A „fordítva bekötött” Noel Gallagher

Dalszerzés mint menekülés (a valóság elől)? Hogyan lehet „életmentő” a zenélés egy félénk, ám zenebolond kiskamasznak? A világsikert elért machesteri zenekar, az Oasis történetéről szóló, nemrég megjelent Live forever című kötetben a Gallagher-fivérek kezdeti ambícióiról is olvashatunk.

[•••]

A házban kallódott egy akusztikus gitár, amit egy nap Noel kézbe vett.

„A hátsó ajtó belső oldalához volt támasztva, és soha nem értettem, mit keres ott. Anyám szerint apám egy szombat délután elment, hogy ajándékot vegyen neki a születésnapjára, és egy gitárral tért vissza. Azt hiszem, mindig is country- és westernénekesnek képzelte magát, de soha nem tudott gitározni. Akkoriban sokszor voltam szobafogságban, mert szipuztam és rajtakaptak bolti lopáson. Otthon nem tudtam mihez kezdeni magammal, ezért elővettem a gitárt. Így kezdődött. Ez jelentette számomra a menekülést, felvittem magammal a gitárt az emeletre. Eleinte csak egy húrt tudtam pengetni, és órákon át a Joy Division basszusgitárszólóit vagy a Sex Pistols dalait játszottam. Anyám üvöltött: »Abbahagynád végre?« Imádtam a zenét és imádtam a Top of the Pops című műsort, és amint elkezdtem gitározni, ösztönösen elkezdtem dalokat is írni. Tudtam, hogy van tehetségem a dalszerzéshez.”

A zene menedéket jelentett Noel számára, egy nyelv nélküli kommunikációs közeget, amellyel ki tudja fejezni magát, és kíséri az ábrándozásait. Belevetette magát a tanulásba. „Nem azért gyakoroltam, hogy egyszer majd zenekarban zenéljek, vagy ilyesmi – mondja. – Egyszerűen csak lenyűgözött a zene, és az, hogy el tudom játszani ezeket a számokat. Közben repült az idő, és még ma is előfordul, hogy otthon előkapom a gitárt, és úgy telik el két óra, hogy észre se veszem.”

Teljesen bele tudott feledkezni a zene által feltáruló világba. Szó nélkül felment a szobájába, és órákat töltött a gitár fölé görnyedve: addig gyakorolta az akkordokat, míg a fájdalomtól mozdítani sem bírta a kezét. A helyi, Sifters nevű használtlemez-boltban vásárolt vagy kölcsönzött, egyre gyarapodó kazetta- és lemezgyűjteményéből próbálta megtanulni a dalokat. Így teremtette meg a saját biztonságos, hangokból épített elefántcsonttornyát. Hamar rájött, hogy nemcsak diszlexiás, akárcsak John Lennon, hanem afféle „fordítva bekötött” gyerek is, és hogy ezen csak a zene segíthet – legalábbis így mesélte Ann Scanlonnek: „Valaki nagyon a humoránál volt, amikor megalkotott engem. Tudod, valami ilyesmi lehetett: »Csináljunk ebből a csávóból dalszövegírót meg gitárost – de írjon bal kézzel, gitározzon jobbal. Szülessen májusban, kapjon karácsonyi nevet. És legyen egy kicsit zakkant, skizó, kiszámíthatatlan Ikrek. Hurrá!«”

A többi gyerek zenemániás fura fiúnak tartotta, de őt ez nem különösebben érdekelte. Megtalálta önmagát. A félig-meddig visszahúzódó, zeneőrült Noelnek a megszokott közegétől távolabb kellett merészkednie, hogy hozzá hasonló gondolkodású társakra találjon.

„Amikor elkezdtem füvezni, az egyik haverom bátyja, aki a mi telepünkön lakott, közölte, hogy tudja ám, hogy van egy gitárom. Neki ugyan nem volt saját gitárja, de tudott gitározni, és megkérdezte, átjöhet-e megnézni a hangszert. Átjött, behangolta, nekem meg újra kellett tanulnom mindent! Aztán megmutatta a The House of the Rising Sun akkordjait, és nekem több se kellett. Kész voltam!”

Paul így emlékszik: „Apánknak volt egy gitárja, de nem játszott valami jól. Aztán én is kaptam egy gitárt, mert a katolikus iskolákban kötelező volt hangszert tanulni. Választhattunk a gitár vagy a kibaszott harsona között. Liamnek hegedűje volt, mert így akarta megmutatni, mekkora egyéniség, de persze soha nem tanult meg rajta játszani. A hegedű drágább volt, mint a gitár, és anyánk teljesen kikészült, mert egy éven át heti öt fontot fizetett, hogy törlessze az árát. Egy hülye hegedűért…”

Mivel nem volt türelme, hogy órákat gyakoroljon a gitáron, Liam feladta a zenélést, és zabolátlan tinédzsertermészetét követve huligán lett, amivel Burnage utcáin sokkal több tiszteletet tudott magának kivívni, mint amit a pár évnyi hegedűóra valaha is hozott volna. „Noel boldog volt, hogy egyedül gitározhatott, de aztán egyre jobb és népszerűbb lett. Persze még ekkor is szívesebben volt egyedül, de egy idő után már nem menekülhetett önmaga elől” – nevet Paul.

[•••]

John Robb: Live forever – Az Oasis felemelkedése, bukása és feltámadása
Jaffa Kiadó, 2026