Mikrointervallumok ‒ Dua Lipa: Good in Bed

Nagy áttörés volt a rockzene történetében, amikor a Beatles számait a nemzetközi sajtó a klasszikus zene eszközeivel közelítette meg, ezáltal ugyanis a populáris zene értéke erősebb lett. Azóta egyértelművé vált, hogy a komolyzene számtalan kreatív zenei megoldást ad, ami a könnyűzenében is értelmezhető. A dalok értékeit felfedező utunk során a rockzenét a most induló Könnyűről komolyan sorozatunkban új aspektusból közelítjük meg. Az első évadban Balogh Máté kétszeres Artisjus-díjas zeneszerző, a Zeneakadémia és a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa személyes impulzusok alapján választott ki nyolc zenetörténeti pillanatot. A rövid videókban, amelyeket szöveges változat is kísér, egy-egy dal központi elemére, megoldására, fókuszál. Az elemzések a dalszerzőknek hasznosnak, a rajongóknak pedig kiváltképp izgalmasnak bizonyulhatnak.

Dua Lipa második, Future Nostalgia című stúdióalbuma 2020. március 27-én jelent meg, a koronavírus-pandémia kellős közepén. A címadó dal mellett a lemez 10., Good In Bed elnevezésű opusza szolgálja legjobban a hangulati alapállásnak szánt virtuális programot.

A Good In Bed szerzője az amerikai, szintén sikeres énekes, Taylor Cameron Upsahl. A művet meghallgatva könnyen érezhető, hogy a szerző maga is vokális előadó. A refrén süllyedő dallamvonalai a kisszekundnál (vagyis a zongora fehér és szomszédos fekete billentyűje között az egyenletesen temperált tizenkétfokú rendszerekben lévő „lehető legkisebb” hangköznél) kisebb intervallumokban mozognak. Az ismételgetett „bad”, „head”, illetve „mad” szótagok egy kistercnyi, vagyis eredetileg 3 kisszekundnyi távolságot négyfelé osztanak, ún. mikrointervallumokat hozva létre.

Ezek a lehajlások éneklés helyett „artikulálatlan” hangkiadásokká válnak, amik ilyen módon rendkívül jól szolgálják a szöveg jelentését: az énekes a múltban extatikusan átélt erotikus ágyjeleneteire emlékszik vissza. A testiség még jobban érvényesül, amikor a refrén második felében a rímelő szavak ismételgetése a szóegységet is széttöri, a „mad-mad-mad-mad-mad” végződésre nem a „please, please, please, please, please”, hanem a „plea-ea-ea-ea-ease” reagál.

A kisszekundnál kisebb hangközök az emberiség hangkiadásaival egyidejűek, hiszen a hétköznapi beszédmódjaink – és így az ősember hangkiadásai – sem kvantáltak. Érdekesebb azonban, hogy a tudatosan komponált dallamok szintjén is nagyon korán, valószínűsíthetően már az őskorban megjelentek. Erről tanúskodik rengeteg nép, elsősorban az Anatólia-félsziget és az arab világ zenéje. Az ógörög zenei hagyomány úgynevezett „enharmonikus skálájának” építőegységei két negyedhangból és egy nagytercből álltak.

A tudatosan használt kis intervallumok a nyugati zenetörténetben elsősorban a 20. században jelennek meg nagy számban. A cseh Alois Hába az 1920-as években olyan hárommanuálos harmóniumot építtetett, ahol a három manuál egy félhangot háromfelé oszt, hatodhangokat hozva létre. Ligeti György Brácsaszonátájának első tétele a román hora lunga népzenei hagyományra jellemző „félreintonálásokat” helyezi előtérbe. A legszélsőségesebben kicsi intervallumokat pedig alighanem Karlheinz Stockhausen Ypsilon című fuvolaműve használja. Az 1989-es opusz végig egy kistercen belül mozog, ám míg azt Dua Lipa négyfelé, addig Stockhausen 32 felé osztja.