A suszter manói ‒ az AI hatása a dalszerzésre

A suszter manói, avagy: a generatív mesterséges intelligencia eszközök használatának hatása a dalszerzés jövőjére és a zeneipar fenntarthatóságára. Tóth Péter Benjámin esszéje.

Ismerjük a mesét a suszterről, aki bár kitartóan dolgozott, lassan elveszítette majdnem mindenét. Az utolsó pillanatban azonban titokzatos manók ugrottak be, hogy segítsenek és pikk-pakk elkészítették helyette a cipőket úgy, hogy azokon egy öltés sem hibádzott. Az öreg mester csak kivitte a cipőket másnap a piacra, szépen újra beindult az üzlete, egyre több vevő távozott boldogan ‒ újra futott a szekér.

Ami a dalokat illeti: ez a mese mára valósággá vált. Mi csak kívánunk „promptolunk” egyet, és a manók megírják a dalszöveget, felépítik a harmóniamenetet, stílust és hangszerelést adnak hozzá. Nincs is vele más dolgunk, mint kivinni a piacra, hogy eladjuk a vevőknek.

De biztos, hogy ez egy vadonatúj jelenség?

A technológiai fejlődés társadalmi hatásai kapcsán általában csak utólag látunk rá olyan folyamatokra, amelyek akár évtizedekkel korábban indultak, de mégsem vettük észre, mert kell hozzá a távlat, egy új magaslati pont, hogy belássuk a megtett utat.

Amikor például az automatizálás legújabb fejleményeivel találkozunk, bátran meríthetünk a múlt hasonló tapasztalataiból: hogy hogyan változott a közlekedési rendőrök száma és szerepe (meg a közlekedés hatékonysága és biztonsága!) a „rendőrlámpák” terjedésével; hogy hogyan búcsúztunk el a liftesfiúktól és lett egyre több helyen lift, ami soha nem tartott volna el egy személyes alkalmazottat. (Fun fact: a világ legelső automatáját, egy szenteltvíz-árusító gépet a Kr. e. 1. században Görögországban találta fel Alexandriai Hérón. Ilyen régi emberi vágy ez.)

Mi lehet az a folyamat a zenei világban, ami a generatív MI eszközök megjelenését segít távlatosabban szemlélni?

A szerzői jog és a zeneipar belső önellentmondása, hogy míg a szerzői jog mindig a kreativitást helyezi középpontba, a jogdíjsiker nem a kreativitással, hanem egészen mással,

a közönségigények legpontosabb felismerésével és leghatékonyabb kiaknázásával érkezik.

Ez talán mindig így volt. A zenei előadó számára, ha szupertehetséges is, és rengeteget gyakorolt hangszerén, a közönség bevonódása végül valamilyen személyes, az intellektuson túli szférákban kereshető kötődés kialakulásával történik meg. A könnyűzene és a tömegmédia felfutásával ez a folyamat csak fokozódott. Emlékezzünk a Beatles robbanásszerű sikerére, akik pár akkordra építő egyszerű dalokkal, nem kimagasló hangszeres játékkal, képzetlen énekhanggal léptek a színpadra. Elképzelhetjük, hogyan érezhette magát sikerüket látva egy zeneművészeti egyetemet végzett zeneszerző. A produkció sikerét onnantól – immár különösen és kimondottan – valami más határozza meg: a személyes karizma, a kor szelleme vagy a FOMO.

És ha ez igaz, akkor az „előadó” elsősorban nem az a valaki, aki nagy tehetséggel és sok gyakorlással közvetíti a műveket, hanem az, aki egy zenei produkció arca (és örülhetünk neki, ha zeneileg is tehetséges és szorgalmas). A „dalszerző” pedig elsősorban nem az a valaki, aki egy magasabb szférával lelki kapcsolatba kerülve ihletetten alkotó teremtőtárssá válik, hanem az, aki a zenei produkcióhoz a tartalmat beszállítja (és örülhetünk neki, ha van mögötte lelki többlet és mesterségbeli tudás).

Ez a folyamat évtizedek óta tart, különösen a globális könnyűzene azon területein, ahol a sikerért egy végletekig kiszámított rendszer felel azért, hogy az pontosan olyan hatást keltsen, amilyet a befektető kíván.

Akkor tehát nincs is itt semmi látnivaló?

De, szerintem van.

A szerzői jog – ellentétben a fizikai javak feletti uralomra építő, hagyományos tulajdonjoggal – nem egy természetes konstrukció. Kimondottan mesterséges találmány, lényegében egy társadalmilag hasznosnak tekintett fikció, ami csak azért létezik, mert az érdekek nagy összemérésében az államok hasznosnak látták a bevezetését és fenntartását. Ebben az egyensúlyban a mérleg egyik serpenyőjében az alkotó ember áll.

Ha az „emberi motívumot” kivesszük a képletből, az egész épület összeomolhat, a szerzőket illető kizárólagos jogok társadalmi hasznossága megkérdőjeleződik.

Másfelől, a szerzői jog üzleti alapvetése szerint jár a gazdasági siker azoknak, akik kreatív energiájukkal létrehozott művek révén hozzájárultak ehhez a sikerhez. Az, hogy ez a hozzájárulás már sok esetben közvetett, mert mindez a mindent felfaló és újracsomagoló MI gép segítségével történik, az elv szempontjából irreleváns.

Az én következtetésem ma az, hogy – miközben, khm, egy kicsit talán még lejjebb kell adnunk a sznobériánkból, elfogadva, hogy az emberi kreativitás új eszközökön keresztül is megvalósulhat – olyan jogi-gazdasági rendszert kell kialakítani, ami ebben az új felállásban is biztosítja az emberi kreatív alkotómunka megtérülését.

Ja, és hogy mi a mese vége?

A suszter és felesége ruhát készít a manóknak, akik nagyon megörülnek, felöltik magukra, és többé nem jönnek segíteni.

Mi lesz a mi mesénk vége?