Milyen nehéz kérdéseket vet fel, hogy Bartók Béla Amerikába emigrált? Pesszimista vagy optimista döntés volt-e a részéről, hogy elhagyta Magyarországot? Mit okozott a hiánya, hogyan alakult kultusza a negyvenes években?

[•••]

❝Kimondhatjuk-e vajon: a pesszimista Bartók volt az, aki úgy érezte, menekülnie kell a végtelenül súlyos, megoldhatatlan politikai és lelkiismereti konfliktusok elől? Vagy épp ellenkezőleg: a másik Bartók menekült, a klasszikusan optimista zeneszerző, aki a legsötétebb pillanatban írott siratózene, a 6. kvartett kivételével kitartott az „életigenlő” művészet, a komédiaforma, a programszerű optimizmus mellett? Ragaszkodott hozzá eddig, és ragaszkodni fog Amerikában is; távol a kikerülhetetlen, kilátástalan konfliktusok Magyarországától, közel az eszmények ideális Magyarországához. Hogy a Szólószonáta Melódiáját, a Concerto Intermezzóját megírhassa, hogy megénekelhesse a szép, a gyönyörű Magyarországot, el kellett szakadnia attól, ami ott történt. Talán ez volt a nagy utazásnak, ha nem is kiváltó oka, de cél-oka. Mások másképp gondolták. „Kodálynak semmi szándéka sincs elmenni”, írta Bartók Veress Sándornak 1939. június 3- án. Kodály optimizmusát, s amiből táplálkozott, erkölcsi és politikai integritását álmában se jutott eszébe megkérdőjelezni. Azonban, bár láthatólag ismerte és tisztelte a barát álláspontját, úgy érezte, neki más parancsot kell követnie. Talán tudta, szorongató helyzeteknek mindig van színük s fonákjuk, minden helyzetben kínálkozik legalább két út. Mintha hallgatólag elhatározták volna ők ketten, hogy concordia discordansban járják meg a két utat: a pesszimista ment, az optimista maradt. A pesszimista, hogy otthimnuszt énekeljen az elveszett, de egyszer talán feltámadó országról. Az optimista, hogy ittharcoljon és imádkozzék, álljon a vártán – és személyében reprezentálja a másik, a jobb sorsa érdemes Magyarországot.

Mindazt, ami Bartók távollétében itt történt, a negyvenes évek első felének zenés Magyarországán, ma is roppant nehéz tárgyilagosan szemlélni, részben éppen az ő távolléte miatt. E távollét évtizedek politikailag irányzatos diskurzusában súlyos érvként szolgált az akkori ittlét ellen – és utókorbeli éppígy lét mellett. Sőt, a politikailag el-nem- kötelezett látásmódokat is színezte némi előítéletesség az 1940-es évek első felében ittműködött zenész személyiségek, itt folyó zenei dolgok iránt. Bartók másutt volt, s ezzel mintha elköltözött volna a magyar zene esszenciája is; 1943 és 1945 közötti utolsó fellángolásának ismeretében ki ne vallaná, hogy a legfontosabb, ami a magyar zeneszerzésben azon években történt, nem itt, hanem ott történt – ott, ahol ő volt. Ugyanezt a magyar zenei művelődésről értelemszerűen nem lehet elmondani, nem utolsósorban azért sem, mert ha a súlyos években testileg távol is volt a hazától, szellemében jelen volt s maradt. Tudjuk, a távol levő Bartók megbocsátott Magyarországnak – sőt, a távolság, honvágy és Magyarország veszedelmének tudata minden korábbinál megértőbbé tette a haza iránt. Magyarország ezt még nem tudhatta; az amerikai művek csak a háború után szárnyaltak át az óceánon. De ha nem is tudta, mintha némi habozás után megsejtette volna, és igyekezett volna úgy viszonozni, hogy fokozódó intenzitással ápolja Bartók zenéjéből azt, amit már ismert és amit még megismerhetett.

Igaz, a távollét első évadában, 1940/1941-ben valami fellángoló nagy Bartók-kultusz- nak nem adták tanújelét a zenepolitika irányadó körei. Hatvanadik születésnapján még hangosabban csikorgott az ünneplés, mint egykor az ötvenediken. Vegyes műsorú születésnapi hangversenyt rendeztek a Zeneakadémián, de az híjával volt a hivatalos reprezentativitásnak. Ha valamit kifejezett, hát a hiányt; az elkényeztetett Budapest, amely hozzászokott, hogy saját műveit vele, vagy az ő közreműködésével hallja, már most kényszerűen alkalmazkodni kezdett a Bartók utáni állapothoz. Nehezen ment, talán ezért nem is rendeztek műveiből több szerzői estet a következő két és fél évben, egészen 1943. november 11-ig. Szegényesnek mutatkozott a Filharmóniai Társaság Bartók-programja is. 1940 decemberében rutinszerűen előadták a Két arcképet; ez mintha csak arra lenne jó, hogy felhívja a figyelmet a kiáltó szégyenfoltra: az 1941. márciusi hangversenyek egyikén sem hangzik el Bartók-mű. Bartók a későbbi években is csak elvétve szerepelt a műsoron. Vajon azt jelezte előre a hiány, hogy a Filharmonikusok lassan, de feltartóztathatatlanul lemondanak évszázados előőrs-szerepükről a fővárosi zeneéletben? Meghiúsult a legfontosabbnak tervezett születésnapi tisztelgés: kiismerhetetlen operaházi vagy kultuszminisztériumi ármány 1941-ben is megakadályozta A csodálatos mandarin bemutatóját, amit pedig előkészítettek és betanítottak. Mindenesetre e szabotázsban a megkövesedett konzervativizmus megnyilvánulását kell látnunk, nem pedig Magyarország fasizálódásának jelét. Fasizmus és A csodálatos mandarin jól megfért egymással Itáliában: Budapesten nem, de 1942-ben Milánóban Millos Aurél megko- reografálhatta a pantomimet, és eltáncolhatta a címszerepet.

Ennyiből is kiderül, hogy ha a negyvenes évek első felében Bartók magyarországi kultuszában egyáltalában mutatkoztak minőségi és mennyiségi újdonságok, nyomukat a hagyományos fórumokon kívül fogjuk megtalálni. Nem kell soká keresgélnünk, hiszen tudjuk, távozásával egy időre esett az újabb kori magyar zenetörténet egyik legfontosabb zenei-intézménytörténeti fejleménye. 1940 őszén megkezdte működését a Székesfővárosi Zenekar, az első hivatásos közületi hangversenyzenekar Magyarországon. A zenekar, amelynek korai történetéről a következő fejezetek egyikében szólunk, a fővárosi Népművelési Bizottság irányelveit követve már korábbi, másfél évtizedes félamatőr működése idején is nagy súlyt helyezett a nemzeti repertoárra. Egy hónappal a Bartók házaspár búcsúhangversenye után (amelyet Ferencsik János vezényletével ez a zenekar kísért) az ifjú karnagy már a húros, ütőhangszerekre és celestára írott Zene tengerére kormányozta ki az együttes hajóját. Újabb hónap múlva a zenekar valósággal az életmű Szküllái és Kharübdiszei közé merészkedett: december 16-án Bándó Gyula vezényletével a Négy zenekari darabot tűzte műsorra. Jemnitz Sándor szerint a mű a tizennyolc évvel korábban zajlott bemutató óta hiányzott a budapesti hangversenyműsorról. A zenekar tehát nem kizárólag Magyar képekkel és Parasztdalokkal rótta le a nemzeti nagyság iránt akkor már kötelezőnek mondható tiszteletet.❞

[•••]

Tallián Tibor: Fejezetek a magyar zeneélet és zeneszerzés történetéből, 1940‒1956
Budapest: Balassi kiadó, 2014.