A lelkem mélyén él egy alter- vagy beatzenész – Interjú Kovács Adriánnal

Kovács Adrián 2014-ben végzett a Zeneakadémia alkalmazott zeneszerzés szakán, Fekete Gyula és Tallér Zsófia növendékeként. Most, tíz évvel később, tucatnyi musical komponálása és a szakma által modern vígoperaként üdvözölt A helység kalapácsa bemutatója után a fiatal zeneszerző és karmester Az év könnyűzeneszerzője kategóriában nyert Artisjus-díjat.

Dal+Szerző: A helység kalapácsa, ha jól számoltam, a tizedik bemutatott műved, egyben az első opera, aminek a zenéjét te szerezted. Miben jelentett másféle kihívást alkotóként és szerzőként az olyan korábbi előadásokhoz képest, mint a Pendragon-legenda, a Nagy Gatsby vagy a Veszedelmes viszonyok?
Kovács Adrián: Érdekes, de nem éreztem nagy különbséget, ugyanúgy színházi helyzetet fogalmaztam meg, mint korábban. Annyiban volt más, hogy nem kellett mindezt beleszuszakolnom egy dalszerkezetbe vagy egy meghatározott idejű zenés jelenetbe. Tágabb határok között mozoghattam, többet fogalmazhattam a sorok között zeneileg, de alapvetően ugyanazzal a színházi hozzáállással dolgoztam. Viszont, mivel nem volt szükség arra, hogy az anyagot dalonként egyeztessük, jobban magamra voltam hagyva az írás során, amire már nagyon régóta vágytam.

DSZ: Mostanában a klasszikus zenei színtér több szereplőjétől is hallottam, hogy fontos lenne kitörni az elefántcsonttoronyból, hogy a műfaj utat találjon a szélesebb, fiatalabb közönséghez. Mennyire volt ez a szándékotok A helység kalapácsa színpadra állításakor, és mennyiben jártatok sikerrel?
KA: Emlékszem, milyen lelkesen fogalmaztam meg ezt korábban, és ehhez képest – ahogy figyeltem a kommenteket, vagy egy-egy kritikát –, azt láttam, hogy sokan egyáltalán nem nyitottak erre a fajta gondolkodásra. Arról nem igazán esett szó, hogy az eredeti műnek mi a formája, hogy Petőfi ezt hogy írta meg, viszont kaptunk olyan véleményeket, hogy népieskedünk, meg hogy ez nem is paródia. Nem igazán előlegezték meg nekünk azt a szabadságot, hogy mondjuk mi tényleg komolyan vegyük ezt zeneanyag és megvalósítás terén, és majd a helyzetkomikum adja ki azt, hogyan éli meg a darabban szereplő vándor – aki, bár ezt nem nevesítik, de maga a költő – paródiaként azokat az úgymond mikroeseményeket, amik a világmindenséget jelentik abban a helyzetben. Tehát az operahely­zetet komolyan vettük, de természetesen egy groteszk formában.

A magam részéről igyekeztem mindig azt képviselni, hogy úgy tegyük mindezt színházi nyelvvé, hogy a zene dramaturgiája ne valamiféle esztétai megfogalmazás legyen. Sokkal inkább törekszem arra, hogy a színházi tapasztalataimból táplálkozva döntsek egy zenei nyelvezet mellett.

A nézők részéről változatos visszajelzést kapott a darab. Ott voltam több bemutatón is: Győrben volt, hogy nagyon szerették és volt, hogy kevésbé. Debrecenben kétszer láttam; úgy tapasztaltam, nagy sikert aratott. Ott mindkét alkalommal, amikor megnéztem az előadást, a nézőtéren ültem, amit egyébként ritkán csinálok, és úgy éreztem, a közönség érti, mi történik a színpadon – belenevettek egy-egy jelenetbe és hasonlók, nagyon jó érzés volt. Úgy voltam vele – magamból is kiindulva –, hogy egy operánál a nézők általában nem is értik a szöveget, mégis sikerült megteremtenünk egy olyan helyzetet mintha színházi előadáson ülnénk, csak épp egy zenei műben megfogalmazva. Ezt mindenképp pozitív visszajelzésnek tartom. Szakmai oldalról nyilván sokan nem veszik komolyan, hogy musicalszerzőként írtam egy operát, de ahogy a musical műfajához komolyzeneként állok, úgy az operához pedig próbálok kicsit könnyűzenei szemlélettel közelíteni, hogy aztán ebből kialakítsak egy olyan nyelvezetet, ami egyszerre lehet színházi és zenei élmény is. Már önmagában a felkérés és a darab megírása is nagyon jó élmény volt, és egy nagyon jó első tapasztalat abban a tekintetben, hogy más típusú anyagokkal is tudjak kísérletezni.

DSZ: Szerinted mik azok a hatások, amelyeknek köszönhetően ez lett az alkotói hozzáállásod?
KA: A zene már gyerekkoromban természetes része volt az életemnek, egyáltalán nem számított szokatlannak, hogy végigzongorázom az egész napot. Nekem az volt a szerepjáték, hogy eljátszottam a Beatlest, az életüket, beleképzelve a koncerteket. Ezek, meg az óvodás koromban látott első Belmondo-filmek, a francia új hullám, aztán a későbbi, már kamaszkoromban megélt színházi és filmes élmények, a film- és színpadon látott musicalek mind formálták a világom, és végül ez a zenés színházi forma lett számomra a kiindulópont. Az egyetemi mesterképzést nem is a Zeneakadémián, hanem a Károli Gáspár Református Egyetem színháztudomány szakán végzem jelenleg. Zenei téren legalább ennyire mindenevő vagyok, hiszen a Spotify-listámon ugyanúgy ott van a Beatles, Jerry Lee Lewis, a Michel Camilo-féle latin jazz, az olyan komolyzenei szerzők, mint Kurt Weil és Alfred Schnitke, meg mondjuk a Queen vagy olyan metálzenekarok, mint a Dream Theater, vagy épp a Nightwish, ahol el tudok vonatkoztatni a szélgéptől, a showtól, hiszen a kemény rock adott esetben ugyanolyan hatásmechanizmussal dolgozik, mint egy Puccini-opera, csak épp a zongora vagy az elektromos gitár a zenei dramaturgia eszközei.

DSZ: A zeneszerzés folyamatát mennyire befolyásolja ez a sokszínű háttér, és az, hogy magát a darabot, vagy az előadás részeként elhangzó dalt milyen környezetben fogadja be a közönség?
KA: Több könnyűzenei formációval is volt már dolgom, és bár nem ez lett az alkotói pályám fő csapásiránya, a gondolkodásomban máig megmaradtak a könnyűzenei hatások. Bár nem vagyok híve a túlzott önelemzésnek, így vagy úgy végül minden alkotó rákényszerül arra, hogy állást foglaljon a művészetéről. Én most úgy látom, nem vagyok az a szerző, aki nagyon feszegeti a határokat, ugyanakkor elég sok nyelvet beszélek zenei értelemben. Így talán nem is meglepő, hogy a színházban találtam meg azt a környezetet, ahol létrejöhet ennek egy természetes progressziója. Itt nem kell megmagyaráznom, hogy most egy crossover, stílusokat vegyítő dolgot csinálok. A színházban megteremthető mindennek az egyensúlya. Ez egy különleges nyelvezet, és ezt el is fogadják a nézők.

A lelkem mélyén él egy alter- vagy beatzenész, aki történetesen komolyzenei struktúrákban dolgozik.

Talán emiatt is találtam rá a musicalre, aminek viszont kifejezetten nem szeretem a bevett paneleit, amikor valaki megmondja, hogy ezt és ezt így kell csinálni.

DSZ: Számodra mi a legnagyobb félreértés vagy előítélet a musical műfajjal kapcsolatban?
KA: Egyrészt nagyon népszerű műfaj, ezért könnyen válnak népszerűvé gyengébb darabok is. Könnyű leutánozni egy már jól bevált nyelvezetet és azt közhelyesen lekövetni: kell egy barátságdal, a szolgák kara, és egy dal, amelyben a főhős szólószerepet kap. De ha egy musical igazán jó; a szerzők és a közreműködők teljes, tiszta lélekkel vannak jelen a produkcióban, akkor szerintem az összművészet csúcsa tud lenni. És tényleg annak is tartom az olyan darabokat, mint a Chicago, meg az egész Bob Fosse-jelenséget.

DSZ: Hogyan hozható létre annak az egyensúlya, hogy egy mű befogadható maradjon és megőrizze azokat a stílusjegyeket, amelyek musicallé teszik, de közben értékes, zeneileg invenciózus legyen a végeredmény?
KA: Eleve olyan zenét próbálok írni, ami akkor is hatással lenne rám, ha úgy hallgatnám, hogy nem én írtam. Talán ellentmondás, de rendkívül kritikus, ugyanakkor megbocsátó is vagyok ezen a téren. Utólag már nem nagyon ostorozom magam, viszont bármikor el tudom ismerni, ha valami rosszul vagy egyenesen borzalmasan sikerült. Erről talán nem szokás beszélni, de sokszor előfordul musicalek esetében, hogy bizonyos idő után egy-két dallal már elégedetlen vagyok, viszont nem szeretem azt a fajta maximalizmust, hogy valamit csak hibátlanul adjak ki a kezemből, mert egyrészt az előadás általános színvonalának kell a lehető legjobbnak lennie, másrészt sok mindenre csak utólag jön rá a szerző is. Ilyenkor, ha újra előkerül a darab, van lehetőség arra, hogy valamit kihúzzunk vagy utólag kijavítsunk.

DSZ: Az év könnyűzeneszerzője kategóriában kaptál Artisjus-díjat, ami mindenképp egy fontos visszajelzés az eddigi pályád és a darab kapcsán. Meglepett?
KA: Az az igazság, hogy számítottam rá, hogy egyszer megkapom, ha nem is pont most. Szeretek néha lerombolni ilyen romantikus legendává alakuló dolgokat: egy jelölés egy szakmai díjra nem úgy működik, hogy valakire egyszercsak felfigyelnek. Kőkemény dolog az, hogy ki mire és mikor kap díjat. Korábban volt már olyan érzésem egy-egy sikeres előadás után, hogy nincs is szükség ilyesmire, de ha valakit ebben a formában elismernek, az – még ha nem is lesz közvetlenül több felkérése vagy pénze általa – mégis egy magasabb szintre kreditálja az illetőt.

Pár éve egy tőlem nem sokkal idősebb díjazott neve hallatán poénból meg is kérdeztem valakitől, hogy nekem hány musicalt kell írni ehhez. Azóta már túl vagyok tíz darab bemutatóján és kicsit el is engedtem mindezt, de arról tudtam, hogy Artisjus-díjra úgy 5 éve fel voltam már terjesztve, amíg idén tényleg megkaptam.

Az viszont egészen váratlan, hogy az egész tavalyi év során az operával foglalkoztam, végül mégis Az év könnyűzeneszerzője kategóriában ismertek el. De ez szerintem teljesen helyénvaló, hiszen tényleg nem vagyok egy komolyzenész típus, attól függetlenül, hogy A helység kalapácsa ezzel a szándékkal készült. Nagyon jólesett, már csak azért is, mert zeneszerzőként hajlamosak vagyunk eltűnni, amíg adott esetben másfél-két éven át dolgozunk valamin, és az ember egy ilyen elismerés után kicsit újra érzi, hogy létezik.

DSZ: Egy interjúban úgy nyilatkoztál, hogy „aggasztó a könnyűzene egyre durvább butítása”. Mit tehet egy szerző az ilyen folyamatok ellenében?
KA: Az oka ennek talán az, hogy sokan elvárásokkal és nem nyitottsággal állnak neki kultúrát keresni. A világ felgyorsult, emiatt azt mondják, „nekem most erre van szükségem”, és ami kielégíti ezt az igényt, egyértelműen kínálja az adott dolgot, mindenféle idézőjel meg kérdőjel nélkül. Ha minden művészeti alkotás állít valamit, amire a közönség épp akkor kíváncsi, a nézők, a hallgatók nem adnak maguknak lehetőséget arra, hogy egy mű esetleg, a szó jó értelmében becsapja őket, hogy valami mást adjon, mint amire számítottak.

És mivel meghatározott igényt kielégítő produkciókat könnyű létrehozni, könnyebb is ezekhez hozzájutni.

Az intellektuálisan összetettebb irányban alkotó zenészek klubokba kényszerülnek, a nagy koncerteken meg a legegyszerűbb dolgok vannak, és nem nyit egyik tábor a másik felé.

Kissé kisarkítva: ha kortárs operát mutatnak be, a kortárs opera nagyon szűk közönsége azt fogja várni, hogy intellektuálisan valamit adjon neki a darab, míg ha szórakoztatásra vágyunk, elmegyünk egy operettre.

Én nagyon örülnék, ha a nézők több nyitottságot mutatnának, az alkotók pedig nem vennék olyan komolyan magukat. Érdekes látni, amikor a komolyzenét a legtrendibb módszerekkel próbálják eladni, úgy, hogy maga a produktum nem változik, csak a tálalás. Bár ezzel együtt számos pozitív példa is van a kortárs darabok népszerűsítésére, ahogy a könnyűzenében is vannak nagyon jó zenekarok. A választ igazából nem tudom, de talán a nyitottság a kulcs.

DSZ: Korábbi nyilatkozataid alapján régi vágyad, hogy úgymond magadnak írj zenét. Volt erre lehetőséged az utóbbi időszakban, vagy ez még várat magára?
KA: Ez továbbra is várat magára, viszont épp most volt Egerben egy olyan bemutatóm, amilyenre még nem volt példa, mert teljes titokban készült, nem is beszélhettem róla. Az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem alapításának évfordulójára írtam egy musicalt, aminek a bemutatója egy zártkörű előadáson valósult meg. Tehát felkérés volt ugyan, a saját komfortzónámon belül, de mégis újdonság. Nemrég a Maladype Színházban volt egy közös munkánk a feleségemmel, Orbán Nelli hárfaművésszel, ami egyben az első alkalom volt, hogy nemcsak a magánéletben, hanem szakmailag is létrejöhetett egyfajta „múzsa és alkotó” helyzet. Gondolkodunk a folytatáson, egyfajta családi, összművészeti produkcióban, ahol indokolt és érdekes formulát valósíthatunk meg azzal, hogy ő színészként és hárfaművészként is jelen van, ez most nagyon inspirál.
Emellett van egy nagyon hosszú listám ötletekkel mindenféle zenés darabokról. Nagy örömömre szolgálna, ha lehetőségem nyílna egy kamarább jellegű, akár szimfonikus mű megvalósítására, de szívesen írnék dalokat könnyűzenei formátumban, és barátkozom a színészdalok műfajával is, amiben rengeteg lehetőség van, főleg, ha valaki kifejezetten színházi habitussal és zenei dramaturgiával közelít felé. Most még épp úgymond irodai munkát végzek, szerkesztek és kottát gyártok, de a tényleges alkotói feladatok ideje is eljön hamarosan.

Interjú: Kovács Attila
Fotó: Labancz Viktória

KOVÁCS ADRIÁN
„Zenés színpadi fantáziája, zeneszerzői
rátermettsége rendkívüli gyorsasággal
bontakozott ki, és segítette
őt korunk legnépszerűbb zenés színházi
műfajának, a musical világának
színpadára. Termékenységére mi sem
jellemző jobban, mint hogy 2014-től
2023-ig mintegy tíz ragyogó és sikeres
zenés játékkal örvendeztette
meg a színházrajongók tömegét.
Harmincéves korára négy műve is
műsoron volt Budapest nagy zenés
színházaiban: A Pendragon-legenda,
A nagy Gatsby, Szerelmek városa, Veszedelmes
viszonyok. Ezen érettebb
műveinek zenei világa egyre inkább
a művészi elmélyülés, az alkotói igényesség,
a zenei fantázia áradása s a
biztos szakmai elhivatottság értékét
hordozza magában.
Azt, hogy az Artisjus-díj valóban
méltó kezekbe kerül, bizonyítja 2023-
ban bemutatott, A helység kalapácsa
című műve, mely műfajilag már a modern
kori vígopera rögös útját járva
predesztinálja újabb és újabb sikerekre
a szerzőt, Kovács Adriánt.” – írta
róla laudációjában Kocsák Tibor.

ARTISJUS-DÍJ
AZ ÉV KÖNNYŰZENESZERZŐJE



Categories: Dalszerzőkről

Tags: , , , , ,

Leave a Reply

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.