„A hatvan legyen az új negyven”

Nem akarsz végre nyugdíjba menni? – szemtelenkedik Mézga Aladár a Geszti Sixty koncerteken a rajzfilmbeli hangját adó Geszti Péterrel, mire ő azt feleli: Azt akarom, hogy a hatvan legyen az új negyven. A Dalszerző nemrég megjelent nyomtatott számában az idén Artisjus-életműdíjjal elismert dalszövegíróval Péczeli Dóri beszélgetett öregedésről, elmúlásról és zenei kézművességről.

„Az idő az egyetlen dolog, ami magától telik, a többi rajtunk múlik” – mondja Geszti Péter, aki hatvan felett is lendületben van. Az Artisjus-életműdíjas szövegíró szerint kétféle küldetésünk van az életben: egyrészt generációról generációra örökíteni a DNS-ünket, másrészt hozzátenni valamit a világhoz, amibe születtünk. Miközben Dés Lászlóval közösen dolgozik a Petőfi-musicalen, már új nagylemezén is gőzerővel halad.

„A nagy dal nem trendekből fakad, hanem elkap egy örök emberi pillanatot, és kopásmentesen megmarad” – mondja Geszti. Saját dalai közül a Magyarország, a Megint hétfő és a Mi vagyunk a grund szerinte ilyen. A mai fiatal előadók közül pedig „van például egy 4S Street nevű zenekar, amely gyönyörű dalokat ír. Ott van Laurie, vagy cserihanna… hihetetlenül tehetségesek! (A beszélgetés után nem sokkal Junior Prima lett Cseri Hanna  – a szerk.) Oké, most még csak húszezren nézik meg a klipjeiket, na, de pár év múlva, ha ugyanilyen tehetségesek lesznek, már százezren fogják. Hiszem, hogy a tehetség olyan, mint a búvópatak, előbb-utóbb felszínre tör” 

Az interjúban Geszti a régi dalaihoz való viszonyáról is beszél: „Most úgy tekintek a régi dalaimra, mint régi barátokra, akikkel időnként bulizunk egy jót. Van egy mondásom: nem az a kérdés, milyen hosszú az élet, hanem hogy milyen széles. Vagyis: mennyire széles sávon élsz. Ebben vannak eredményeim. Rengeteg műfajt kipróbáltam, és mindig ugyanazt kerestem: hogyan lehet hatást gyakorolni az emberekre, hogy boldognak érezzék magukat. Ráadásul ez egy öngerjesztő folyamat, mert az ő boldogságuktól én is boldog leszek” – vallja Geszti, aki az interjúban nemcsak a múltjáról, hanem a jövőjéről is szól. Jövőre diszkólemezre készül, motivációs előadásokat tart, és közben újraértelmezi a dalszövegírói mesterséget a mesterséges intelligencia korában. 

Részlet az interjúból:

Idén ünnepeljük a magyar dalszerzés évét, amelynek a fő üzenete az, hogy a dal érték. Mi jut eszedbe erről a mondatról? 

– A dal a kedvenc műfajom, ebben tudom a legjobban kifejezni magam, főleg a magamnak írt dalokban. A dal az emberiség egyik legősibb és legegyszerűbb találmánya. Akármilyen technológiai változás vagy rezsim jön, akármilyen világszemlélet is lesz az uralkodó, a dal nem kopik ki, sőt. Ha szomorú vagy, reményt ad, vagy segít azt feldolgozni, ha pedig vidám vagy, még nagyobb magaslatokba visz. Mindezt három és fél percben, ez zseniális! A dal tulajdonképpen egy érzelmi csomag, amit mindenki szeretne kibontani. De ahhoz előbb be kell csomagolni, és ezzel foglalkozunk mi, dalszerzők. 

Az AI által kreált dalokra is igaz ez?

– Nézd, szerintem az AI egy zenei gyorsétterem, ami tömegtáplálásra alkalmas, és valószínűleg egy darabig nagyon sikeres lesz. De mondok egy kissé elrugaszkodott példát: ha elutazol mondjuk Olaszországba és éhes vagy, nagy valószínűséggel nem gyorsétterembe mész, hanem egy helyes családi vendéglőbe, ahol kézzel gyúrják a tésztát és tele van helyi arcokkal. Szerintem ez lesz a zeneiparban is. 

Hódít majd a „kézművesség”?

– Biztos vagyok benne. Egyre nagyobb értéke lesz annak, amiről biztosan kijelenthető, hogy emberi, azaz ember alkotta, ember adja elő. Persze nem akarok álszent lenni, én is használom a mesterséges intelligenciát: a koncertjeim hátterét AI-jal csinálom, Mézga Aladárral például így tudtam beszélgetni. Szóval már van ennek egy trendje a showbizben,  de szerintem egy idő után nem lesz érdekes az AI-zene. Hacsak nem születik öngeneráló módon egy zseniális AI, ami egyesíti magában Bach, Beethoven és Mozart képességeit. Bár azt továbbra sem tudom elképzelni, mitől lenne ennek karaktere. Igaz, amit ma még elképzelni sem tudunk, az holnapra akár valósággá válhat. Majd meglátjuk.

Fotó: Labancz Viktória