A nyolcvanas évek kamaszaként a gazdag zenei kínálat legizgalmasabb darabjai voltak az úgynevezett „alternatív” zenekarok mindenféle kazettái. Teljesen más dalok voltak, mint a jóváhagyott lázadók zenéje. Nyersek, felkavarók, a vacak felvételek miatt sokszor érthetetlenek, és mindettől mégis nagyon hitelesek. És ott volt rajtuk a „Harmadik T”, a tiltott státusz, amitől az alma csak még vonzóbb volt. – Hegyi György interjúja Müller Péter Sziámival a Dalszerző korábbi számából.
A magyar alternatív zene egyik alapító-alakító szereplőjeként mit szólsz ahhoz a felvetéshez, hogy a „popszakmában” ma már minden alternatívnak számít, aminek van egy kis értelme vagy eredeti nézőpontot képvisel? És mindezt úgy, hogy az „alter” még mindig egyfajta bélyeg, az „öncélú okoskodás” szinonimája. Pedig a könnyűzenei forradalmak egyik húzóereje épp az volt, hogy új nézőpontokat, tartalmi és formai megoldásokat hoztak. Vajon mi változott meg?
Azonnal felvetődik a kérdés, hogy ezt ki állítja. De rendben van, kezdjük az „alter” válasszal, bár nem tudom, hogy mindenki ezt felelné-e, akin rajta van ez a pecsét. Változik az ember, és változik a világ is, ezért nem lehet, de nem is érdemes pont ugyanazt csinálni, mint régen. Meg lehetne próbálni egy T-modellel végigpöfögni a Hermann Göring sugárúton, de azt ma Andrássy útnak hívják, és az emberek kifütyülnének, mert ott bicikliút van. (nevet) Talán mi vagyunk az egyetlen zenekar (a Müller Péter Sziámi AndFriends, a szerk.), akik műsoron tartjuk 1980-tól az URH-, Kontroll Csoport-, Sziámi-daloknak a javát – igazából erre is jöttünk létre, de végül úgy alakult, hogy most írjuk a negyedik lemezünket csupa új dalokkal. Végül el is kezdett nőni és fiatalodni a közönségünk az utóbbi években. Persze járnak koncertre azok a nagyszülőkorú emberek, akik még járni tudnak a hajdani közönségünk soraiból, de járnak az unokáik is elég rendes számban. Ez önmagában is szívderítő, de az érdekes az, hogy a fiatal generációnak fogalma sincs, hogy azt a dalt, amit épp játszunk, azt mostanában írtuk-e, vagy negyvenkét évvel ezelőtt. Megvannak ennek a groteszk pillanatai is, amikor például a FREESZFE-tüntetés a negyvenkét éves Ismeretlen katona című dallal kezdődik, amit a harmadikosok adnak elő, meglehetősen punkosan beleüvöltve a reménytelenségbe.
A nem „alter” válasz a kérdésedre pedig az, hogy számomra ez a kifejezés már a felbukkanásakor is semmitmondó volt. Én úgy gondolom, hogy minden ember, zenész, szerző egy alternatíva. Hogy ezen belül van egy erősen uniformizált, piacorientált és kifejezetten csak a „szavazatmaximalizálásra” koncentráló, kvázi politikus, üzleti könnyűzene, az engem sohasem érdekelt. Hozzá kell tenni, hogy egyrészt nem is zavart, másrészt volt, amit nagyon élveztem: tetszett egy-egy sláger, ami a rádióban szólt. Semmilyen előítélet nem volt bennem, és soha nem volt bennem semmilyen ambíció sem. Én nem akartam énekes lenni, sőt, fesztivált sem akartam csinálni – csak hogy ezt is tisztázzuk! (nevet)
Valahogy mégiscsak énekes-dalszerző lettél.
Ez csak így alakult, a haverokkal erre sodródtunk. Nem úgy volt, mint más normális embernél, hogy tizenéves korunkban a garázsban összeálltunk, és aztán kinőtte magát a dolog.
Harmincéves voltam, ott álltam két diplomával, épp végeztem a filmrendező szakon, és jött egy barátom, hogy van egy zenekar, akiknek szöveget kellene írni,
mert két hét múlva koncertjük lesz, hogy ezzel törlesszék a próbahelyüket. Ekkor megismerkedtem három emberrel, akiket azóta is nagyon szeretek, Menyhárt Jenővel, Kiss Lászlóval és Salamon Andrással, aki a dobosunk volt az URH-ban. Meg is írtam a szövegeket gyakorlatilag egy hétvége alatt, olyan tizenöt dalt. Menyhárt Jenő meg azt mondta, hogy „figyelj, ezek marha jók, de nem tudom őket megtanulni, énekeld el te”. Így kerültem bele ebbe az egészbe, és ez egész más, mint ha valaki gyerekkorától erre készül, ez érdekli, és komoly műfajismeretet és műfajgyűlöletet alakít ki magában, mint a legtöbb magyar zenész. Én viszont rajta vagyok az EMI világ- punkválogatásán a Kék fény című dallal, de igazgattam az Állami Operaházat és Bartók-fesztivált is csináltam, úgyhogy nálam ez az „alternatív” jelző nem játszik, hanem van jó meg rossz.
Nagyon a dalokban élek, ez lett az életem középpontja, de nem zenészből indultam, hanem költőből.
Hároméves korom óta verseket írok, és nagyon sokszor dalszerű verseket. Kisgyerekként mászkáltam, és arra a ritmusra, ahogy a pulzusom működött meg a lélegzetem, arra jöttek ki a versek.
Elvileg ez lenne az eredeti, organikus dalszerzési út, amikor a gondolat nem beszédben, hanem versben-zenében zendül fel.
A DEX-en tartott előadásomat pont azzal kezdtem, hogy ez a képesség mindenkiben megvan, még akkor is, ha esetleg nem figyelünk rá. De igazából ezeken a kérdéseken én soha nem gondolkoztam. Én egyszerre vagyok túlművelt és félművelt könnyűzeneileg. Azt tudom, amit elém sodort az élet. Nemrég például lefordítottam a Billie Eilish-életrajzot a kislányommal, előtte meg egy pár száz oldalas Leonard Cohen-könyvet, de közben gimiben összesen két lemezem volt, egy Beatles meg egy Rolling Stones. A Beatles volt a zeneiskolám. De sokáig teljesen mással voltam elfoglalva, és aztán megint jött egy nagy impulzus, amikor Hajnóczy Csaba meg Molnár Gergely elárasztottak mindenféle magnószalagokkal. És akkor nagyon bírtam a Dead Kennedyst, de a Sex Pistolst például nem annyira, pedig velük egyszer még játszottunk is. De nem tudtam úgy hallgatni, hogy melyik műfaj érdekel, mert sosem a műfaj érdekelt, hanem hogy ez jó, az meg szar. Nálam csak ez a vízszintes vonal van, nincsen olyan rácsszerkezet, amin balra van az operett és jobbra van a heavy metal.
Hogy lehetsz biztos az értékítéletedben?
Azt nem állítom, hogy másoknál jobban vagy pláne objektíven el tudnám dönteni, hogy mi a jó, de azt elég megbízhatóan tudom, hogy nekem mi a jó. Az előítéletek nélküli nyitottságnak megvan a maga kockázata is, de magamon kívül nem nagyon találkoztam olyan emberrel, aki a zenén belül ennyi területen elmélyülten dolgozott volna. Én újraírtam a Bohémélet magyar szövegét, lefordítottam a Bajadért, én írtam a Szentivánéji álmot Szakcsival, ami egy szerintem príma zenemű lett – sőt, még jazzt is éneklek Szakcsival, bár szerintem nem tudok jazzt énekelni (nevet). Hallgatóként pedig tényleg nagyon széles a skála. Például Suzanne Vegát és ugyanebből a vonalból Yael Naimot is nagyon szeretem. Nagyon elkapott egyből Leonard Cohen, amikor először hallottam, bár ott az is játszott, hogy ismertem a verseit és a regényeit is. Vagy ott van David Bowie, akivel szerencsére kétszer is felléphettünk, vagy Nick Cave.
Oké, de a felsoroltak esetében egy nagyon erős közös nevező, hogy mind költészetközpontúak. És ezzel hamar ki is lyukadhatnánk oda, hogy ez a pop-rock világegyetem divat- és műfajfüggetlenül a dalszövegen áll vagy bukik.
Továbbmennék ennél. A DEX-előadásom magva egy Berkeley nevű püspök gondolata volt, aki azt mondta, hogy
az alma íze az nem az almában van és nem is a szájban, hanem a találkozásban.
Ha ezt a dalra értjük, akkor kell legyen egy figyelemre méltó zeneszerző – egyébként majdnem mindegy, hogy mennyire szofisztikált –; kell egy olyan szövegíró, aki mond valami olyat, amire legalább egy picit felkapom a fejemet; és kell egy előadó. És akkor még kihagytam a befogadó közeget, mint szükséges jót, plusz ott van még a hangosítás, a megszólalás, mint szükséges nagyon jó. Én régen bírtam, ha valami vacakul szólt, úgymond tábortűzi volt, de ez elmúlt már. Ma nagyon jól hangzó dolgok között kell jól megszólalni, hogy egyáltalán figyeljenek rád. A produceri munka nagyon fontos, de én csak ritkán adom meg valakinek ezt a titulust. Csakis akkor, ha beülök mellé, és nem zenész létemre hallom, hogy milyen remekül szólaltat meg valamit, milyen eredeti ötletei vannak. Ha viszont az van, hogy én mondom meg, hogy mitől lesz valami jobb, és az illető csak a gombokat csavargatja, akkor ott én vagyok a producer, még akkor is, ha nem nyúlok a gombokhoz. Valahogy ez az egész az ízlésről szól, és arról, hogy hogyan találkozik benned mindaz, amit az előbb felsoroltunk. Nagyon sok emberrel dolgoztam, Magyarországon alig van olyan zeneszerző, akivel ne írtam volna dalt. Általában nemcsak leadom a szöveget, és várom, hogy mi lesz, hanem ha tudok, elmegyek a stúdióba, mert nagyon fontosnak tartom, hogy részt vegyek a dal fejlesztésében. Ez egy csodálatos folyamat. Ez most komoly léptékben rá is zuhant a fejemre, mert a napidalos játék az általam sejtett harminc helyett ezeregyszáz dalt hozott egy év alatt.
Ezeregyszáz?!
Igen, háromszáz szerző összesen ezeregyszáz megzenésítést küldött be. És én nem egyszerűen megköszöntem ezeket a dalokat, hanem mindenkivel egyenként részt vettem a munkában telefonon meg e-mailben, és mind a mai napig készülnek a felvételek meg a lemezek, azaz fejleszgtetjük ezeket a dalokat. Ez egész életem legizgalmasabb története és játéka, mert én ezt szeretem a legjobban. Ezért szeretek próbálni is. Fantasztikus, mikor egy zenei és szövegötlet elkezd együtt fejlődni és kialakul a dal. Ez a mozgás, amikor az ötletek együtt elindulnak valahonnan és igyekeznek valahová, ez a legjobb játék. Nagyon szeretem figyelni, ahogy aztán elér egy optimumot a dolog, és véglegessé válik.
És olyankor meg tudsz állni? A végtelen digitális cizellálhatóság korában élünk, könnyű elveszni a részletekben. Ráadásul mindig vita tárgya, hogy mit tegyünk ott, ahol a műszer hibát mutat, azaz mekkora pontatlanságot, hamisságot, tökéletlenséget viselünk el.
Persze hogy meg tudok állni. (nevet) Én azt gondolom, hogy ezt a folyamatot lehet áttekinthető, diszkrét pontokra redukálni, és amikor beállt egy optimum, amikor mindenki azt mondja, hogy ez marha jó, akkor már nem kell újabb változtatásokkal feljavítani. És ezt sosem a műszer mutatja meg, hanem a fülünk. Ezt meg is tapasztaltam. Volt egy jó kiadónk annak idején a Sziámival, a CLS, az utolsó két lemezünket náluk csináltuk. Szinte semmi tapasztalatunk nem volt a felvételkészítésben, de ott volt a Gasner (Gasner János, gitáros-zeneszerző – a szerk.), aki zseni volt, meg a Horváth Bálint, aki egy kicsit értett hozzá, úgyhogy felvettük az anyagot. Aztán össze is kevertük, de nem bonyolultan, csak például amikor hallottam, hogy nem érthető az ének, akkor ott hozzányúltunk. Meg persze rájöttünk kisebb dolgokra menet közben. Végül a kiadó meghallgatta, és azt mondták, hogy baromi jó lett – most akkor jöhet a mastering. Csak annyit javasoltak, hogy azt már ne mi csináljuk, hanem inkább megfizetnek profi hangmérnököket, hogy nagyon jól szóljon. Persze belénk bújt a kisördög, és nekiláttunk mi is: Gasner János barátom – isten nyugosztolja – nekiült és megcsinálta. Ahhoz ragaszkodtunk, hogy legyen egy vakteszt. Ez Kapolcson történt meg: hoztak egy profi felszerelést, koncert után összeültünk, és végighallgattunk minden dalt A és B verzióban, anélkül, hogy lehetett volna tudni, melyiket ki csinálta. Kivétel nélkül a mi változatunkat választotta a kiadó, pedig kidobtak egy csomó pénzt az ablakon a profikra. A tanulság az, hogy ha egyben megvan benned a dal, amit csinálni akarsz, annak minden alkotóelemével, akkor létrejön az alma íze.
A Magyar Dalszerzés Éve mozgalom a magyar dalok szeretetén és a szerzőik iránti tiszteleten alapul. A mozgalom e szeretet és tisztelet aktív, nyilvános kifejezése. A mozgalom egyéni és közösségi önkéntességen, valamint szabad önkifejezési formán alapul. Ne várj másra, ha ez számodra is fontos ügy, most mutasd meg! Csatlakozz önkéntesen és fejezd ki szabadon szeretetedet! Mi mutatunk példát, adunk hozzá logót és ötleteket.
MÜLLER PÉTER SZIÁMI
Költő, dalszerző, énekes, filmrendező, tévés, rádiós, író. A Kádár-korszak lázadó zenei szubkultúrájának egyik fenegyereke, a SziámiSziámi (később Sziámi) zenekar alapítója, szövegírója, énekese. Kalandos szakmai pályafutása során Hollandiában, Franciaországban, Angliában és az Egyesült Államokban is élt és dolgozott.
A Sziget Fesztivál és a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál társalapítója. Részt vett az első hazai zenetévé, az A3 beindításában is. Számos zenés darabja közül a Tolcsvay Lászlóval és édesapjával, Müller Péterrel közösen írt Mária Evangéliumát a Pannonhalmára látogató II. János Pál pápának is előadták. Ő is részese az 1997. évi Nobel-békedíjnak, amit a taposóaknákat betiltó Ottawai Egyezményt tető alá hozó számos civil szervezet kapott meg. 2007-ben megdöntötték „A világ leghosszabb koncertje” Guinness-rekordot, mikor 48 órán át játszottak a Sziámi zenekarral. A LORCA Országos Roma Civil Alkotóház Alapítvány szervezésében az ország legszegényebb településeit járják az Ando Drom zenekarral, és közös zenélésre, dalszerzésre invitálják a helyi gyerekeket és fiatalokat. 2022-ben a Napidal Sziámival projektjéért Artisjus-díjat kapott.
Szöveg: Hegyi György
Fotó: Labancz Viktória
Categories: Dalszerzőkről