89 évvel ezelőtt indult legendás törökországi gyűjtőútjára Bartók

1936 novemberében indult törökországi gyűjtőútjára Bartók Béla. Az ott töltött két hét alatt több mint egy tucat anatóliai faluban fordult meg, és harminc előadó több mint száz dalát rögzítette fonográfhengerre. Az útról, amely során forradalmi jelentőségű megállapításokra jutott, először a Nyugat hasábjain számolt be, majd 1937-ben a rádióban is beszélt róla, kéziratával azonban hiába kilincselt a kiadóknál, anatóliai népdalgyűjtésének eredménye csak több mint harminc évvel a halála után látott napvilágot nyomtatásban. Magyarul 2019-ban adták ki, és abban, hogy ez a kötet egyáltalán megjelenhetett, oroszlánrésze volt az Isztambulban született, török-görög-magyar karmester-filozófusnak, Dr. Ertüngealp Alpaslannak, aki lassan négy évtizede él Magyarországon. A Dalszerző Bookazinban Péczeli Dóri készítette vele interjút.

Kevesen tudják, de Bartók nem csak a Kárpát-medencében járt gyűjtőúton, hanem időnként egészen távoli helyekre is eljutott. Hogy került Törökországba? 

– Volt egy német zeneszerző, Hindemith, akit 1935-ben Atatürk hívott Ankarába azzal a céllal, hogy megszervezze a török zenei életet és oktatást és létrehozza az ankarai konzervatóriumot. Hindemith-et erősen foglalkoztatta, hogyan teremthetné meg a török népzenéből kiindulva a török nemzeti zenét. Ebben a török kollégái is részt vettek. Ám ehhez szüksége volt egy, a népzenéhez is értő tanácsadóra. Így került képbe Bartók, akit Rásonyi László, az Ankarai Egyetem filológia-történeti fakultásának alapító professzora javasolt a feladatra. 

Mi volt a következő lépés?

– Kitalálni, hol induljon a gyűjtés. Szerencsére kiváló társra talált ebben a török zeneszerző és zenetudós, Ahmet Adnan Saygun személyében, aki kísérőként és tolmácsként szegődött mellé a népdalgyűjtés tíz napja alatt. Dél-Anatóliába mentek, a szíriai határ közelébe, a hegyekbe, mert arrafelé éltek a Yörükök. Ez a szó azt jelenti: részben vándor, vagy félnomád Oguz Török nép. Egy ősi életmódot folytató népcsoportról van szó, ami megőrizte identitását és zenei ősiségét több mint ezer éven át.  Ott kezdték tehát a gyűjtést és egészen jól haladtak, ám egyszer csak váratlan akadályba ütköztek.

Mi volt ez? 

– Az asszonyok nem akartak énekelni.

Miért nem? 

– Egyrészt bizalmatlanok voltak az idegenekkel szemben, másrészt a férjük engedélye nélkül nem énekelhettek. Emellett állítólag féltek a fonográftól, amivel Bartók a dalokat rögzítette. Attól tartottak, hogy a gép elveszi, elszívja az éneklési képességüket. Egy helyi török parlamenti képviselő győzte meg őket arról, hogy nyugodtan kiereszthetik a hangjukat, semmi bajuk sem lesz. Ezután feloldódtak, és mind többen akartak énekelni. Eredményes volt tehát a gyűjtőút, Bartók több mint száz dalt örökített meg az utókor számára. 

Milyen megállapításokra jutott a végén?

– A gyűjtőútról készített naplójában összehasonlítja a régi magyar népdalokat a török népdalokkal. Több oldalon keresztül fejtegeti ezt, nagyon szeretem olvasni. Olyan a szöveg, mint egy tudományos költemény. A végén pedig rámutat arra, ezek közül néhányan bizony nem rokon dalok.