„[P]ianisztikus, zenei, érzelmi és intellektuális kapacitás”

A Zeneakadémia aranykorának a szele csaphatta meg azokat, akik hallhatták Schiff Andrást 16 év után Budapesten játszani. Olyan szél ez, amely magával hoz, „magán” hordoz jelentéseket, gondolatokat, kérdéseket, válaszlehetőségeket. Vannak olyan jelentések, amelyeket csupán egy vágyott érzésstruktúrában érezhetek a bőrömön, ami a hetvenes-nyolcvanas éveket hordozza. Megelevenedett a múlt, de mit is jelent ez az elcsépelt kifejezés? Egyrészt feltárult a zenetörténet. Schiff András követte a „történeti ívet” – Bach (1685-1750), Haydn (1732-1809), Mozart (1756-1791), Beethoven (1770-1827), Schubert (1797-1828). Másrészt ott lapult a hangok mögött a magyar zongorázás története is, Kurtág György, Rados Ferenc, Kadosa Pál alakja, a hetvenes évek aranykorszaka. Jelentésrétegek, amelyek szubjektíven rakódnak a zenéhez. Zenetörténeti, politikatörténeti. A mai Forrásban egy 1988-as Kroó György kritikát választottam. Azt hiszem, hogy nem kell megmagyarázni, hogy miért.

A mikrofonnál Kroó György

1988. november 5.

Schiff András négy hangversenyen, négy felejthetetlen péntek estén eljátszotta a Zeneakadémián Wolfgang Amadeus Mozart valamennyi zongoraszonátáját. Szereti az ilyen összkiadás jellegű vállalkozásokat – legutóbb a Wohltemperiertes Klavier teljes anyagának eljátszásával keltett sohasem múló benyomást –, de az ő esetében a nem mindennapi sorozathoz szükséges pianisztikus, zenei, érzelmi és intellektuális kapacitás is rendelkezésre áll: a kivételes művészi talentum, a kivételes előadói nagyság, s mindehhez még a rendkívüli igénybevételhez, koncentrációhoz szükséges állóképesség. Évekkel ezelőtt a Decca hanglemezcégnek már szalagra játszotta a Mozart-szonáták hasonló gyűjteményét. Szaklapba való elemzést kívánna akkori és mai játéka. Mozart-értelmezésének összehasonlítása, mint ahogy elismerő elemzést érdemelne a mintegy húsz mű előadási sorrendjének koncepciója is. A rendelkezésemre álló néhány percben csupán Schiff András Mozart zongoraszonáta-sorozatának néhány, számomra legfontosabbnak tűnő jellegzetességére szeretném emlékeztetni a boldog szerencséseket, akik a teremben lehettek, s legalább a nevezetes interpretációs széria fő motívumait próbálom megpendíteni azok számára, akik a nem engedélyezett és így elmaradt rádiókapcsolás következtében nem részesülhettek a kivételes hangversenyélményben.

Az interpretáció a hangszer megválasztásával kezdődött. Schiff nem Mozart-korabeli hangszeren játszott – tudnivaló, Mozart-játékának artikulációjából hallható is, hogy ő nem elkötelezettje a historikus előadói irányzatnak, de nem is Steinwayt választott. A bécsi mechanikus Bösendorfer így a nagy zongorák világában mégis közvetített valamit a Mozart-kor zongorájának hangzáseszményéből, megkönnyítette a non legato játékot, a dallam hangjainak pergését, sőt, rajzását, az ékesítések karcsú, tiszta vonalú kirajzolását – Schiff persze ismeri és kihasználja a forrásanyagban fellelhető variált ismétlések lehetőségét, és a Bösendorfer segített a bal kéz szólamának erőteljesebbé, kontúrosabbá tételében is. Ezzel függ össze Schiff András Mozart-tolmácsolásának az a karakterisztikuma, amelyet a hangzástér kiszélesedéseként érzékelünk. Az a középregiszter, amelyhez az elkövetkező Beethoven-korszak mélyebb, sötétedő alaptónusával szemben a Mozart-zene alaphangzását kötjük, mint Schiff felfogása hangsúlyozta, egyáltalán nem a teljes kép. Az intenzívebb basszusjáték, még ha a fortepiano éles körvonalú, tagoló balkézszólamával nem is vetekedhet, valóságos új mélységet adott a Mozart-szonáta hangzásának; időről időre való feltűnése jelentősebbé tette a kontraszt révén a jobb kéz dallamait vagy figurációit is, a hang struktúrája lett feszesebb és drámaibb. Ugyanilyen jelentősnek érzem a szonáták rejtett concertorétegződésének napfényre hozását. Schiff előadásában pregnánsan érvényesült az imaginárius zenekari letét és a szólisztikus kiemelkedés változása. Ez persze ismét egészen új dimenziót adott a művész Mozart-szonátaértelmezésének. Az általános, a meghatározó jellemvonások között említem a ciklusok egységének, a tételek összetartozásának hangsúlyozását is. Schiff András nem a tételek között szívesen izgő-mozgó, köhögő budapesti közönség dolgát akarta megnehezíteni a tételek éppen csak lélegzetvételnyi cezúrával való elválasztásával, hanem négy estén át azt érzékeltette sikeresen, mennyire organikus egész egy-egy szonáta, mennyire egy, összefüggő gondolatmenet része a tétel. Azoknak, akik képesek érzékelni egy többtételes mű tételrendjének lélektani összefüggéseit, ezek rendszerét, nagy tanulság volt ez a négy hangverseny. Hadd hivatkozzam még Schiff Mozart-játékának általános jellemzésénél a megfogalmazások értelmi és érzelmi jellegének, az anyagszerűségnek és az átszellemültségnek az interpretációban megnyilvánuló állandó kiegyensúlyozottságára, a maradéktalan pianisztikus készenlétre, amelyhez a zongora megénekeltetésének képessége társult, és természetesen a teljes Mozart-oeuvre-re alapozott stílusérzék, a szonáták határain túli Mozart-birodalom belterjes ismerete. Olyasféle élmények forrása volt mindez, mint amelyeket évtizedekkel ezelőtt és mindig is Fischer Annie budapesti Mozart-interpretációitól kaptunk. És gondoljuk meg, hogy zongoraművészünk ezt a fantasztikus programot milyen rendkívül magas színvonalon játszotta végig, milyen gondosan elkerülte a kis szonáták, a mozarti mértékkel mért egyszerűbb darabok önkényes felértékelését s milyen fennen szárnyalt a képzelete, amikor a kivételes mozarti szellem ragyogott a nagy kompozíciókban. Különösen szerencsésen találkozott diszpozíció, előadó-személyiség és a Mozart-szonátaműfaj az utolsó estén.

Az általános tanulságok után hadd beszéljek még a részletek szépségéről, immár az emlékek kavargásából visszaidézendő gyönyörű mozzanatok tucatjairól. Mit is említsek? A ritmusfelületet borzoló szinkópákkal szemben a lebegtető, fátyolozó szinkópák költészetét? Az egyenletes, naiv, mint Szabolcsi tanár úr nevezte, a szorgalmas Mozart-jellegű, középregiszterű kísérőfigurák táját, az új zongoraletéthez, felrakáshoz, hangzáshoz kötődő új hangulatok, színek, érzelmi zónák bejelentése helyett azok váratlan teljes, maradéktalan bekövetkezését – úgy, ahogy azt csak a legnagyobbak tudják? Az intonációk szivárványspektrumát, amelyből nem hiányzik sem a vígoperára utaló hamiskás hang, sem a Mozart-melodika népdal-egyszerűségű, -sűrűségű és -formulázású típusa, de az epilógustémák búcsúzó, integető fajtája sem? Vagy említsem az a-moll szonáta Presto tételének álomszerűen suhanó dúr szakaszát, általában a moll-dúr változások már-már schuberti jelentőségét? Vagy az izgalmi zónák olyan forrásainak felfedezését, felfakasztását, mint a párizsi F-dúr szonáta fináléjában a visszavezetést megelőző, a föld gyomrából hangzó mély b hang? A négy koncert egyik legnagyobb eseményét bizonyára a c-moll fantázia jelentette: az Adagio első hét hangjának tónusa, ez a lelkünkre vetülő nagy árnyék, később az egyik téma felejthetetlen, beethoveni szárnyalása egészaszakadékba zuhanás pillanatáig, majd az utolsó figyelmeztetés, a magasba emelkedő, intő ujjak!

Úgy hírlik, hogy Schiff András szívesen játszana legközelebb Budapesten, hasonlóan gyűjteményes jelleggel, sorozatban Schubert- vagy Haydn-műveket.

Muzsika 1999 (42: 6)