Néhány évvel az indulása után már rangos nemzetközi versenyt nyert és az ortodox kórusok élvonalába került a Szent Efrém Férfikar. A bizánci rítusú dallamok vokális előadásával igazi kuriózumként lopta be magát a közönség szívébe itthon és külföldön egyaránt. Két évtized alatt foglalkoztak klasszikus zenével, népzenével és popdalokkal egyaránt. 2024-ben Artisjus Előadóművészi Díjat kaptak. Az együttest az alapító Bubnó Tamás és fia, Lőrinc vezeti. Néhány éve egy különleges kultúrnappalit is nyitottak, amely próbateremként és rendezvényhelyszínként üzemel. Az ISON-ban Bubnó Lőrinccel beszélgettünk.
Mintha egy speciality kávézóba toppantunk volna, közvetlen a nyitás előtt. Az ajtócsukódásra a helyiség másik végéből nyíló irodából nagy lendülettel, széles mosollyal az arcán kilép Bubnó Lőrinc. Ahogy ruganyos léptekkel farmerban és sportcipőben felém közeledik, szinte bármit el tudok róla képzelni, de hogy egy bizánci férfikórusban énekel, annál kevésbé. A pult mellett állok, mikor a mögöttem lévő professzionális kávégépre mutat, és szabadkozni kezd: „Kár, hogy pont nem tudlak megkínálni, nincs bekapcsolva.”
Megéri így a méregdrága barista felszerelés, hogy végül is próbateremként üzemel a hely nem kávézóként?
Így inkább megéri. Kettőnk agymenése Eddivel (Balázs Edgár – a szerk.) ez a kávézó. Nagy specialty coffee fanok vagyunk, és azt gondoltuk, majd mi elvisszük ezt is. Ám hamar kiderült, ez nem összeegyeztethető az előadói létformával. Nem is csak az volt a baj, hogy mi nem bírtuk a hét órás nyitást. Szinte mindennap próbálunk itt a StEfremmel, az meg elég béna, ha épp ideszoknak a vendégeid, te meg 10-kor becsukod előttük az ajtót.
Rendezvényhelyszínként hogy megy?
Nagyon jól – köszönhetően az ISON programigazgatójának, Somogyi Hédinek. Havi tíz-tizenöt rendezvényt csinálunk. Ezek közül abszolút favorit Fazekas Gergely Dalszerelőműhelye. Gergő kortárs zenét, meg Bachot tanít a Zeneakadémián, itt a műhelyben pedig popdalokat elemez Billie Eilish-tól kezdve Eminemen át Dua Lipáig. Ez már a negyedik évad. Tényleg elképesztő sikeres. Idén pedig a magyar dalszerzés évéhez kapcsolódva lesz egy magyar hip-hop napunk, amelynek a Pogány Induló, Beton.Hofi és Krúbi lesz a témája.
Most egészen úgy beszélsz, mint egy zenés kávézó tulajdonos és ambíciózus menedzser. Igazából épp ezen tűnődtem, milyen hihetetlen lesz itt a VII. kerület közepén a Hársfa utcában a bizánci zenéről beszélgetni. Valahogy egy hosszú szakállú, míves öltözetű pópa képe jelenik meg előttem a StEfrem név hallatán. Miközben neked semmi különleges nincs ebben, hisz te tulajdonképpen beleszülettél ebbe.
Ez igaz. Mivel meglehetősen kevés görögkatolikus van Magyarországon. A bizánci kultúra és a keleti kereszténység kuriózumnak számít. Még annak is ismeretlen ez a világ, aki jártasabb vallásos kultúrában és rendszeresen jár templomba, istentiszteletre. Nekünk viszont ez természetes közeg, hiszen ebben nőttünk fel. Gyerekkorom óta ismerem a dallamokat és a StEfrem (illetve akkoriban Szent Efrém Férfikar) is tulajdonképpen az életem része volt, már azelőtt, hogy magam is bekerültem volna.
Milyen volt belenőni az édesapád alapította együttesbe?
Én még csak tizenhat voltam, amikor 2002-ben a Budapesti Görögkatolikus Kórusból kiválva apámék megalakították a Szent Efrém Férfikart. Ma már apámon és rajtam kívül senki másnak nincs bizánci háttere az együttesben. De az évek során mindenki bele tudott helyezkedni ebbe a világba, aki megfordult a kórusban.
Az első tizenöt évben, amíg a folyton változó tíz-tizenöt fős kórus jelentette a StEfremet, apu zenei ízlése mentén valósult meg minden.
Azelőtt senki nem foglalkozott hasonló módon bizánci zenével Magyarországon, épp ezért ennek a különlegessége adta a kórus unique selling pointját.
Jóllehet, mi tudjuk még, a bizánci gondolat és kultúra az alap, erre az elmúlt huszonhárom év alatt sok minden ráépüt; alakult, formálódott az együttes. Olyannyira, hogy ma már talán a közönségünk soraiban sincs mindenki tisztában a StEfrem bizánci hátterével.
Mi az, amitől ez az alapot jelentő tradíció ma is működik?
Ez nem csak a bizánci tradícióra vonatkozik; a re-enchantment általában is népszerű manapság.
A misztikus, varázslatos dolgok felé fordulás mellett egyre fontosabbá válik a szakralitás, a rítusok újrafelfedezése a hétköznapi életben.
Emiatt könnyen tudnak az emberek rezonálni arra, amit az egyházi tradíció vagy a bizánci zene hordoz. Egyébként érdekes, hogy amikor azt mondjuk bizánci kultúra, a többség úgy tekint rá, mintha egy örökké változatlan, önmagában álló valami lenne. De ez egyáltalán nem így van. A nagy múltú, hagyománytisztelő ortodox templomok mellett találunk keresztény közösségeket, ahol a modern zenék és a legősibb dallamok egyaránt megférnek egymás mellett. Szerintem a StEfrem is ilyen. Nem egy konkrét tradíciót szeretnénk megőrizni, hanem inkább amolyan potpourri jelleggel, sokfélét éneklünk, változatos alapanyagokhoz is hozzá merünk nyúlni.
Ennek ellenére a Szent Efrém Férfikar 2006-ban megnyerte Lengyelországban a legnívósabb nemzetközi ortodox kórusversenyt.
Ez így van. Ám az még a legelső, tradicionálisabb korszaka volt a kórusnak, ma már ez nem valószínű, hogy sikerülne. Az első tizenöt évben akár Szent Efrém Bizánci Férfikar is lehetett volna az együttes neve, hiszen a repertoár jelentős részét, mintegy hatvan százalékát, bizánci zene alkotta. Amellett erősen jelen voltak a klasszikus zenei, főként magyar kórusművek. Olykor az együttes kiegészült vegyeskarrá, és Rahmanyinov, Csajkovszki vagy Mendelssohn műveket is előadott. Ezekhez jöttek aztán a saját feldolgozások: népzenéből, könnyűzenéből. Ma már inkább ez utóbbi a domináns a kórusban. 2016-ban jelentős fordulat történt, hiszen az addigi tizenegynehány fős, gyakran változó felállású kórusból megalakult a nyolc- illetve jelenleg hét fős együttes.
Tudatos lépés volt ez a taglétszám-csökkenés, vagy inkább valaminek a következménye?
Ez édesapám döntése volt. Szerintem elege lett abból a bizonytalanságból, amit az okozott, hogy más professzionális kórusok főállású énekesei alkotják a StEfremet. 2016 környékén már 70-80 koncertet is adott az együttes, amit sokszor kínkeserves lehetett összehozni. Ma pedig már lehetetlen is lenne az évi 120-130 fellépéssel. Tehát ez egyszerűen logisztikai kérdés volt. Nem sokkal azután, hogy nyolcfőssé vált az együttes, állásba is tudtunk venni mindenkit, így ma már szervezeti értelemben is professzionális a kórus.
A közösségi média felületeteken úgy fogalmaztatok, hogy a komolyzenei munkásságotokért kaptátok az Artisjus Előadóművészi Díjat. De közben annyi minden mással is foglalkoztok: egyházi zenével, könnyűzenei feldolgozásokkal, népzenével. Te melyik műfajba sorolnád az együttest?
Ez egy jó kérdés. Nagyon örültünk annak, hogy valamiben elismerik a StEfremet, ugyanakkor azt is tudjuk, ez a díj alapvetően az együttes klasszikus zenei, kortárs zenei területén nyújtott teljesítményének szól. Legfőképpen pedig a tavaly megjelent Aranyszájú Szent János liturgiája című Mohay Miklós kórusműnek. Ám azt sem szeretnénk véka alá rejteni, hogy a StEfrem tevékenységének – bár fontos része – ma már nem a klasszikus zene a legfontosabb, legjellegzetesebb része. Bármit éneklünk, az szinte minden esetben átirat, hiszen nekünk mindent annak a hét embernek a hangjára kell alakítani, akik az együttest alkotják.
Olyan szempontból mégiscsak szimbolikus, hogy a Szent Efrém Férfikar létrejötte is éppen az Aranyszájú Szent János liturgiája felvételéhez kapcsolódik. Igaz az nem Mohay Miklós, hanem a huszadik század első felében alkotó Boksay János görögkatolikus pap műve.
Ha most érne véget a történet, akkor ez egy tökéletes keretes szerkezet lenne, valóban. Már-már legendás történet, hogy édesapám a doktori disszertációjához kutatva találta meg Boksay János kárpátaljai pap-zeneszerző elveszettnek hitt kottáit egy padláson. Igazi kuriózumnak számított, hogy előkerült, és felkeltette az érdeklődését az akkor még működő Hungarotonnak, ami ki is adta lemezen. Ekkor alakult a StEfrem első felállása.
Húsz évvel később pedig Mohay Miklós kifejezetten a Szent Efrém kórusra kezdte el írni ezt a liturgiát.
Igen, bár amit Miklós írt, egész más jellegű darab, mint Boksay Aranyszájú Szent János liturgiája. A bizánci zenében talán a legismertebb mű Rahmanyinov Éjszakai virrasztása. Szerintem Mohay Miklós darabja jellegében ehhez hasonlítható, noha hangzásában más, hiszen kortárs alkotás. Ennek ellenére többnyire klasszikusan értelmezhető zenei formák alkotják, és bár olykor nehéz elénekelni, jól hallgatható darab. A dolog érdekessége, hogy amikor Miklós belevágott ebbe a munkába, még a nagylétszámú kórusra tervezte ezt a művet, ám végül egy nyolcfős együttes mutatta be.
Ami gondolom okozott bonyodalmakat. Ezért mondtad, hogy jobb ha saját átiratokat énekeltek?
Pontosan. Azok működnek legjobban. Ennyiben a StEfrem inkább olyan, mint egy népi zenekar vagy egy popegyüttes. Na jó, azért nem jammelésből születnek a dalok. De amikor a tagok közül valaki a szerző vagy átdolgozó, ő úgy nyúl hozzá az anyaghoz, hogy évek óta benne van az együttesben és pontosan ismeri a hangokat külön-külön és egyben is.
Ha már itt tartunk: te hogy érzed magad a StEfremben: mint egy komolyzenész, vagy inkább egy popzenész életmódja a tiéd?
Elmondhatatlanul hálás vagyok azért, hogy főállásban ezzel foglalkozhatok. Még akkor is, ha a StEfrem – csináljon bármit is – soha nem fog a legpopulárisabb műfajban alkotni. Van egy határa a népszerűségnek és ezáltal a lehetséges bevételnek. Mivel próbálunk mindinkább a piacról élni és nem arra blazírozni, hogy majdcsak kapunk valami állami támogatást, van egy struktúrált irodai háttérmunkánk is az együttesben: szerződések, számlák, pályázatok stb. Amikor ezekkel foglalkozom, nem mindig érzem magam boldog zenésznek, a színpadon viszont, abszolút vokális rocksztárnak gondolom magunkat. (Nevet) Hú, ez ellengzősen hangzik, igaz?
Dehogy.
Úgy értem, önmagában szerintem egyikünk sem elképesztő szólista kvalitás, együtt viszont fantasztikusan jól működik az összhang. És együttesként kiválóak vagyunk.
A StEfrem egyebek mellett abból a szempontból is különleges, hogy vokális együttes hét férfihanggal. Ettől az egész hangzás más, mint a hangszerek által keltett zenében.
És ilyen szempontból ez egy törékeny viszonyrendszer, mert amikor rosszul vagy – akár testileg, akár lelkileg – az a hangodon sokkal hamarabb hallatszik, mint egy hangszeren. Persze ennek is megvan a maga technikája. Profi énekesektől elvárható, hogy ilyenkor is tudjanak énekelni. De nem lehet mindent elfedni technikával, ezért mindig van egy esendősége. A StEfremnek éppen ebben a törékenységben rejlik a varázsa.
Ahogy körbenézek itt, teljesen egyértelmű, hogy egy csapat férfi föltűri az ingujjat, és felújítja, megépíti a próbatermet. Klasszikus férfi munka. De hogyan tud együttműködni hét férfi, hét érzékeny művészlélek a hétköznapokban?
Azt tényleg szeretem, hogy sok mindent tudunk együtt csinálni. Képesek vagyunk egy ekkora belsőteret lebontani és aztán újraépíteni, de ugyanezekkel az energiákkal ki tudunk állni a színpadra és énekelni. És mindkét esetben jól működik, mert valami értékes születik a közös munkánkból.
Sok előnye van egy férfiközösségnek. Például elég könnyen túl tudunk lendülni bizonyos nehézségeken. Igaz, ennek megvan a maga hátulütője: azért működik, mert klasszikus férfi módon inkább mindenki eltemeti magában az érzéseit. Mostanra jól kiismertük egymás tulajdonságait,megtanultunk együtt élni és dolgozni. Olyanok vagyunk, mint egy hétfejű sárkány. Mindenki feje máskor van útban és jelent problémát.
Beszélgettünk eddig tradíció és modernség kérdéséről, kelet és nyugat találkozási pontjáról, apa és fiai közös munkájáról. És alapvetően mindhárom konfliktusforrás. Hogyan lehet három ilyen erős szembenállásból harmóniát teremteni?
Kemény dió. Küzdünk is vele napi szinten. És a legnehezebb az egészben az, hogy amikor összeütközés történik, akkor nehéz eldönteni, a felsorolt háromból most éppen mi került konfliktusba mivel. Mi rejtőzik valójában az egész ügy mélyén? Mondjuk elkezdünk egy kicsikét eltérni a hagyományoktól és azt mondjuk: énekeljünk másfajta műveket is, mint korábban. Amikor emiatt összetűzésbe kerülünk, az vajon a hagyomány és modernség összeütközése vagy nekem van konfliktusom az apámmal, ami ebben a kérdésben manifesztálódik? Ennek ellenére – vagy talán épp ettől – tud gyümölcsöző lenni az együttműködés.
Nekem egyébként is alapélményem a zenéléssel kapcsolatban, hogy mindig vannak küzdelmek. És főképp emberi küzdelmek. De gyakran épp ebből születnek az igazán különleges zenei megoldások.
Igen, ez egy ilyen törékeny harmónia, de ezt izgalmas fenntartani.
Az apa-fiú kapcsolatban a konfliktus mellett van egy másik szál is. Zenészkollégád Bolyki László nemrég megjelent Apák és fiúk című könyvében ír annak áldásos voltárol, ha egy családban tovább tud öröklődni egy hagyomány, szakma, amihez minden generáció hozzátesz valamit. A Bubnó családban nagyapádtól, vagy még korábbról hagyományozódik már a bizánci tradíció, és az ezzel való foglalkozás. Belülről milyen megélni, hogy egy ilyen láncolat része vagy?
Érdekes, amit mondasz. Bár nekem belülről nézve ez kevésbé lineáris. Az a tudat mindenképp erőt adó, hogy homrogdi parókusként már a nagyapám is írt darabokat. Sőt, amatőr kórust vezetett. Az apám pedig tovább vitte ezt a vonalat, de valószínűleg köztük sem lehetett mindig minden harmonikus, ahogy apu és köztem sem. A mi nagy harcunk apámmal épp a tradíció kérdése. Ő rendkívül hagyománytisztelő ember, én pedig a legnagyobb élharcosa annak, hogy mindenhez nyúljunk hozzá, mindent dolgozzunk fel, formáljunk a saját képünkre. Ez egy visszatérő generációs konfliktus.
A hagyományhoz való viszonyod és az apáddal való kapcsolatod szempontjából változott valami, amióta te is apa lettél?
Hogyne. Egészen más a perspektíva, mióta megszületett a fiam.
Ráadásul fiú!
Igen. Most lesz hétéves a nyáron. Már nekem is szembesülnöm kellett azzal, hogy itt ez a gyerek, akit éveken keresztül nevelünk a feleségemmel, rengeteg időt szentelek neki, ami rendjén is van, ám egyszercsak szembefordul velem és kijelenti, mindent máshogyan kellene csinálni. És ezt már az én hétévesem is csinálja. Már most saját akarata, személyisége, véleménye van. Ha ezt nekem ennyira durva átélnem egy kisfiúval, milyen nehéz lehet apámnak,a felnőtt fiával? Sokszor nehéz, mégis el kell fogadnom, a fiam egy másik, külön egyéniség és neki is vannak saját gondolatai, azt is be kell látnom, hogy apámat is zavarhatják azok a dolgok, amiket én csinálok.
Azon gondolkoztál már, te hogyan adod tovább a családi hagyományt, amit kaptál? Mit visz majd tovább a fiad?
Persze. De abban nem vagyok biztos, hogy azt kívánom a Mikinek, velem kelljen dolgoznia. (Nevet) A viccet félretéve nekem azért álom gyerekkorom volt! Kiváltságos dolog egy ekkora és ilyen hagyományokkal rendelkező családban felnőni. A Bubnók híresen összertartók voltak mindig is. És ez nem feltétlen a bizánci kultúrához kapcsolódik. Hál’ Istennek a fiam is érdeklődik a múlt iránt és kifejezetten lekötik a családi legendák. Ennek mind nagyon örülök, hiszen a gyökerekhez való kapcsolódás nekem is különösen fontos.
Ennek a térnek azt a nevet adtátok: ISON, ami a bizánci zene egyik fontos alapegysége: a kitartott hang, biztonságos alap, amire lehet építkezni. Neked mi jelenti az életben az ISON-t?
Mindenképpen a családom. Legfőképpen a feleségem és a kisfiam, ám az eddigiek után fontos hozzátennem, az említett konfliktusok ellenére nekem kifejezetten jó és rendkívül szoros a kapcsolatom a szüleimmel: az apámmal is. És ez is ISON. Szeretem mindazt, amit feladatként az élet ad, de úgy érzem, semmihez nem ragaszkodom annyira, hogy belehalnék, ha nem csinálhatnám tovább. Kész lennék bármire, ha a családommal tehetem azt.
Bubnó Lőrinc nem csak StEfremben alkot – frissen jelent meg Nomique néven első magyar nyelvű dala. A zene és a szöveg mellett a produceri munka, a felvétel és a keverés is az ő keze munkája, tehát egy igazi hálószoba-produceri one-man showként működik a produkció, amit még a COVID időszakban indított el. Márciusban érkezik első videoklipje.
Hallgasd meg te is Lőrinc dalát a Spotify-on:
Fotó: Labancz Viktória
Categories: 2025: A Magyar Dalszerzés Éve, Hírek