A kilencvenes évek egyik legnagyobb slágere ‒ 4 Non Blondes: What’s Up

Nagy áttörés volt a rockzene történetében, amikor a Beatles számait a nemzetközi sajtó a klasszikus zene eszközeivel közelítette meg, ezáltal ugyanis a populáris zene értéke erősebb lett. Azóta egyértelművé vált, hogy a komolyzene számtalan kreatív zenei megoldást ad, ami a könnyűzenében is értelmezhető. A dalok értékeit felfedező utunk során a rockzenét a most induló Könnyűről komolyan sorozatunkban új aspektusból közelítjük meg. Az első évadban Balogh Máté kétszeres Artisjus-díjas zeneszerző, a Zeneakadémia és a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa személyes impulzusok alapján választott ki nyolc zenetörténeti pillanatot. A rövid videókban, amelyeket szöveges változat is kísér, egy-egy dal központi elemére, megoldására, fókuszál. Az elemzések a dalszerzőknek hasznosnak, a rajongóknak pedig kiváltképp izgalmasnak bizonyulhatnak.

A 4 Non Blondes zenekar ‒ egy történet szerint a „non blondes” (=nem szőkék) egy szőke családtól származó diszkriminatív sértésre utal ‒ csak rövid ideig működött, What’s Up című számuk azonban beleírta magát a popzene történetébe. Egyetlen nagylemezükkel (Bigger, Better, Faster, More) 59 hétig szerepeltek a Billboard 200-as listáján.

◉◉◉

A 4 Non Blondes What’s Up című száma a ’90-es évek egyik legnagyobb slágere volt. Talán nem hat szerénytelenül megjegyeznünk, hogy a dal mint kompozíció nem különösen érdekes: a két verzét szokványos módon egy-egy háromosztatú refrén ellensúlyozza, és az elejétől a végéig a G-am-C-G (I-II-IV-I) harmóniai kör ismétlődik – nem kevesebb, mint 18 alkalommal.

Könnyen állítható tehát, hogy a dal sikeréhez elsősorban Linda Perry elragadó előadói jelenléte, hangi kvalitásai, játékos vokális megformálásai járultak hozzá. A mű elején Perry még fiatalos, ha úgy tetszik átlagos hangszínen kezd bele a történetmesélésbe, megfelelve a szöveg programjának: „Twenty-five years and my life is still” (N.B. a dal keletkezésekor, vagyis 1993-ban Perry 28 éves volt, ami hibahatáron belül elfogadható.)

Az első refrén pre-chorus szakaszában („And so I cried sometimes”) újabb hangi dimenziót nyit meg a falzett használatával. A hajlításai ‒ bár még finomak ‒ a jódliéneklésre is gyakran jellemző hirtelen regiszterváltásra építenek. A refrén chorus részében („And I say hey-ey-ey…”) Perry itt-ott elvastagítja, maszkulinabbá változtatja hangját, a post-chorusban („And I try”) pedig hisztérikusan túlartikuláltan is énekel, mintha saját magával dialogizálna.

Egyszerűbben fogalmazva, a darab folyamán egyre inkább kiereszti a hangját, nem csak a hangi ambitus, de a hangszínregiszterek tekintetében is. A darabban előre haladva egyre inkább háttérbe szorul a kompozíció és ezzel együtt fokozatosan előtérbe kerül Perry előadói jelenléte. A What’s Up egyébként a Bigger, Better, Faster, More című albumon jelent meg, aminek ismeretében akár egy háttérben húzódó programalkotó szuperkoncepció is felmerülhet az egyszeri elemző hallgatóban.

A 20. századi zeneszerzők gyakran komponáltak olyan műveket, amik a szélsőségesen különböző vokális technikák nagyon pontosan definiált használatát írták elő. John Cage Aria (1958) című művében grafikusan notálta az egyes dallamvonalakat, ám nagyon pontosan meghatározta, hogy mikor kell jazzy, lírai, drámai, népies, vagy bébi hangszínen énekelni.

A vokális technikák nagyszótárának tekinthető Luciano Berio Sequenza III (1965) című kompozíciója, mely nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy a női torokkal és szájüreggel előadható valamennyi hangot felvonultassa, egy tudatosan megkonstruált kompozíció formájában.

◉◉◉

Dalszerző-kisokos

John Cage amerikai avantgárd zeneszerző. Ismert szerzeménye a 4’33”, amelyben a címben jelzett időtartamig az előadó hangszerén egyetlen hangot sem szólaltat meg ‒ ezzel felhívva a figyelmet minden más zörejre, ami az embert észrevétlen veszi körbe.

Luciano Berio olasz „kísérleti” zeneszerző, igen ismert műve a 14 részes Sequenza-sorozatról, amelynek minden tétele különböző szólóhangszerre ‒ így például fuvolára, zongorára, hegedűre, klarinétra, gitárra és női énekhangra ‒ íródott. A Sequenza részei 1958 és 2002 között jelentek meg. Berio közeli barátságot ápolt Umberto Ecóval.