomnak van egy mulatója. Ott már háromévesen hallottam a keményebbnél keményebb zenéket: megfordultak ott az akkori sztárok, LL Junior, a Váradi Roma Café, Stefano vagy a Fekete Vonat, Jolly. Ezek a roma hatások kihallhatók a mostanában írt műveimben.
D+SZ: Érdekes, hogy ezt mondod, mert ez azt jelenti, hogy ezek a hatások utólag csapódtak le, míg akkor az éppen aktuális zenei korszakodba voltál beletemetkezve.
OP: Ezek jellemzően családi programok voltak, ahol én is jelen voltam. Akkor is minden érdekelt, és azóta is mindig mindenből megpróbálom kihámozni azt, ami engem érdekel. A cigányzenét akkor is szerettem, most is szeretem. Ezen sokan felháborodnak, amikor azt mondom, hogy Kis Grofót is szeretem és ismerem a zenéjét. Van egy közönsége, van egy hatása, így el tud jutni a közönségéhez és a saját műfajában igazán jónak mondható. Minden zenét meghallgatok, minden zenét értékelek, és ez akkor is így volt. De ami akkoriban igazán lekötött, az a klasszikus zene. Középiskolába a A Bartók-konziba jártam, az ország legtávolabbi pontjáról is érkeztek, én is Salgótarjánból érkeztem. Ott még elsősorban hegedűsnek készültem, de azt tudni kell rólam, hogy nem voltam jó gyerek (nevet).
D+SZ: Mikor indultál először versenyen?
OP: A legelső verseny idején még konzis voltam, negyedikes gimnazistaként jelentkeztem egy zeneszerzőversenyre nem zeneszerző kategóriában, hiszen akkor még hegedültem. A zsűrinek annyira tetszett a darabom, hogy a zeneszerző kategóriában lettem második. Én akkor még egyáltalán nem tanultam zeneszerzést. Ekkor éreztem azt, hogy most jött el az ideje, hogy kifejezetten ezzel foglalkozzak.
A nagy váltás a Zeneakadémián jött el, amikor felvettek ezzel a háttérrel, úgyhogy ez óriási visszajelzés volt számomra. Onnantól kezdve kezdtem el igazán dolgozni, és jöttek az első sikerek.
D+SZ: Többször elmondtad interjúk során, hogy a hegedűt azért hagytad el, mert nem érezted magad elég szorgalmasnak. Ehhez képest a saját, hegedűre írt darabjaidat sokszor te magad is előadod.
OP: Ha saját darabot kell gyakorolni, akkor gyakorolok, szerintem akkor sem eleget, de pont nemrég kétszer is felléptem hegedűvel, az egyik a salzburgi Mozarteumban volt. Szóval elő-előveszem a hegedűt, de a mindennapos gyakorlás nekem nem ment soha. Egy héttel a fellépés előtt mindent bepótolok és így készülök fel.
D+SZ: Ez nem ínhüvelygyulladás-veszélyes?
OP: Dehogynem! (nevet)
D+SZ: Mindig előkerül az a kérdés, hogy ha valaki zeneszerzői tapasztalattal, de hályogkovácsként, mindenfajta ehhez kapcsolódó edukáció nélkül kezd el zeneszerzést tanulni a Zeneakadémia hagyományos zeneszerzés szakán, óhatatlan, hogy folyamatosan felülvizsgálja eddigi tevékenységét. Benned ez hogy zajlott?
OP: Kiverte a biztosítékot! (nevet) Eljött a szeptember, jöttek a tantárgyak, ellenpont, klasszikus kompozíciós gyakorlat, ahol Mozart vagy Bach stílusában kell írni valamit, de hamar belerázódtam.
D+SZ: Nem lehet, hogy azért ment, mert tinédzserként mindig valaki más modorában próbáltál írni?
OP: De lehetséges, meg ikrek vagyok (nevet), és fel tudom venni azt az álarcot, hogy most Mozart vagyok és megírom a darabot. Ráadásul egyedül voltam a szakon, gyakorlatilag mintha magánórákat tartottak volna nekem a tanáraim. Sokszor reggel héttől éjfélig az egyetemen voltam. Átlag három óra alvással vittem végig az első évet, mert a társasági élet sem maradhatott ki. De imádtam. Már az első félév után megnyertem egy nemzetközi versenyt, ami nemcsak diákoknak szólt, nem volt korhatár, hanem 0-99 évesig bezárólag. Ezzel gyakorlatilag berobbantam a kortárs zenei életbe. Utólag visszagondolva szerintem ez túl korán történt meg.
D+SZ: Ez azért könnyen torzíthatja a magadról alkotott képet.
OP: Hát igen, ugyanis fél év alatt három-négy versenyen értem el helyezést, és kezdtem azt hinni, hogy ez a természetes. Egy évvel később aztán jöttek a pofonok, ami nem azt jelenti, hogy nem nyertem versenyt, hanem kevesebbet. Mondjuk a beadott művek ötven-hatvan százalékára kaptam helyezést. Ez a valóságban nagyon jó arány.
D+SZ: Túlnyerted magad.
OP: Igen, és ezt fel kellett dolgoznom magamban. Anyukám az elején adott tanácsokat, hogy sok lesz egyszerre a rengeteg munka, a kevés alvás, plusz a buli, hiszen ha egyetemista vagyok, miért ne bulizzak. És így is lett. Én viszont nem tudok leállni. Ha leállok, akkor nem csinálok semmit sem, valahogy nincs nálam középút. Ez a zenéimre és az életemre is igaz, elmegyek a végsőkig vagy semmi. Egyébként szeretek mindent előre megtervezni, de általában soha nem az jön össze, amit megtervezek, hanem valami más, de sokkal jobb.
D+SZ: A Budapest-nyitány például mennyire egy megtervezett mű volt?
OP: Az volt a tervem, hogy olyan darabot írjak, amivel második helyezett lehetek! (nevet) Ugyanis nagyon kevés idő állt a rendelkezésemre, ezért úgy döntöttem, hogy nem veszek fel egy álarcot – amit szerintem egyébként elég sokan megtettek –, ami nagyközönségnek való, inkább írok egy önazonos művet. Annyira önazonos lett, hogy első lettem (nevet). Nagyon jólesett, hogy a zsűri azt mondta, nem az volt a kérdés, hogy ki legyen az első, hanem az, hogy ki legyen a második és a harmadik. Először egyébként úgy gondoltam, írok egy kissé ömlengős darabot a XIX. század stílusában-modorában, de aztán belegondoltam, hogy Bartók és Kodály 1923-ban az ötvenéves évfordulóra írt darabjaikkal is a saját modorukban írtak, én miért ne így tegyek?
D+SZ: Az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Konferencián debütált a világ első lovári nyelvű miséje, a Le Devleske. Ennek kapcsán is hasonlóan terveztél?
OP: Tizenéves korom óta mondogatom, hogy a cigányzenét még nem nagyon foglalták be a klasszikus zenébe. Liszt tett erre kísérletet, de az a kávéházi cigányzene volt. Engem a népi cigányzene érdekel, amit az oláh cigányok, a beás cigányok, a teknővájó cigányok otthon játszanak. Ezt szeretném integrálni a klasszikus zenébe. Akkoriban ezt elmondtam egy interjúban, illetve a mise megírásának szervezője az egyik tanárom volt, akivel erről sokat beszélgettünk. Az lett az eredménye, hogy jött egy felkérés, hogy írjam meg a misét, amely abból az alkalomból született, hogy megjelent az első lovári nyelvű Biblia.
D+SZ: Tavaly említetted egy interjúban, hogy egy lovári nyelvű operát is tervezel.
OP: Az opera a hároméves terveim között szerepel. ha nem nyerek pályázaton, akkor is rajta leszek, hogy megírjam. VGunida egy roma mondából származó hősnő, akit megátkoz az ördög, mert a nő visszautasította őt nem akar vele lenni. Ezért az ördög VGunidát cigánymeggyfává változtatja, és míg a fa a házuk előtt áll, addig a hét gyereke a fáról eszi a meggyet, azaz a saját anyjukat. Innen indul a különös történet, ez a vezérfonala. Három felvonásos operát tervezek.
D+SZ: Van műfaj, amit nem próbáltál még ki? Mintha kórusművet nem írtál volna.
OP: Írtam azt is. (nevet)
D+SZ: És van olyan, amiről úgy érezted, hogy nem áll jól?
OP: Például a kórusművek! (nevet)
D+SZ: Kutrik Bencének viszont jól áll.
OP: Igen, ő az egyik magyar zeneszerző, akinek nagyon. Ezt meg is hagyom neki (nevet). De egyébként van két-három kórusművem, amit mostanában mutatnak majd be. Biztos lesz olyan helyzet, amikor kell még írnom.
D+SZ: Tehát ha írni kell egyet, akkor kihívásként éled meg, de nem ezen kattogsz.
OP: Nem, teljesen más kattog a fejemben. Hangszerek, zenekarok. A kórus nekem egy aláfestő dolog. Imádom, amikor szöveg nélkül, hangszőnyegszerűen használják a kórust vagy perkusszívabb hangzást hoznak létre, alakítanak ki vele. Utóbbit alkalmaztam a misében. Ebbe már bele tudom ásni magam, hogy közben nagyon élvezem. A sztenderd forma azért sem tetszik, mert ha nagyon be van tartva a prozódia, akkor így vagy úgy, nagyon kodályos lesz. Mindig ezen kapom magam, ha betartom a prozódiai szabályokat. De lehet, hogy meg kell írni pár ilyen művet.
D+SZ: Amit aztán kikukázol?
OP: Igen! (nevet) Vagy azt mondom, hogy engem nem érdekel a prozódia klasszikus Kodály-szerű szabályrendszer szerinti betartása. A könnyűzenében mára ez teljesen jellemző. Régen engem is zavart, de most már inkább az zavar, ha erőltetve van betartva. Most már azt mondom, hogy a dallam ritmusa felül tudja írni a szöveg ritmusát. Például Azahriah-nál is érzem ezt sokszor.
D+SZ: Nem gondoltam volna, hogy ma Azahriah neve is szóba kerül.
OP: Nagyon szeretem Azahriah-t. Vannak olyan részek, mintha direkt rossz lenne a prozódia és olyan helyre kerül a hangsúly, hogy a szövegnek teljesen más értelmet ad. Ezekkel jó játszani.
D+SZ: El tudod képzelni, hogy Azahriah-val dolgozzál?
OP: El, persze. Sőt!
interjú: Bébé
Fotó: Jeli András, Labancz Viktória
Az interjú eredetileg a Dal+Szerző Magazin 2024/1. számában jelent meg.
OLÁH PATRIK
„Rendkívül örvendetes, hogy a közelmúltban szinte minden évben feltűnnek olyan fiatal, tehetséges zeneszerzők, akiktől azt várhatjuk, méltán léphetnek akár legkimagaslóbb elődeik nyomdokába. Oláh Patrik ilyen fiatalember. Salgótarjánból érkezett Budapestre, a hegedűművészi és a zeneszerzői pálya közül végül az utóbbi került az első helyre életében. A közelmúltban egyre sikeresebb pályakezdésének lehettünk tanúi, szinte minden zeneszerzésversenyen, amin elindult, díjat – többnyire első díjat – nyert, és ezzel utak nyíltak meg előtte, amelyek tovább vezethetik előre. Kiemelkedő sikere volt 2021-ben az Eucharisztikus Kongresszus keretében, a Szent István Bazilikában bemutatott lovári nyelvű miséje; a Junior Prima Díj; majd a Budapest Főváros Önkormányzatának pályázatán elért első helyezése, amellyel Fusion című nagyzenekari műve lett a főváros új nyitánya. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem doktoranduszhallgatójaként a közelmúltban Németországban szerzett új tapasztalatokat. Legfontosabb zenei célkitűzéseként olyan kortárs zenét szeretne írni, amely magába olvasztja a magyarországi cigányzene hagyományait is. Jegyezzük meg a nevét, biztosan sokat fogjuk még hallani!” – írta Tihanyi László laudációjában.
Categories: Dalszerzőkről
Leave a Reply