A legtöbbször maga az író áll útjában egy szöveg tökéletesítésének – Szűcs Krisztián az Artisjus Mentorprogramról

Az Artisjus a Magyar Dalszerzés Éve részeként indította útjára első mentorprogramját, amelyben tapasztalt alkotók dolgoznak együtt pályájuk elején járó, illetve szakmai fejlődésre vágyó dalszerzőkkel. A mentorok között Palya Bea, Tövisházi Ambrus, Járai Márk, Gege, iamyank és Szűcs Krisztián – ezúttal őt kérdeztük a programban szerzett tapasztalatairól, meglátásairól.

Végzettséged szerint tanárember vagy. Elsősorban nyilván a dalszerzői és előadói tapasztalaidból merítkezve vezetted a mentoring folyamatot; segített benne bármilyen szinten az, amit a tanárképzőn tanultál?

Valóban pedagógiai végzettségem van, ráadásul kettő is, de valójában nagyon kevés ideig tanítottam, és nem is éreztem soha, hogy a hagyományos oktatás keretein belül ezt huzamosabb ideig szeretném csinálni. Szóval főleg egy ilyen unorthodox szituációban, amikor felnőtteket próbálok nem annyira tanítani, mint inkább működőbb irányokba tanácsokkal terelgetni a szövegírás csapdákkal teli tengerén, nem annyira játszik szerepet a pedagógiai didaktika, amit amúgy sem annyira szeretek.

Mennyire tanítható, vagy tanulható egyáltalán a dalszövegírás?

A lényege semennyire, de ez szinte minden művészeti ággal így van. Vannak azonban olyan formai, leginkább pszichológiai sarokpontok, amikben lehet fejlődni. Ha valóban ihletett egy szöveg, ha valóban involvált egy szövegíró, az egyből meglátszik, és ilyenkor rá lehet világítani olyan formai részletekre, amelyek sokkal hatásosabbá, célratörőbbé tehetnek egy szöveget. Többnyire ilyesmikkel foglalkoztunk. Az ihletet, az intuíciót nem lehet tanítani, de a kifejezés hangsúlyait, arányait, érzelmi túl kevés, vagy túl sok mivoltát lehet hatékonyan állítgatni. A legtöbb esetben egy szöveg tökéletesítésének útjában maga az író áll, a formai-tartalmi ragaszkodásokkal, a szokásainak a hátráltató hatalmával, és itt is igaz, hogy saját magunk vagyunk a legnagyobb ellenfelünk, ami természetesen rám is vonatkozik a mai napig, akárhány éve űzöm is ezt a fedettpályás sportágat. Azt hiszem, ilyen szempontból lettek eredményei a mentorprogram szessönöknek, ahogy kaptam többször is ilyen visszajelzést szerencsére.

Egy Facebook-posztban belengetted, hogy a mentoráltjaid színpadra is állnak veled az április 4-i koncerteden. Ez lesz az ősbemutató, vagy előtte már hallgatható lesz valahol a közös dal?

Igen, ez egy nagyon izgalmas dolog lesz, de még erősen korai fázisban vagyunk, úgyhogy ilyen részleteket még nem tudok.

Mesélj a dalszerzési folyamatról! Kinek mi volt a feladata? Milyen volt három dalszövegírót egyszerre – vagy külön-külön – támogatni egy darab szöveg megírásában?

Még bőven benne vagyunk, egyelőre annyi történt, hogy mindenki külön-külön írt egy verzé-refrént ugyanarra az elsálálázott dalra, amit én írtam és vázoltam fel. Arra is kíváncsi voltam, hogy mit hoz ki ugyanaz a zene három szövegíróból, anélkül, hogy tudnának egymásról. Érdekes módon a két fiút némileg hasonló hangulatokra inspirálták, egy kissé kesernyés-vicces-gunyoros szerelmi csalódásos ügyre, míg a kis szövegíró hölgy, aki mellesleg nagyon jól énekel, és zenei szempontból is jó dalokat ír, egy teljesen másfajta, nosztalgikus, nyári moodot hozott.

A zenekari munkáid mellett közreműködésekbe már több ízben belekóstoltál. Miben volt más mentorként társszerezni egy dalt ahhoz képest, amikor szimplán társszerző vagy egy dalszövegben?

Ebben a szövegírásban, csak mint kvázi szerkesztő terveztem részt venni, és most az áll előttünk, hogy hogyan tudunk kohéziót barkácsolni a három szövegből, aminek elvileg semmi köze egymáshoz. Szerencsére már alapból is lett egy összekötő fonal, de még dolgozunk ezen a fiatal szövegíró kollégákkal. Egyébként a dalszöveg-társszerzőséget még azt hiszem, soha nem próbáltam, elég magányos farkas típus vagyok ebben is. Azt hiszem, hogy a közös kreativitás akkor működhet, ha mindenki már „valamivel” érkezik, és abból lehet építeni valamit. Az ihlet alapvetően nem egy kollektív dolog.

Ha választhattál volna magadnak mentort a pályád bármelyik pontján, kitől tanultál volna szívesen?

Szerintem így is rengeteget tanultam szövegíróktól, anélkül, hogy valaha találkoztam volna velük, ez sohasem egy lineáris dolog, gyerekkoromtól kezdve fokozatosan Cseh Tamás, Illés, LGT, KFT, Európa Kiadó, vagy éppen Sexepil dalok szöveggel együtt a bőröm alá kúsztak, és így tulajdonképpen szórakozva tanultam a szövegírást, anélkül, hogy tudtam volna róla. Vagy a 20.század eleji sláger-kuplédalok szövegei, amiket a Budapest Báros világban még jobban megismertem, elképesztő verbális bravúrparádé nagyon sokszor. Bár rossz szövegek, béna megoldások persze akkor is léteztek. Lehet, hogy nem magyar szöveg, de úgy gondolom, hogy a nagyjából kortársak közül Matt Berninger, a The National nevű csodálatos amerikai zenekar énekese kimagasló dalszöveglírát hoz létre, ami néhol inkább már kisepika, főleg a régebbi lemezeken (Boxer, High Violet, Trouble Will Find Me). Az ő szövegei úgy is zseniálisak, ha csak nyersfordításban elolvassuk őket, az ilyen nagyon-nagyon ritka. De, hogy mondjak a végére valami épületes hülyeséget, az, hogy „bye-bye Daddy Cool”, „right about now, funk-soul brother” vagy hogy „nem szól ránk a házmester”  olyan bemondások, amik akkor is hatnak ránk szövegíróként is, ha éppen feláll tőlük a hátunkon a szőr, mert valami atavisztikus, ős-zsigeri módon zseniálisak.

Milyennek írnád le a mentoráltjaidat? Mi az erősségük, illetve mi az, amiben segítségre szorultak?

Mindhárman dalszerzők, ketten pedig énekesek is. Mindhármuknak elég kialakult világa van. Ádám, aki inkább szerző és hangszeres zenész, fő fegyvere az irónia, amit egy izgalmas fanyar slágerességgel kombinál, és olyan szempontból neki van a legnehezebb dolga, hogy a dalokat egy énekesnő karakterére írja, nem saját magára, ezzel azért van még munka. Zolinál is megvan az irónia, de nála egy érzékenyebb, sérülékenyebb költői hang szólal meg sokszor. Egészen érdekes kompozíciói vannak, az önbizalmát kell növelnie, a közölt információmennyiséget csökkentenie, és a prozódiai frappánsságtól nem féltenie annyira a megszeretett szavait, mondatait. Manka még gimnazista, és mint énekes is ritka kincs. Az egyetlen felvett magyar nyelvű dala, amit elküldött, egyből meggyőzött. Tiszta, üde, de nem naiv szöveg, ugyanilyen éneklés. A lehető legjobb értelemben véve nincs meg benne „korunk hangja”, az a betegesen modoros, szétfrazírozott kínos szenvelgés, műkínlódás, amit sajnos nagyon sok énekes mintha kötelezőnek érezne, és amitől többek között olyan uniformizált a mai popzene. Egyszerűbben fogalmazva, a dalt hallgatva azt éreztem, hogy Suzanne Vega újra 17 éves, és magyarul (is) énekel.

A kiemelt kép forrása: Facebook / Szűcs Krisztián