A lábcin-problémától a demokráciáig

„Addig mindenki az életéért játszik. Aztán amikor a siker eléri a csúcspontját, a közös cél hirtelen egyéni sikerré változik” – mondja Novai Gábor a Dalszerző Bookazinban megjelent interjúban.

A Generál, a Hungária és a Dolly Roll egykori basszusgitáros-énekes-dalszerzője egy különleges, évekig az asztalfiókban heverő monológban rajzolja meg a zenekari lét pontos és fájdalmasan ismerős ívét: alakulás, tündöklés, bomlás – és újrakezdés. Az írás most először olvasható nyomtatásban, a publikálás időszerűségéről és Novai egyéni zenészpályájáról szóló beszélgetés kíséretében.

Novai szerint a zenekari együttműködés nemcsak zenei, hanem pszichológiai és gazdasági konstrukció is: „A siker és a pénz megváltoztatja az embert – és olykor a barátságokat is.” Ahogy fogalmaz, a „szólistabetegség” lassan, szinte észrevétlenül alakul ki:

„És ilyenkor van, amikor a szólistának azt mondja a felesége: figyelj, te miért tartod el a többieket? Vagy a dobos azt mondja: azért vagyunk sikeresek, mert a lábcinen olyan jó figurákat hozok! Ez az, amit én lábcin-problémánakhívok.”

A beszélgetésben szó esik a régi korszakokról, a zenekari dinamika törvényszerűségeiről, és arról is, hogyan lehet élethosszig rock and rollt élni úgy, hogy közben az ember nem veszti el sem önmagát, sem a társait. De az interjú nem pusztán nosztalgiázás: életmű-összegzés és zenészfilozófia egyszerre, amelyben Novai többek között arról is beszél, mit tanult Fenyő Miklóstól a tudatos karrierépítésről, miért tartja a Nova Kultúr Zenekarban a demokráciát szentnek, és miért hiszi, hogy „a sikerre nincs képlet”.

Részlet az interjúból:

Jelentős szerzője vagy a magyar könnyűzenei életnek. Az életművedre visszatekintve melyek azok a dalok, amelyek különböző módon, de leginkább értékesültek? Akár gazdasági értelemben, akár úgy, hogy írták a történetet, formálták a kultúrát, vagy szlogenné váltak.

– A Generálban is volt egy-két korszakos dalom, de akkor ugye fiatalok voltunk, ott jártunk a kortársaink között, és ha írtam valamit, arra odafigyeltek. A Hungáriában szintén, az image és a koncepció mentén voltak fontos dalaim, a Multimilliomos jazzdobos, a Hotel Menthol vagy a Limbó Hintó, az Isztambul, és a Dolly Rollban is voltak hasonlók, tehát a nyolcvanas évekig még tudtam aktuális számokat írni. Aztán, amikor a Marót Vikivel kezdtünk el lemezeket csinálni, már nem működtek az újabb dalaim. Illetve működtek bizonyos közönség előtt, csak már nagyon lokalizált volt ez, és inkább egyfajta szubkultúrához csapódtunk. Abban a közegben nagyon jók az új dalaim még most is, de igazán átütő sikert, akkorát, mint a Hungária vagy a Generál idején, már nem tudok csinálni. Tehát azt mondanám, hogy életem első, illetve fiatal korszakához kötődnek inkább a nagyobb slágerek. De ez nem csak velem van így, mert a Rolling Stones is ír új lemezeket. Ha kimegyek a koncertre, és új számot játszanak, nem érdekel. Egy ilyen retro világból, egy ilyen együttesnél engem azok a klasszikus művek érdekelnek, amiket a hatvanas-hetvenes években írtak meg. A koncerten a Satisfactiont akarom hallani, a büfések meg örülnek az új daloknak, mert amikor azokat játsszák, akkor jobb a forgalom. De ez csak a régi bandákkal van így, akiknek van múltja. 

Van olyan dalod, amit nagyon szeretsz, és nem futotta be azt a pályát, ami azért lenne fontos szerinted, hogy mással is meg tudd osztani azt az élményt? 

– Persze, nem is egy. Van olyan, aminek nem voltam megelégedve a szövegével, és jó lenne, ha az a dal egy más szöveggel befuthatna. Ilyenre is van példa, ott van Dés Lászlótól a Nagy utazás,  ami korábban is megjelent, ha jól emlékszem, Eszenyi Enikő énekelte más szöveggel. És egyszer azt mondta a Dés, hogy ez olyan jó szám, aminek kell egy másodvirágzást csinálni, és akkor abban a formában bejött, ráadásul a Presserrel. Nekem az a verzió tetszik a legjobban, pedig énekelték már sokan.

Számolsz-e azzal, hogy nem csak zenészként, szerzőként van karriered, hanem a dalaidnak is lehet teljesen más típusú életútja, mint amit előadóként megélsz? 

– Hát ezt mondjuk inkább a Kordától kérdezd meg! Ő nem igazán szerette a Reptér című dalát, ami aztán egyszer csak befutott. Erre aztán mit mondasz? Ír valaki egy dalt a nyolcvanas évek elején, ami neked nem is tetszik, de aztán, több évtizeddel később, egyszer csak befut fű alatt, és nem tudod, hogy miért. Ez ennek a szakmának a szépsége. Hogy nem tudod előre, melyik dalból lesz sláger.e

Fotó: Labancz Viktória