Az egyik legsikeresebb japán dalszerző is részt vett az idei Artisjus Songbook Campen. Az ösztönösség és a szabálykövetés szerepéről, a globális siker feltételeiről, az anyaság és a szerzői karrier összeegyeztetéséről beszélgettünk vele.

A 2025-ös Artisjus Songbook Campben a magyar dalszerzők mellett több nemzetközi vendég is részt vett; köztük Alan Roy Scott (Celine Dion, Cher, Ricky Martin stb.), valamint a toplinerként, szövegíróként és vocal coachként is dolgozó Kanata Okajima. Ő az egyik legsikeresebb japán dalszerző: több mint 170 dala került az országos lista élére, a J-pop számos sztárjával dolgozott. Több dél-koreai előadónak is írt dalokat, például a Girls’ Generationnek és a BTS-nek – utóbbi sztárzenekar Crystal Snow című dala, aminek társszerzője volt, 17 országban került a slágerlista első helyére. Emellett más országok előadóival is dolgozott, részt vett eurovíziós dalszerző táborokban, pár évig Svédországban élt. The Road to Your Dream Isn’t a One-Way Street címmel egy könyvet is írt.

A Japan Forwardnak adot interjúdban azt mondtad: „A tudatalattimat használva írok zenét, nem igazán támaszkodom a logikára. Lehet, hogy ez az erősségem.” Ezt hogy értetted?

Nem tanultam zenélni hivatalos keretek között, nem jártam zenei egyetemre vagy középiskolába. Egyszerűen csak alapítottam egy együttest és bekerültünk a zeneiparba, és mindent menet közben tanultam meg. Persze ma már sok mindent tudok, ismerek különféle fogásokat, de még mindig nem az agyammal írok, hanem a testemmel. Ezt úgy értem, hogy ha valami jó érzést okoz, akkor megbízom ebben. Viszont ha a tudatalattim tiltakozik valami ellen, akkor azt felül kell vizsgálnom. Persze ettől még sokat segít a tapasztalat és a logika is, de mindig úgy dolgoztam, hogy próbáltam nem túlgondolni a dolgokat a topline-írásban. Egyszer meghallgatom az alapot, és máris megfogom a mikrofont; de olyan is van, hogy még az előzetes hallgatást is kihagyom, és rögtön a mikrofonnal a kezemben indítom el a zenét, hogy kiderüljön, mi jön ki belőlem az első hallgatásra. Gyakran az a legjobb ötlet, ami elsőre jön. Van persze, amikor több időbe telik, de általában szeretek spontánul írni.

Azt hogy értetted, hogy ez az erősséged? Szerinted jobb így az eredmény, mint azoknál, akik inkább próbálnak szabályokat követve slágert írni?

Senki nem tudja, miből lesz sláger; nekem eddig szerencsére működött ez a módszer. De én sem vetem el az elemzést, és ami nagyon fontos: rengeteg visszajelzést is gyűjtök, sokat kérdezgetem a velem dolgozókat is, hogy tetszik-e nekik, elégedettek-e az eredménnyel. Ez a kollaboráció segít abban, hogy jobb dalok szülessenek. Hogy mi lesz sláger, mi lesz virális siker: erre persze vannak megfigyelések, trükkök, de ezek gyorsan változnak. Néha használok én is ilyeneket, de próbálok nem túlságosan támaszkodni rájuk, mert ha ezt teszed, akkor az lesz az emberek reakciója, hogy „na, már megint ugyanazt csinálta”. Nem akarom, hogy ez a kép alakuljon ki rólam, szóval nem akarok annyira szabálykövető zenéket írni.

Max Martin mondta, hogy a dallamok bármikor jöhetnek, de jó, ha van egy „szerszámosládád”, olyan eszközeid, amikkel aztán hatásos dalt alakítasz ki ezekből.

Igen, ez nagyon sokat segít. Főleg a producereknek, akiknek a struktúrát kell összerakniuk. Nekünk, toplinereknek fontosabb szerintem, hogy olyan váratlan dolgokkal álljunk elő, amikre nem számít a közönség. Ezt megnehezíti, hogyha túlságosan ragaszkodsz a szabályokhoz. Ösztönösen kell dolgozni, mert ha túllogikázod, akkor egy átlagos dal lesz az eredmény.

Előadóként indultál, vocal coachként is dolgozol. Ezek hogyan hatnak arra, ahogy dalt írsz?

Először tényleg nagyon komolyan előadó akartam lenni, de aztán egy nap rájöttem, hogy elég volt ebből, jobban szeretek a stúdióban dolgozni, mint a színpadon lenni. Szeretek teljes munkaidőben dalszerzőként dolgozni. Mivel sokat, sokféle helyen léptem fel, értem azt, hogy milyen érzés a színpadon állni; hogyan választja ki az előadó a dalokat; mit érez, amikor a stúdióban felveszik, ahogy énekel. Értem, hogy mi az, amivel küzdenie kell egy előadónak, és mi az, ami örömet okoz neki. A vocal coach munka pedig segíti a bizalmi kapcsolat felépítését az előadóval és a csapat többi tagjával. Így megismerem a személyiségüket, ráérzek a karakterükre, és ezáltal jobban érzem, mit akarnak, milyen dalra van szükségük.

Egy interjúban azt mondtad, hogy lesz egy MI-modell a te hangoddal.

Igen, de ez még nem érhető el, nem volt időm arra, hogy az összes adatod bevigyem, de hamarosan jön majd. Szerintem ez egy jó dolog – persze akkor nem, ha nincs engedélyezve, vagy nincs mögötte egy jó üzleti modell, de én egy jó céggel dolgozom. Egy kicsit olyan ez, mint a dalszerzés. Nagyon hálás vagyok, hogy olyan emberekhez is eljutnak a dalaim, akiket nem ismerek, soha nem is fogok találkozni velük – ez igazi varázslat. Ehhez hasonlít, amikor van egy MI-modelled: lehet, hogy egy producer, akivel egyébként sosem fogok találkozni, beleteszi a zenéjébe a hangomat, és ez azért nagy dolog.

Nemcsak japán előadókkal dolgoztál, hanem például a BTS-szel is. Szerinted lehet, hogy a J-pop egyszer akkor nemzetközi áttörést fog elérni, mint a K-pop?

Igen, csak ehhez időre van szükség. Korea rengeteg pénzt, időt és energiát fektetett a globális sikerbe; 40 vagy akár 50 éve készülnek erre. Mi Japánban még nem fektettünk ennyit ebbe, de mára már rájöttek az emberek, hogy ehhez mire van szükség, úgyhogy egyre több minden történik ezen a területen, akár egész közel is lehet az áttörés. Vannak már előadóink, akik a globális piacon jelen vannak. De a lényeg nem az, hogy egy-két sztár legyen: ha megnézed a K-popot, az az igazán elképesztő, hogy rengeteg nemzetközi sztárjuk van. Japánban is sok előadóra, dalszerzőre, kiadóra lenne szükség, továbbá társadalmi és kormányzati támogatásra. Együtt kell dolgoznunk, sok erőfeszítésre és befektetésre van szükség, és akkor meglesz az esély.

Azért a közelmúltban például több afrikai stílus is nagy nemzetközi sikert ért el, amik mögött nincs olyan sok állami befektetés.

Igen, és ott van a latin pop is. Nemcsak a pénz számít, hanem az is, hogy az egyes népcsoportok hol vannak jelen a világban – hasonlítsd össze, hogy mennyi koreai él a világban, és mennyi afrikai: egészen más nagyságrendekről van szó, és ez igaz Japánra is. Sok japán él a szigetországban, de a világban nem. Egészen más, mint mondjuk a kínaiak: szinte minden nagyvárosban van már egy kínai negyed.

A Japan Forward interjújában arról is beszéltél, hogy sokáig próbáltad titkolni, amikor gyereket vártál, és hogy azt várták tőled, hogy majd „lelassítasz” ennek hatására. Hogy látod, vannak pozitív változások a női szerzők helyzetében? Az elmúlt években azért elég sok kezdeményezés indult.

Japánban nem igazán látok nagy változásokat, eléggé le vagyunk maradva. Sok kérdést kapok nőktől, hogy hogyan tudom összeegyeztetni a gyereknevelést a munkával, de nehéz ezekre válaszolni, mert sok függ attól, hogy milyen családban élsz, milyen a partnered. Nekem szerencsém volt, mert már beindult a karrierem, mielőtt a gyerekeim megszülettek. Ráadásul akkor jött a covid is, és minden online lett, ami könnyebbé tette a munka és a család összeegyeztetését. Olyan kezdeményezésről én nem hallottam, ami a gyereket vállaló nőket segítené a zeneiparban. Az talán elmondható, hogy a férfi dalszerzők próbálnak jobban részt venni a gyereknevelésben a feleségük mellett. De a másik oldalon azt nem látom, hogy a női dalszerzőket bárki segítené, legalábbis Japánban. Ha szabadúszó vagy, akkor nincs szociális háló, fizetett szülési szabadság vagy ilyesmi. Ha nem dolgozol, akkor nem lesz bevételed, ami elég kemény.

Amennyire én látom, a legtöbb kezdeményezés inkább kapcsolatépítéssel, mentorálással segíti a nők előrejutását, láthatóságát.

Igen, egy közösség építése fontos áttörés lehet, de Japánban most nincs ilyen, vagy legalábbis én nem látok ilyet. Az biztos, hogy én egyedül voltam, nem volt előttem példa arra, hogyan lehet női szerzőként boldogulni, két gyerekkel. Lehet, hogy többet kéne dolgoznom egy ilyen közösség felépítésén, többet kellene segítenem másokon.

Pár évet Svédországban éltél. A zenélés miatt költöztél oda? Milyen különbségek voltak a japán és a svéd zeneipar között?

Leszerződtem egy svéd zeneműkiadóhoz, akik biztosítottak számomra egy helyet a stúdiójukban, szóval odaköltöztem. Az volt a célom, hogy globális szintre eljusson a munkám. Nagy különbség volt például az, hogy Japánban nincsenek olyan stúdiókomplexumok, mint ott; a zeneműkiadói szerződés azzal jár, hogy helyet kapsz egy ilyenben, ahol egy csomó emberrel együtt dolgozol. A kollégáim mind nagyon tehetséges emberek voltak, több hangszeren játszottak; nagyon kedvesek voltak, rengeteget beszélgettünk nemcsak a zenéről, hanem az életről is. Japánban van némi közösségi élet, de azért egyáltalán nem találkozunk ennyit egymással. Nagyszerű volt mindig együtt lenni a haverokkal. A másik nagyon fontos dolog, hogy Svédországban nagyon magasan van a léc, mindenki olyan jól énekel és játszik a hangszeren, hogy ez nagyon fontos minőségellenőrzés volt számomra. Azt hiszem, már előtte Japánban is próbáltam magamnak magasra tenni a lécet, de Svédországba költözve tényleg azt éreztem, hogy muszáj mindig a legjobban kihoznom magamból. Annyira jó dalokat írtak, hogy nem maradhatsz el tőlük, és ez a fajta verseny nagyon inspiráló volt, sokat tanultam.

Csak kevés időt töltöttél el Magyarországon, lett esetleg valami benyomásod az itteni zenéről?

Nem sokat láttam még, de ami feltűnt, az az, hogy a magyar dalszövegek nagyon különlegesek. Szeretném megismerni a fordításaikat, hogy értsem, miről szólnak. Érdekes, hogy minden ország különbözik abban, hogy milyen jellegzetes témákról szólnak a dalok, és ezeket megismerve jobban megismered az ottani emberek vágyait.

A magyar nyelv sajátosságai problémát is okoznak, amikor egy angolszász gondolkodás szerint, akár halandzsa-angol szöveggel született dallamra kell magyar szöveget írni.

Egy kicsit hasonlít ez Japánra: nálunk is nagyon más a hangsúlyozás, mások a magánhangzóink, mint az angolban, és lehet, hogy egy dallam jól hangzik angolul, de japán szöveggel már nem.

Fotó: László Dénes

A 2025: A Magyar Dalszerzés Éve keretében, az Artisjus Songbook Camp második napján a magyar beatkorszak insiprációjából írtak dalokat a résztvevők.

Categories: Dalszerző Táborok, Dalszerzőkről

Tags: artisjus songbook camp, dalszerzés, Japán, K-pop, Kanata Okajima