A jelen zeneszerzője és embere: Kurtág György

Holnap zárul a kéthetes Kurtág100 fesztivál. Ez azonban nem jelenti az ünnepi év vagy Kurtág aktualitásának végét. A világhírű zeneszerző születésnapja alkalmából egész évben világszerte rendeznek programokat. Nehéz a két hét sűrűségét követően még egy részt írni a sorozat „zárásaként”. Nehéz még valamit megvilágítani, vagy újat mondani. Végül a Kurtág-töredékek filmet választottam témaként, mert a „százéves” életmű feldolgozásának és megértésének zenetörténeti frissességét rejti magában.

Minél többet foglalkozom Kurtág Györggyel, annál több bennem a kérdés. Ahogy az a sorozat korábbi írásaiból is látszódik, bennem van az igény, hogy valamiféle osztályzást alkalmazzak, szempontokat határozzak meg, toposzokba rendezzem azt a jelenséget, amely Kurtág köré épült az évtizedek során. Mindeközben azt is érzem, hogy a zeneszerző Kurtág, Gyuri bácsi, az ember, és az önálló útra kélő alkotás három külön dolog, amelyek egyúttal egymásból fakadnak és hatnak, oda-vissza, és másra is. A rendszernek, a Kurtág-univerzumnak más oldalát világítják meg a tudományos előadások, az egyedi és nagy gonddal kiválasztott, tematizáló koncertműsorok és a Kurtág-töredékek című portréfilm is. E „programformák” koncentrátumot, lényegi vonást megragadni vágyó médiumok, olyan „közvetítők”, amelyek segítenek abban, hogy a befogadó, akinek hallani, néznie és látnia is szükséges Kurtág Györgyöt és Gyuri bácsit, egyfelől képes lesz közel kerülni, hiszen a zeneszerző minden egyes eseményen jelen volt és kapcsolódott az előadókhoz és a közönséghez, másfelől a megértés érdekében szakaszokra és témákra oszthatja az alkotó életművét (játékok, hommage-ok, operák, kamarazene, vokális művek, zongoradarabok, vonós hangszerekre írt darabok, egyes szavak, töredékek, üzenetek „és a” nem mentségként szolgáló „és a többi”). Nem találok jobb kifejezést a médiumnál, amely kifejezi a tartalom kiválasztásának, bemutatásának és közvetítésének különböző hordozóit és formáit. A film esetében pedig egyáltalán nem szorul magyarázatra a fogalom használata.

A születésnap előtt egy nappal volt a hivatalos premier a Müpában, ahol másnap a nagyszabású ünnepi koncerten Kurtág Györgyöt ünnepelte mindenki, aki csak befért. Óvatosság és bátorság. Két alapelem, amire szüksége volt Nagy Dénes Ezüst Medve-díjas rendezőnek ahhoz, hogy felvételeket rögzítsen, irányt válasszon a narratívának és portréfilmet készítsen. Végeredményként Kurtág György zenében megnyilvánuló attitűdje és emberi létezésének alaptörvényei kerültek a vászonra.

A Kurtág-töredékek egyrészt kapcsolódik ahhoz a klasszikus zene történetét rögzítő portrékészítő hagyományhoz, amelynek legkiemelkedőbb képviselője Bruno Monsaingeon francia filmrendező. Dokumentumfilmjei nélkül teljesen más „képünk” volna Glenn Gouldról, Szvjatoszlav Richterről, David Ojsztrahról (Oistrakh) vagy Yehudi Menuhinról. A legkultikusabbá talán a két és fél órás Enigma vált, amelyben a nyolcvan éves Richtert szólítja meg. Másrészt azonban Nagy Dénes filmjében az intimitás más formát ölt, mint azokban a portréfilmekben, amelyeket ismerek, és ez zavarba is ejtett.

Felmerült a bemutatót követő pódiumbeszélgetésen, hogy a Kurtág-töredékek közel áll a játékfilm műfajához. Közben mégsem illik a nagy zeneszerzők életéről szóló, mesés elemekkel élő reprezentációk sorába, amely sorból a hitelességben sok ponton támadható Amadeus tűnik ki. És nehezen helyezhető el a kategória legújabb nagyjátékfilmjei, így a Leonard Bernstein életét „botrányosan” feldolgozó Maestro mellett. Aztán ott vannak a jazz, a rock- és popzene karizmatikus alkotóiról szóló életrajzi filmek is, amelyek még mindig virágzásukat élik ‒ hogy csak újabbakat említsek, a Bohemian Rapsody, az Elvis és a Bob Dylanről szóló Complete Unknown. Ezek a filmek különböző mélységben próbálják bemutatni főszereplőjük karrierje kibontakozásának és személyiségének árnyékait, ami ritkán sül el igazán jól. Mindezzel most arra akarok rámutatni, hogy a zenetörténet-írásban a film műfaja egyre dominánsabb és egyre színesebb, változatosabb és összetettebb lehetőséggé válik. Érthető okokból sok esetben a főszereplőnek nincs esélye arra, hogy magáról beszélhesen, ami elősegíti a torzítást.

Richter 80 éves volt, amikor elmesélte életét a kamera előtt, monológként. A Kurtág-töredékek sokkal inkább dialogikus, még úgy is, hogy nem halljuk a kérdezőt, Nagy Dénest. Kurtág önmagával, a feleségével, a hangokkal és zenészekkel beszélget. Állandó diskurzusban áll az élettel és a világgal. Az Enigma lineáris, archív felvételekkel tűzdeli születésétől kezdve Richter életének történetét, elbeszélő módban, hagyományos eszközökkel él. Nagy Dénes is használ régi videókat, és mutat fotókat is, de ezek más hangsúlyt kapnak – nem a múltat erősítik, élő a film, és igyekszik enyhíteni, elfogadhatóvá tenni a visszatekintés fájdalmát és a végesség terhét. A családi fotókat is Gyuri bácsi ápolója mutatja a kamerának. Annak ellenére, hogy Richter zongorista, Kurtág pedig zeneszerző, életútjuk a 20. század mélypontjain át vezet el valamiféle feloldáshoz, vagy feloldozáshoz, ahhoz az érzéshez, hogy a jónak ‒ az alkotásnak, a művészetnek ‒ és a javulásnak, a megértésnek, az elfogadásnak, a változásnak és a fejlődésnek is van helye. A történelem súlya a főszereplők különlegességére és jelentőségére mutat rá.

A Kurtág-töredékekben nem maga az alkotói folyamat kerül a középpontba, vagyis nem azt látjuk, hogy hogyan születik meg egy mű papírral és ceruzával (még akkor sem, ha a nyitó jelentben Kurtág a pianino előtt ül és komponál), hanem azt mutatják meg nekünk, hogy Kurtág György 95 és 98 éves kora között (nem tudom, hogy pontosan mikor volt az első és az utolsó forgatási nap) hogyan és miről gondolkodik magányában, hogyan ápol régi, és hogyan alakít ki új kapcsolatokat, hogyan reagál történésekre. Emiatt mégiscsak pontosan azt látjuk, hogyan is születnek meg a művek, mert azt a figyelmet tapasztaljuk meg, amellyel a zeneszerző az ember és a világ minden egyes rezdülésére reagál, mindent megfigyel, magát is, mindent átérez, mindent meg akar érteni és csúnyaságában is tisztává akar formálni.

„Az idő kulcs volt ahhoz, hogy megértsük, ki az a Kurtág” ‒ fogalmaz Nagy Dénes, hiszen több éven keresztül követték nyomon a zeneszerzőt és 300 órányi nyersanyagot vettek fel, olyan kordokumentum és kutatói anyag ez, amely, megkockáztatom, hogy nem áll rendelkezésre egyetlen más zeneszerző esetében sem. A film azt mégsem mutatja meg, hogyan néz ki Kurtág György napja. Mégis, ez a tudás mögötte van, amihez a nézőnek csak részben van hozzáférése, és pont ez az az eltávolítás, amire szükség van a zavarba ejtő intimitás megtöréséhez, és annak a tudatosításához, hogy a nagy alkotókhoz a hozzáférés egy bizonyos pont után lehetetlen ‒ és ez a lehetetlenség fontos is. Nagy Dénes ugyan elmondja egy interjúban, hogy Kurtág délelőtt zenét szerez, majd ebédel és lefekszik aludni, délután öt körül pedig újrakezdi a napot. Két napja van, egy délelőttje és egy éjszakája.

A Kurtág-töredékek számomra legfontosabb erénye, hogy több szempontból is bemutatja Kurtág, a zeneszerző, valamint az emberekhez mélyen kötődő Gyuri bácsi közvetlenségét és az idővel való viszonyát. De nem az idő hétköznapi értelemben teszi ezt. A film narratívája feloldja az idő terhét, miközben minden az idő körül forog. Mégsem az számít, mi mikor történik. A történés számít jelen időben. Az idő nem telik, hanem a történés van. Az elmúlás és az azzal járó magány terhe csitul a dialógussal, az állandó párbeszédekkel, a találkozásokkal, a tanítás mozzanataival. A hagyományos asztali naptár emblematikus tárgya a zeneszerzőnek, a hetekben a sajtóban és a közösségi média felületein sokszor tűnt fel egy oldal belőle, amelyen látszik, hogy Gyuri bácsi február 19-én beírta, hogy »százéves vagyok«. Több helyen elhangzik, hogy hetekre előre be van táblázva, a naptárja tele. A filmben ez a tárgy háttérben marad, létezése azonban ott lapul, a jelen, a jelenlét és a folyamatosság szimbóluma.

Ha egy jelenetet kellene kiemelnem, az a tetőtéri, szabad ég alatti téli beszélgetés volna, ahol Gyuri bácsi a családjával ül. Az egyik unokája kifejezi, mennyire jó volt, amikor zongorázott nekik. Ez a jelenet azért is fontos nekem, mert az elmúlás és a visszatekintés erőteljessége kimagaslónak tűnt a Kurtág100 során. Mind az életmű-feldolgozását és bemutatását reprezentáló médiumokban, mind a filmben, a tudományos előadásokon és a koncerteken. Egy centenárium feladata, hogy több szempontból is reprezentálja a 20. század kimagasló magyar alkotójának az életművét és a személyiségét, amiben ott rejlik az elmúlás fájdalma. Mély szomorúság lapult meg az ünneplésben, megannyi hommage hangzott el, amelyeket Kurtág szerettei, zenésztársai, barátai elvesztését követően írt. Nem csak személyes búcsúk ezek a művek, hanem az igaz figyelem kinyilatkoztatásai, emberi értékek megörökítései. A szomorúság feloldódik, a jelen és a szeretet állandó. Az az őszinteségben és kíváncsiságban megmutatkozó szeretet, amellyel Kurtág az emberek és a világ felé fordul.