A Kluwer Law International szerzői joggal foglalkozó blogján jelent meg Martin Senftleben, az Amszterdami Egyetem professzorának, a European Copyright Society elnökének elemzése az európai (és nem csak európai) szerzői jog egyik, manapság különösen fontos, sokat vitatott eleméről. Senftleben azt a megoldást vizsgálja, hogy a mesterséges intelligencia modellek betanításánál az alapértelmezett opció az, hogy a jogtulajdonosok engedélyezik a művek felhasználását – kivéve, ha ez ellen kifejezetten tiltakoznak. (Az Artisjus élt ezzel a lehetőséggel.) Ez az ún. opt-out megoldás, aminek ellentéte az opt-in: eszerint csak akkor jogos a felhasználás, ha ezt a jogtulajdonos explicit módon (és jellemzően kompenzáció ellenében) engedélyezi.
Az Európai Unió még a generatív MI robbanása előtt elfogadott szerzői jogi irányelve opt-out megoldást alkalmazott az ún. „szöveg- és adatbányászattal foglalkozó kutatásra” vonatkozóan (text and data mining, elterjedt rövidítéssel: TDM). A jogászok között arról is vita van, hogy az MI betanítása vajon nevezhető-e ennek – vagyis pl. valóban tudományos kutatás-e, ha ezt profitorientált cégek piacra dobott termékek fejlesztése érdekében végzik. Mindenesetre az EU a mesterséges intelligenciát szabályozó rendelete a szerzői jogi irányelvre utal vissza.
Martin Senftleben nem azt vizsgálja, hogy az MI-betanítás valóban adatbányászat-e, hanem azt, hogy a opt-out megfelelő megoldás-e, tekintetbe véve az Európai Unió céljait a kulturális területen. Két fő, egymással versenyző fő célkitűzést vesz figyelembe: egyrészt az EU célja, hogy polgárai számára jó minőségű, elfogultságoktól mentes MI rendszerek álljanak rendelkezésre. Másrészt fontos azoknak a szerzőknek, jogtulajdonosoknak a megfelelő kompenzálása, akiknek a műveit felhasználják.
Az opt-out több szempontból sem felel meg ezeknek a célkitűzéseknek az elemzés szerint.
A rendszer nem biztosít automatikusan kompenzációt: a tiltakozás egyszerűen veszteség az MI fejlesztők számára (kevesebb a felhasználható adat) és a jogtulajdonosok számára (elesnek egy bevételi forrástól). Azonban nincs olyan mechanizmus a szabályozásban, ami garantálná, hogy a tiltakozás jogosítási tárgyalásokhoz vezessen.
Nyilvánvalóan ha a jogtulajdonosok túlnyomó többsége tiltakozik, akkor a fejlesztők a törvényt csak úgy tudják betartani, ha jogosítási tárgyalásokat kezdenek. Ugyanakkor rengeteg a jogtulajdonos, a tárgyalások költségesek, ezért nyilvánvalóan előnyt élveznek majd a nagy repertoárok jogtulajdonosai, és a kisebb repertoárok, niche műfajok jogosítása háttérbe szorul vagy el is maradhat. Mindez ahhoz vezethet, hogy a betanított modellek az eleve nagy szereplők kulturális sajátosságait fogják tükrözni.
Ez különösen jelentős probléma Európában, ahol számos nyelven, számos kulturális tradicióban születnek alkotások, és ennek a sokféleségnek a megőrzése és reprezentálása pl. az online térben az európai kultúrpolitika egyik fő célkitűzése. Láthatóan az opt-out rendszer a sokszínűség ellen hat. Martin Senftleben felveti azt is, hogy a következő generációk már úgy fognak felnőni, hogy természetes lesz számukra a generatív MI, és feltehető, hogy művészi önkifejezésüket befolyásolják majd azok a sablonok, amiket ezek az alkalmazások kínálnak számukra. Ezért is fontos, hogy a sokszínűség megjelenjen a betanításhoz használt repertoárban.
Martin Senftleben az opt-out megoldás további hátrányait is felsorolja. Mind a betanítást (passzívan, a tiltakozás elmulasztásával) engedélyező, mind az azt megtiltó jogtulajdonosok kénytelenek lesznek a metaadatokat átadni a tech cégeknek (hiszen csak úgy lehet megtiltani egy mű használatát, ha annak azonosíthatóságát biztosítják). Ezzel a tech cégek igen értékes adatállományhoz jutnak, amit már most is arra használnak, hogy ők lépjenek fel közvetítőként a kreatív iparág és a közönség között. Az opt-out rendszer tehát növeli a kreatív iparág függőségét a tech szektortól. Továbbá ha a „Brüsszel-hatás” érvényesül, és hasonló szabályozások lépnek életbe máshol is, akkor előfordulhat, hogy különböző területeken használandó MI-rendszereket különböző adatállományokon kell betanítani, ami pedig a technológia amúgy is magas környezeti hatásait növeli.
Összességében a jogász úgy látja, hogy az opt-out rendszer „egy olyan szabályozási megoldás, amit nem erre az úttörő technológiára tekintettel alakítottak ki”, és attól még, hogy „ez az, ami éppen most rendelkezésre áll”, érdemes volna másfajta szabályozsásban gondolkodni.
Martin Senftleben a közös jogkezelésben érvényesíthető jogdíjakat javasolja, vagyis azt, hogy a jogtulajdonosokkal külön-külön kötött megállapodások helyett akár az input oldalon (betanítás), akár az output oldalon (kereskedelmi felhasználás) a közös jogkezelők szednének jogdíjat, és ezt a felosztási szabályzatuk szerint osztanák szét a jogosultak között. A jogi szakirodalomban születtek már érvek ezek mellett a megoldások mellett. Ilyen az Artisjus 2024 novemberében megfogalmazott javaslata is. Ez egy win-win szituáció: a fejlesztők felhasználható adathalmazhoz jutnak, a jogtulajdonosok pedig az egyszeri jogosítási díj helyett folyamatos bevételi forráshoz.
Categories: Hírek