A kis helyeken történnek a nagy dolgok

Sok szó esik mostanában arról, hogy a kis klubok milyen fontos részei a zenei ökoszisztémának, az arénákat megtöltő előadók jó része is innen indul stb. Az ismert újságíró, Joe Muggs ennél messzebb megy kiáltványában: az igazán nagy dolgok a kis helyeken – kistermekben, kis stúdiókban, közösségi terekben – történnek, és lényegi részüket képezik azok a találkozások, érintkezések, amik a nagy platformok (pláne az AI) számára láthatatlanok. Bár nem mindenki akar betörni a mainstreambe, aki a kis helyeken részt vesz a kulturális életben, komoly probléma, hogy a művészeti intézményrendszer is egyre inkább csak százezres tömegekben tud gondolkodni, hiszen az online „láthatatlanság” a való világban is nehézségekhez vezet.

A kis helyek, a találkozások, az esetlegességek ünneplése

„Egy kis szobából indultunk – nagy dolgok kezdődnek a kis szobákban” – mondta Andre 3000 tavaly Jack White szavaihoz csatlakozva, amikor az OutKast duót beiktatták a Rock And Roll Hírességek Csarnokába. Az ő esetükben ez tényleg egy kis szoba (és nem egy klub kisterme): az Organized Noize producerduó egyik tagja, Rico Wade édesanyjának házában, a pincében rendezték be a The Dungeon stúdiót, ahonnan elindultak ők és az atlantai hiphop több más jelentős képviselője. (Egyébként az OutKast másik tagja, Big Boi 2019-ben megvette a házat, a stúdió működik és kibérelhető. A nyitóképen is ez látható, az Airbnbről származik.)

 

View this post on Instagram

 

A post shared by Rock & Roll Hall of Fame (@rockhall)

Ez ihlette meg Joe Muggs újságírót Little Rooms című kiáltványának megírására. Ő az elektronikus zene egyik legismertebb kortárs elemzője; jelentek meg cikkei a Guardianben, Mixmagben, The Wire-ben stb., dolgozott a Boiler Roomnál, Bass, Mids, Tops címmel a brit sound system-kultúráról írt könyvet. Muggs szövegére sokan rezonáltak; többek között Gilles Peterson, DJ Krust, Om Unit a zenészek közül, Tim Exile pedig az előadás hangfelvételét élőben remixelte. (Erről sajnos nincs felvétel.)

A kiáltvány több okból is kiemelkedik a kis helyek fontosságát hangsúlyozó írások közül. Egyrészt nem kizárólag a klubokra koncentrál, hanem a kis közösségi terekre általában; másrészt nem abból a szempontból nézi ezeket, hogy innen jönnek azok, akik majd nagyok lesznek – a kis helyek jelentősége a nagyság dimenziója nélkül (vagy akár ellenében) is megmutatható. Továbbá olyan aspektusokat is hangsúlyoz a szenvedélyes, magával ragadó írás, amikről ritkán esik szó. Érdemes hosszabb részleteket idézni belőle:

„A kultúra kézfogásokkal, táncmozdulatokkal, a kifejezés apró rezdüléseivel, illatokkal, testtartásokkal, a szlengszavak, viccek, anekdoták elmesélésének apró variációival terjed. Ez még az online kultúrára is igaz: ott vannak az alcsoportok apró különbségei a szóválasztásban, a vizualitásban, a megosztott mémekben, amik mögött pedig ott van a telefonok tapintása, a szoba, ahol az első számítógépüket nyüstölték, a buszok ülései, a modern élet illatai. „Érti, aki érti”, ugyebár.

Ezt a fizikalitást nem lehet asszimilálni, megvenni és eladni, valamint rendkívül nehéz kitörölni. Talán a legerősebb történelmi példa erre az, ahogy a nyugat-afrikai kultúrák túlélték a rabszolgaság borzalmait, tovább éltek a ritmusokban, a hangszínekben, a munkadalokban, a himnuszokban, és a mai napig fennmaradtak. És persze aligha értheti meg mindezt a mesterséges intelligencia: a kultúra szövetét, szemcsésségét, homályosságát, kontúrjait; a hibákat, az iróniát, az abszurditást; a történelem és a jelen érzéki ismeretét.

A trendelemzők és kulturális előrejelzők megrekedésről, ellaposodásról beszélnek, de nem néznek be ezekbe a kicsi és nem cool helyekre, ahol emberek találkoznak, csinálják a dolgukat és elültetik az élet magvait túl a megrekedésen, az AI slop terjedésén, a közösségi média buborékjain és a járványszerűen terjedő magányosságon – anélkül, hogy az lenne a céljuk, hogy ők diktálják a következő trendet, ők legyenek a következő Boiler Room vagy akármi.

Két dolgunk van: 1) ünnepelni és támogatni – pénzzel is – ezeket a mindennapi kulturális tevékenységeket, nem azért, mert ez „művészet” vagy „produktív”, hanem mert önmagában értékes, 2) követni, beszélni róla, nem (vagy nem csak) azért, hogy lássuk, mi az, ami majd kiemelkedik innen, hanem azért is, hogy ezt a bőséget, változatosságot, kitartást és valóságosságot folyamatosan visszatápláljuk a kultúrába.”

A százezer ember problémája: platformok, intézmények, láthatóság

Az írás szóbeli változatát Joe Muggs a Hacks & Hackers nevű, a média és a tech szektor munkatársainak szóló eseménysorozaton mondta el. Mint arról nemrég megjelent The 100,000 Person Problem című posztjában beszámol, a jelenlévők egy része „komoly pozíciókat töltött be a Bloombergnél, Metánál, BBC-nél, Google-nél. Ahogy hallgattam őket és beszélgettem velük, arra jöttem rá, hogy számukra van egy alsó határa annak a méretnek, amiben gondolkodni tudnak. Ahogy a közönségről, algoritmusokról, technológiai változásokról stb. beszéltek, úgy éreztem, hogy ami százezer embernél kisebb léptékű, az egyszerűen értelmezhetetlen számukra. Ha ötvenezer emberről van szó, az nekik egy nagyon kicsi szám.”

Miért probléma ez, ha egyszer azok, akik a kis helyeken a kultúrát csinálják, nem is (feltétlenül) akarnak naggyá válni? Azért, mert ezek a cégek befolyásolják azt, ahogyan egyre többen látják a világot, illetve azt is, amit a kultúrával foglalkozó, azt finanszírozó intézmények, vagy szponzoráló brandek számára releváns. A kis helyek láthatatlansága „hatással van arra, hogy ki kap támogatást, miről írnak a lapok, hogyan alakítják ki a technológiát, melyik kultúra él túl. És a helyzet egyre rosszabb lesz, ahogy az intézmények egyre inkább azokra az algoritmikus rendszerekre támaszkodnak, amik csak a számukra eleve látható dolgokat mutatják meg. A döntéseket egyre inkább befolyásolják azok a nagy nyelvi modellek, amelyek a virtuális világ adataira épülnek és soha nem láttak be ezekre a kis helyekre.”

Másfelől azt sem felejthetjük el, hogy az emberek, a potenciális közönség elérésében is fontos szerepet töltenek be a nagy platformok. „Nemcsak arról van szó, hogy elérjük a Google vagy a Bloomberg ingerküszöbét, hanem arról is, hogy elérjük és bevonjuk azokat az embereket, akiknek a világról alkotott képét ezek a cégek formálják – vagyis az emberek többségét.”

Ezt a problémát sokan látják, de Muggs szerint „a legtöbb megoldási javaslat a kis helyeket úgy kezeli, mint amiket naggyá kell tenni, vagy amikből ki kell vonni valamit, amit szélesebb körben lehet terjeszteni – vagy esetleg úgy, mint amiket sajnálatból támogatni kell.” Ehelyett éppen hogy a kis helyek szintjén működő rendszereket kellene kiépíteni mind a finanszírozás, mind a dokumentálás szintjén; „hálózatokat építeni közöttük, lobbizni értük úgy, hogy a kicsiségüket tiszteletben tartjuk.” Joe Muggs nem csinál úgy, mintha részleteiben ismerné a megoldást – munkát lát maga előtt, valamint barátok, ismerősök hálózatát, akik ebben lelkesen részt vehetnek, egymást segítve és inspirálva.