A 2023-as Music Hungary konferencián is téma volt a kisebb klubok nehéz helyzete, a 2024-esen pedig több kerekasztalon egészen drámai helyzetről számoltak be a résztvevők.
A Zenei klubok és fellépők elszámolási modelljei című beszélgetésen Tóth Péter Benjamin (Artisjus) és Podlovics Péter (menedzser) egy olyan táblázatból indult ki, ami bemutatta, hogy egy vidéki klubban, ahová a fellépő másik városból érkezik, kinek mennyi jut a jegybevételekből. Azzal a feltevéssel dolgoztak, hogy egy viszonylag sikeres zenekarról van szó, ami ebben az esetben 200 eladott jegyet jelent. Ez 4000 forintos jegyárral, és a 200-ból húsz elővételes vásárlóval (2000 Ft) számítva 760 ezer forint bruttó jegybevétel. Az áfa levonása után ebből rögtön kevesebb mint 600 ezer marad. A klub saját bevétele, illetve költségei – köztük a szerzői jogdíj –, a produkció saját költségei plusz az utazás, a booking fee és reklámra költött pénz levonása után ebből kevesebb mint 60 ezer forint marad a fellépőnek és a menedzserének. Egy öttagú zenekar esetén ez fejenként kevesebb mint 12 ezer forint gázsi (ráadásul ez a bruttó összeg). Ez az, amiért dél körül elindulnak otthonról, és hajnalban érnek haza. Hozzá kell tenni, hogy ha van Hangfoglaló támogatás a klubnak, akkor az plusz 300 ezer forintot jelenthet a költségvetésben.
Podlovics Péter szerint ezeket a számokat látva minden szereplő elgondolkodik azon, hogy megéri-e ezt csinálnia. A jelenlegi helyzetet a nyolcvanas évek végével hasonlította össze, amikor elkezdte ezt a szakmát: akkor nagyon sok zenekarnak heti szinten voltak fellépései, dolgozott olyan előadóval, aki heti nyolcat is elvállalt. Szerinte a 4000 forintos ár, amiből a számítás kiindult, nem emelhető érdemben; másrészt az sem állja meg a helyét, hogy jóval olcsóbb jegyárak mellett sokkal többen jönnének.
Podlovics azt mondta: ha nem történik valami komoly változás, akkor a helyek nem fognak bezárni, az élőzenéről viszont le fognak mondani. Márpedig klubok nélkül „nincs semmi”; egy produkció nem tud összeállni a próbateremben, csak a színpadon. Az élőzene megszűnése nemcsak a zeneipart érinti rosszul, hiszen ezzel csökken a vidéki városok a fiatalokat megtartó ereje. Szerinte vagy az államnak, vagy a nagy iparági szereplőknek bele kell tennie valamit a rendszerbe, hogy fennmaradhasson.
Tóth Péter Benjamin úgy foglalt össze a tanulságokat, hogy támogatás nélkül ez az üzleti modell nem működik. A jelenlegi rendszer – ami ugyebár az üres hordozó díjak 25%-ából működik, és nem a zeneiparon kívülről érkező pénz – láthatóan nem elégséges. Felhívta a figyelmet arra, hogy az előadóknak tudatosnak kell lenniük azzal kapcsolatban, hogy a szerzői jogdíjjal hogyan számol el a klub: kerüljön bele a szerződésbe az, hogy ki, milyen konstrukcióban fizeti. Nem elég, ha a szervező mond valamit a fellépőnek arról, hogy mennyit fizetett be: meg kell kérni, hogy mutasson kimutatást a befizetésről, vagy járuljon hozzá ahhoz, hogy az Artisjus megoszthassa ezt az adatot a fellépővel (enélkül ugyanis a jogkezelő ezt nem árulhatja el.)

Részben hasonló problémák merültek fel a Ha a Spotify és a Youtube után egyből az Aréna jön, mi történik a klubokkal? című beszélgetésben. A moderátor Süli András felidézte a brit kormány friss ajánlását arról, hogy a stadion- és arénakoncertek szervezői ajánlják fel jegybevételük egy kis hányadát a kis klubok életben tartására, hiszen ott is rengeteg hely zárt be az utóbbi években. Décsy Eszter (Charm Music) azt mondta, hogy hasonló rendszer Franciaországban már működik is. Az alapelv az, hogy mindenkinek felelőssége van abban, hogy vigyázzon azokra a klubokra, „ahonnan minden elindul”.
Persze a beszélgetés címébe kiemelt kérdés azokra vonatkozott, akik online olyan népszerűek lesznek, hogy a kis klubokat átugorva rögtön nagy helyszíneken tudnak fellépni, de a beszélgetők egyetértettek abban, hogy ez inkább a kivétel, nem a szabály. Décsy Eszter felidézte a brit Music Venue Trust tavaszi akcióját, amikor a Glastonbury fesztivál plakátjáról leszedték azokat az előadókat, akik nem kis klubokból indultak, és alig néhányan maradtak. Bende Zsuzsa (A38) is hangsúlyozta, hogy a zeneipar egy összefüggő ökoszisztéma, és már csak azért sem érdemes kihagyni a klubok szintjét, mert „itt érnek össze a zenekarok, itt találják meg a hangjukat”, és a promóterek is itt mérhetik fel, hogy mit tud az előadó, akit képviselnek.
Kamau Makumi (Banana Records) szerint nem magyar sajátosság, hanem nemzetközi trend, hogy egyre több előadó nő hirtelen nagyra. Mint mondta, még olyan friss ez a jelenség, hogy nem látjuk az ilyen berobbanás „túloldalát”, vagyis azt, mi történik majd pár év múlva a hirtelen felfutott előadókkal. Bár a menedzsmenteknek ilyen távra is kell(ene) gondolkodniuk, gyakran az előadók is úgy vannak ezzel, hogy „ki tudja, mi lesz öt év múlva”, még abban sem biztosak, hogy zenélni akarnak majd, úgyhogy most szeretnék kiélvezni a sikert. Kama is úgy látja, hogy kell száz koncert, hogy igazán összeérjen egy produkció – másfelől ha egy produkció után ötezren érdeklődnek, akkor nem lehet egy ötszáz fős helyre vinni (vagy ha igen, akkor az ebből eredő exkluzivitást lehet kritizálni).
Többen említették, hogy egy igazán jó klub „igényt generál”, ahogy Gellai Gergő (Pécsi Est, Amper Klub, Káptalan Kert, Made In Pécs fesztivál) fogalmazott. Ha egy klub része a helyi közösségnek, „és figyel arra, hogy folyamatosan próbáljon megújulni és magas szintű élményt nyújtani”, akkor többen fognak az adott városban koncertre járni. Kama arról beszélt, hogy amikor a zenekara, a Mary PopKids elindult a 2010-es évek elején, akkor az A38-ra sokan lementek egy koncertre úgy, hogy nem ismerték a fellépőt, de tudták, hogy érdemes megnézni; ezért nekik sokat adott, amikor itt koncertezhettek.
A jelenlegi helyzetben Gellai Gergő talál azért pozitívumokat is, például azt, hogy nyáron több szabadtéri hely is indult. De ősztől tavaszig „drámai a helyzet, komplett produkcióknak eszébe sem jut, hogy turnézzanak”, hiszen „ha nincs húsz klub országszerte, ahol lehet játszani, akkor nehéz úgy kihozni, hogy megtérüljön” egy turné. Szerinte sokat segítene a szolidaritás, ha a nagyobb produkciók „kicsit leadnának az igényeikből”, hogy a kevésbé jól eleresztett kollégákat segítsék.
Ami a budapesti helyzetet illeti, Décsy Eszter szerint itt is vannak hiányosságok egyrészt minőségben, másrészt abban, hogy a különböző méretek mennyire vannak lefedve; Kama szerint a 80-200 fő közötti klubokból nincs elég. Ugyanakkor Bende Zsuzsa szerint ha az ezredforduló körüli helyzettel hasonlítjuk össze a mait (az A38 2003-ban indult), akkor azt látjuk, hogy megtöbbszöröződött a helyek száma. Szerinte az, hogy egymás mellett működnek profitorientált, nonprofit és államilag támogatott helyek, „nehezen kezelhető torzításokat” okoz a piacon. Hollandia példáját hozta fel: ott 70-80 profin felszerelt, 300-1500 főt befogadni képes klub működik, és mindegyik nonprofit módon.

Más szempontból szólt az élőzenéről (nem kizárólag a klubokról) az Advancing és a valóság, avagy mi lesz igaz abból, amit leegyeztetsz? című beszélgetés. A résztvevők sok rémisztő és néhány mulatságos történetet osztottak meg – Egyedi Péter egy koncertje az Annabarbi zenekarral például majdnem amiatt hiúsult meg, hogy a klubban ellopták a mikrofont, de a tulajdonos határozott fellépése nyomán aztán meglett.
A résztvevők egyetértettek abban, hogy sokszor találkoznak olyan körülményekkel, amik miatt valójában nem volna szabad megtartani a koncertet, például (ahogy Nick Zsófia mondta) nem lehetnek biztosak abban, hogy nem szakad be a fadeszkákból ácsolt színpad. Ilyenkor a turnémenedzser dolga az, hogy erre rámutasson, de ahogy Szabó Zsolt „Tschöppy” mondta, a végső döntés és egyben a felelősség is a fellépőé. Szerinte egyébként „sokkal többször kellene nemet mondani”, ugyanakkor azt is látja, hogy a közönség a lemondás miatt könnyen a „nagyképű” fellépőt fogja okolni. Emiatt sokszor „ha már ott vagyunk, fogcsikorgatva megcsináljuk a fellépést, aztán hazafelé hallgatjuk a buszban, hogy milyen szar volt” – mondta.
Egyetértés volt abban is, hogy a kommunikáció hiánya gyakran okoz problémákat. A leggondosabb tervezés mellett is felmerülhetnek problémák, és ilyenkor is nagyon fontos a proaktív és udvarias kommunikáció. A beszélgetők szerint a legtöbb gond nem a klubokkal és a fesztiválokkal van, hanem a különféle városi rendezvényekkel, ahol a megrendelők „nem is feltétlenül tudják, hogy a rendezvényszervezés egy szakma” – és ugyan van, aki segítséget kér, de olyanokkal is lehet találkozni, akiknek hiába küldenek egy ridert, hiszen azt sem tudják, hogy mi az. Tschöppy szerint egy tapasztalt turnémenedzser már onnan tudja, hogy mire számíthat az adott helyen, hogy mit kérdeznek tőle.
A klubok nehéz helyzetét általában a fellépők felől szokás megragadni, de ennek is van egy kevésbé látható oldala: a Na és te hogy bírod? – mentális problémák című beszélgetés azzal foglalkozott, hogy a háttérben dolgozókra hogyan hat a zeneipar fent vázolt állapota.
Szabó Zsolt „Tschöppy” szerint nagyon nehéz feldolgozni a szezonalitást. Nyáron nagy a pörgés, jó esetben a hétfők, keddek között vannak szabadnapok – aztán ennek nagyon hirtelen vége lesz, és a következő májusig legfeljebb a karácsonyi bulik adnak némi munkát. A nyár egy nagyon felfokozott állapot, amihez képest még ha tud is az ember dolgozni mondjuk heti egy koncerten, akkor is úgy érzi, hogy „semmi nem történik”. Szerinte egyébként pozitív fejlemény, hogy már kezd normalizálódni az, hogy ilyenkor az emberek segítséget kérnek.
Ondecs István „Bygyo” a fesztiválszezon pörgésének másik oldaláról is beszélt: ilyenkor rengeteg emberre van szükség, és „nagyon felhígulunk”, ami akár balesetveszélyes helyzetekhez is vezethet. A nyáron felvett emberek egy részével a munkáltatók szerződést kötnek, így azok, akik nyáron nem érnek rá, elesnek ettől a lehetőségtől.
A színpadmesteri, turnémenedzseri munka komoly hatással van az emberi kapcsolatokra is. Sok párkapcsolat megy tönkre amiatt, hogy a másik fél úgy érzi: a zeneipari szakember a hétvégén „nem vele akar lenni”, ahogy Bygyo mondta. De még ha ezt meg is értik, akkor is nehéz, mert „nem vagyunk ott a hétvégéken, a barátok esküvőjén, a családi eseményeken, hanem hajnali kettőkor meg egy fesztiválfellépésen dolgozunk” – mondta Tschöppy.
Gellai Gergő szerint „közös érdek, hogy ne menjünk tönkre mindebben”, és az ökoszisztéma problémáit valamiféle önszabályozás, stratégiaalkotás oldhatná meg. Mint mondta, „amit egy közösség nem intéz el magának, az nem lesz elintézve”. Ugyanakkor Bygyo szerint ezt a szakmát olyan emberek választják, akik egy kicsit deviánsak, nem akarnak „hétfőtől péntekig” jellegű munkahelyen dolgozni, ezért aztán az összefogás is nehezen megy nekik.
Categories: Hírek
Leave a Reply